3. Rész - Micsoda meglepetés

Alli Jackson szemszöge

Őszintén szólva jobb érzés volt a szabadban lenni, mint a benti, már-már fullasztó helyiségben.
Jó érzés volt nézni a gyönyörű, csillagokkal teli eget, ahogy sötét leplét ráereszti az egész városra, s megnyugtató hatást kelt mindenkiben.
A hajamba bele kapó szél egyre gyakrabban legyintette meg a rajtam pihenő ruhát, amiben az igazat megvallva úgy éreztem magam, mint egy próbababa. Habár hozzá voltam szokva az előkelő eseményekhez, az ehhez hasonló ruhákhoz ebben mégis feszengtem.
Magam mögé kaptam a fejem, mikor egy halk, mégis ijesztő zajt hallottam magam mögül.
Azt hiszem, paranoiás vagyok, gondoltam majd visszafordultam a többiek felé.
Furcsa gondolatok törtek rám, egyik pillanatról a másikra. Hirtelen azon kaptam magam, hogy egy minimális ideig, de bennem ragadt az imént „megismert” fiú arca. Zöld szemei, amik még a sötét helyiségben is csillogtak. A göndör, kuszán álló tincsei, és az elegáns, mégis laza megjelenése.
Miért jött oda hozzám? Valami rossz vicc lehetett? Nem, az nem lehet.
Leheletnyit megráztam magam, és elgondolkodtam azon miért nem tudom kiverni a fejemből.
Nem mondanám, hogy azonnal megtetszett, és nem mondanám, hogy olyan volt, mint egy filmben, vagy egy elcsépelt szerelmi történetben. Nem lobbant fel bennem semmi, mikor megláttam és nem is merült fel bennem, hogy ő lenne az igazi.
De akkor miért nem tudom kiverni a fejemből?  Volt valami… valami a megjelenésében.
Magában a fiúban volt valami, ami elragadott, és ami minden falat lerúgott, és belém mászott.
- Minden rendben? – Dave kicsit meglökött, persze, úgy, hogy még véletlenül se essek el.
- Persze – mosolyogtam rá, amit Ő egy hasonló gesztussal reagált le.
Érdekes volt a Dave és köztem lévő kapcsolat.  Lehetett Ő a védelmező bátyus, aki mindentől meg akarja óvni a húgát, és lehetett Ő a példamutató idősebbik mégsem titulált egy gyereknek, aki semmit nem tud felfogni. Betölthettem én a 18-at, a 19-et és idén a 20-at is, mindenki ugyan úgy kezelt, mint egy 10 évest.
Ez egy ideig elviselhetetlen volt számomra, majd lassan bele törődtem és inkább legyintettem egyet.
Nem szóltam semmit, hiszen nem lett volna se értelme, se pedig eredménye.
Inkább minden ilyenbe bele törődtem, és minden ilyen felett fejet hajtottam. Sokkal könnyebb volt, mint kihívni magam ellen a sorsot, vagy rosszabb esetbe a szüleimet.
- Gyere mennyünk – húzott maga után lassan Dave.
- Mennyetek csak, mindjárt megyek én is, csak leszedem magamról ezt a szörnyet – mutattam a lábamon pihenő magas sarkúra. Bátyám egy jóízű nevetés mellett bólintott egyet, majd lassan el is indultak. Elég sokáig bíbelődtem mire az egyik pár cipőt levettem magamról, így ugráltam egy-kettőt a már szabad lábamba, hogy kicsit jobban lássam a már egyre távolabb lévő csapatot, majd neki láttam a cipő másik felének. Szitkozódtam egy sort, mikor kicsit megingottam és egy villanyoszlopnak dőltem.
Ijedten kaptam magam mögé a fejem, ahol nem láttam mást, mint a már teljesen sötétbe borult utcát, ami köré az utcai lámpák halvány fénye mintha ijesztő képet festett volna. Az ijesztő hang, amit alig pár perce hallottam megint megütötte a fülem, így szaporábban kezdtem bajlódni cipőm levételével.
- Minden rendben? – egy ismerős, és egyben ismeretlen hang ütötte meg a fülem.
Biztos voltam benne, hogy hallotta már, de nem tudtam volna magam elé képzelni a hang tulajdonosát.
Rekedt, mély és jellegzetes. Mégsem emlékszem „tulajdonosára”?  Felé kaptam a fejem, s végig mértem a mellettem álló fiút. Göndör fürtök, zöld szem, elegáns és mégis laza öltözet.
- Igen, persze – rendeztem le ennyivel, illetve egy hanyag mégis elég kedves mosollyal, ahhoz, hogy ne keltsek rossz benyomást.
- És még hangod is van – kuncogott – Micsoda meglepetés – tette zsebre a kezeit.
- Tessék? – kaptam felé a fejem. Ez úgy jöhetett volna ki, mintha csak hárítani akartam volna, egy olyan kijelentést, ami szerintem nem volt vicces, de itt nem erről volt szó. Nem értettem, miért mondja azt, amit mondott.
- Az előbb nem nagyon akartál velem beszélgetni – mondta még mindig zsebre tett kézzel. Csak egy halk nevetés szökött ki belőlem, mikor magam elé képzeltem arcát, ahogy lényegében elszöktem előle.
Nincs mit tenni, nem vagyok az a fajta lány, mint amilyen oda ment hozzá a pultnál állva.
Igen, láttam. Nem volt nehéz nem észrevenni. Ha magamat kellene jellemeznem valószínű nem kéne sokat gondolkodnom. A szerény, a visszahúzódó, az önbizalom hiányos tökéletesen illik rám.
- És táncolni sem – állapította meg összeráncolt szemöldökkel. Nagyot sóhajtottam mikor sikerült levennem magamról a cipőm, s megragadva a pár cipőt elindulhattam a többiek után.
- Hát, sajnálom – mondtam szégyenlősen, mégis egy kis szórakozottsággal a hangomban.
- Sajnálhatod is! Nem tudod, mit hagytál ki – válaszolta. Arcán mosoly pihent, hangjában mégis számomra érthetetlen szórakozottság volt hallható. Olyan volt, mint aki függ attól, hogy táncolok- e vele, vagy nem.
- Majd legközelebb – mondtam. Magam sem gondoltam komolyan, de minél előbb a többiek után akartam menni, és ez hatásos szövegnek tűnt.
- Szavadon foglak – nézett mélyen a szemembe.
- Jó – mormoltam orrom alatt, egy halk kacaj mellett.
Lendületesen fordultam hátra, hogy végre a már szokott társasághoz csapódjak, de ekkor egy hang megállított.
- A neved… - kezdte el a mondatot. Teljesen nyilvánvaló volt, hogy nekem kell befejeznem, így ismét felé fordultam. Ajkamba haraptam, s töprengtem egy ideig, vajon megmondjam – e neki a nevem.
- Alli – válaszoltam végül. Arcára elégedett mosoly szökött, s bólintott egyet.
- Harry – mosolygott.
Bólintottam, majd ismét hátat fordítottam, és megragadva szoknyám alját futottam a többiek után, ezúttal már mezit láb, ahol ismét belekaroltam bátyámba.

Alice W.