11. Rész - Jobb később, mint soha

Alli Jackson szemszöge

Hajamat gyorsan lófarokba fogom, mielőtt folytatom a rendelések tömkelegének elkészítését. 

Hirtelen maradok egyedül és gyorsan rájövök, hogy egy nap nem volt elég ahhoz, hogy bele jöjjek ebbe, s sokat kell még tanulnom. 

Fújok egyet, mikor végre van egy kis nyugalom, de ennek hamar vége szakad, mikor egy nálam nem sokkal idősebb srác túlfűtött megjegyzéseivel kezd bombázni. 

Végig nézek rajta, s megállapítom, hogy nem egy bizalomkeltő a látvány amit nyújt. Tar kopaszra van nyírva, kezén több apró és egy nagy tetoválás ékeskedik és ha jól látom, lábán is díszeleg egy viszonylag nagy minta. 

Kiráz a hideg nagy kék szemeitől, attól, ahogy végig néz rajtam, s attól, amilyen tekintettel a körülötte lévők méltatnak. 

Zavar az, amit mondanak, de az egyik alapvető szabály, hogy nem állhatok le vitatkozni, így inkább figyelmen kívül hagyom és inkább kiviszem az egyik rendelést. 

Az ötvenes éveiben járó nő udvariasan bólint mikor megkapja kávéját, majd vissza temetkezik kicsit már ütött-kopott könyvének soraiba. A fémtálcát amin a kávét vittem az oldalamhoz fogom és vissza szlalomozok a pult mögé, ahol végre újra "biztonságban" érezhetem magam. 

Az ajtó fölé szerelt csengő megszólal, mikor egy szőkés-barna hajú srác lép be rajta. Végig néz az itt lévő embereken, majd megállapodik rajtam, s bólint egyet. 

Kínosan érzem magam, hiszen egyáltalán nem ismerős. Ettől függetlenül bólintok egyet, s egy szégyenlős mosolyt eresztek felé. 

Meglep, mikor a személyzeti öltöző felé megy, majd alig pár perc múlva kötényét felkötve jön vissza hozzám. Beáll mellém a pult mögé és egy laza mozdulattal neki dől a pultnak. 

- Eric Ross - nyújt kezet, amit reflexszerűen fogadok el. Van valami a fiú megjelenésében, ami megragadja az embert.

- Alli Jackson - mosolygok.

- Te vagy az új lány, igaz? - kérdezi. Bólintok. - Hamar bele fogsz jönni - mosolyog rám biztatóan, de erre már nem tudok reagálni. Az imént végig mért kopasz srác a pultnak dől, s egy rossz fiús mosollyal néz végig rajtam, egészen míg a pult engedi. 

Pólóm ugyan csak minimálisan kivágott, de mégis zavarban érzem magam és azt kívánom, bárcsak eltűnnék. 

- Hoznál nekünk három feketét, kis tejjel, két cukorral? - szinte suttog.  Némán bólintok, majd hátat fordítva neki indulok el a kávéfőzőhöz, hogy addig se keljen néznem azt a rosszalló tekintetét. 

Hiába fordítottam neki hátat, érzem magamon kék szemeit, így inkább oldalra pillantok és Ericre mosolygok, aki eddig ténykedésemet nézte. Egy apró mosolyra húzza száját, majd az asztalok felé pillant, s megragadva egy kis noteszt indul, hogy felvegye a rendelést. 

Hallom a lábak dobogását, ami elárulja, hogy még egy vendég lépett a pulthoz. Lendületesen fordulok meg, de a látvány meglep. 

Hazudnék ha azt mondanám, nem dobta fel a napom, de az se lenne igaz, ha azt mondanám, nem uralkodott el rajtam azonnal egy furcsa érzés. 

Tudatomon kívül kezdek mosolyogni a zöld szemű srácra, aki akaratom ellenére is megkedveltette magát velem alig három nap alatt. 

- Szia - köszön, de a szemét nem veszi le rólam. 

- Szia - köszönök vissza. Zavarba jövök, mikor rájövök, mennyire szégyenlősen köszöntem vissza. 

Érzem, ahogy arcomba tódul a vér, s ahogy egyébként fehér arcom lassan pipacs vörössé változik. 

- Mikor végzel? - kérdezi. Hirtelen azt sem tudom hol vagyok, de azonnal az órámra pillantok. 

- Kettőkor - mosolygok. 

- Rendben. Akkor kettőkor találkozunk - jelenti ki. Még ha akarnék sem tudnék tiltakozni, hisz amint kimondta ellöki magát a pulttól és vissza megy az egyik eldugottabb boxhoz, ahol egy barna hajú srác vigyorog rá. 

Beszél hozzá valamit, Harry felém fordul, s arcára mosoly szökik. Nincs több időm elnézegetni mit csinálnak, ezért inkább tovább készítem rendeléseket. 

Lekapom magamról a kötényem, majd a fogasra akasztom, s vállamra dobva a táskám lépek ki a kis folyosóra. 

Intek egyet Carlanak és Ericnek, majd mosollyal az arcomon lépek ki a kis kávézó ajtaján. 

Kicsit jobban összehúzom magamon a vékony farmerdzsekim, körbe nézek az utcában, majd előkeresem a telefonom, hogy megnézzem az időt. 

- Jobb később, mint soha - hallom meg a rekedt hangot közvetlen közelről. 

- Ne haragudj, sokan voltak. Alig szabadultam - mondom, miközben telefonom farzsebembe csúsztatom. 

- Ugyan, nem azért mondtam - kuncog. - Sétálunk? - kérdezi. Ajkamba harapok, majd bólogatni kezdek. 

Az idő gyorsan telik és ez szemmel láthatóan egyikünket sem zavarja. Nem tudjuk merre megyünk, csak elmerülünk abban, amit mesél a másik, s hagyjuk, hogy a lábaink esetleg ismeretlen helyre vigyenek. 

A nap már lassacskán eltűnik a horizont mögött, s a hőmérséklet is kezd egyre hűvösebb lenni. 

- Miért álltunk meg? - kérdezem, mikor egy régi tégla épület elé érünk és Harry megáll. 

- Gyere - mondja, miután előkereste kulcsait és kinyitotta az ajtót. 

Mi tagadás, kisebb pánik lesz úrrá rajtam, s tagadni se tudnám a kíváncsiságom és ugyanakkor a félelmem. 

- Nyugi, nem eszlek meg - mosolyog, s kezemnél fogva húz be a hűvös lépcsőházba. 

A falak néhol kopottak és egy-egy repedés is megfigyelhető rajtuk. A postaládák alkoholos filccel vannak megszámozva. Akárhogy keresem, nem találom se Harry nevét, se valami hasonló családnevet. 

Az orrom elé kell néznem, ha nem akarom a csúszós lépcsőn összetörni magam. Harry már jóval előttem van, ezért kocognom kell, hogy utolérjem. 

- Hol vagyunk? - kérdezem. 

- Nálam - mosolyog. 

- De nem láttam a neved - értetlenkedek. 

- Mert nem az én lakásom - néz rám. Nem reagálok, mert nem akarom semmivel megbántani, esetleg rosszat szólni. 

Nem mintha ilyennel kapcsolatban megtudnám bántani, de vagyok olyan szerencsétlen, hogy egy ilyen ügyből is tudok vitát kreálni. Csöndben követem őt a fekete vas ajtóig, ahol megnyomja a hívó gombot, majd türelmesen várja, hogy a lift ajtaja kinyíljon. 

- Ő, Alli - kezd bele, s kezét tarkójára simítja. Furcsa Őt így látni; zavarban. 

- Igen? - bátorítom. 

- Esetleg a telefonszámodat elkérhetném? - kérdezi, mire arcomra mosoly szökik. 

Alice W.