13. Rész - Ő játszotta a szívtiprót

ALLI JACKSON szemszöge

Elképzelni nem tudom, ki keres ilyen embertelen órában. De biztos vagyok benne, hogy lesz az illetőhöz egy-két keresetlen szavam. Megdörzsölöm a szemem, hogy jobban lássam telefonom kijelzőjét, amin szüntelenül csak egy név villog. 

Mire felfogom ki is hív, minden haragom elszáll, s azon kapom magam, hogy már fel is vettem a telefont. 

- Igen? - szólok bele, bár tudom ki keres. 

- Szia, Alli - hallom meg rekedtes hangját. 

- Szia - köszönök vissza.

- Felkeltettelek? - teszi fel a valószínűleg költői kérdést. 

- Nem számít - motyogom egy ásítás közben. - Miért kerestél? - kérdezem meg végül a kérdést, ami már régóta foglalkoztat. 

Pár másodpercig semmilyen hang nem jön át, ez arra következtet, hogy elgondolkodik, miért is hívott fel. 

Nem hiszem, hogy bármilyen épeszű magyarázattal tudna szolgálni, de biztos vagyok benne, hogy próbál egy olyat keresni, amivel kevésbé lesz kínos a szituáció, miszerint; csak úgy felhívott. 

- Nem igazán tudom - ismeri be. Halkan felkuncogok, és még mindig az ágyban fekve túrok bele hajamba, hogy eltűrjem az arcomat csikiző tincseket. Ismét csend telepszik ránk, és én azon eszelek, mivel tudnám ezt megtörni. 

- Holnap dolgozol, igaz? - teszi meg végül ő helyettem. 

- Persze - bólintok, de tudom, hogy ő ezt nem láthatja. 

- Akkor, mindenképp látjuk egymást. Ugye? - a mondat az elején még igen határozottan hangzott. Aztán, ahogy egyre közeledett a vége felé, bizonytalanná vált, és a vonal másik végén lévő srác jobbnak látta, ha inkább megkérdezi. 

- Igen - mondom, de most sem tudom megállni, hogy ne nevessek egyet halkan. Egyszerűen megmosolyogtat az esetlensége, hiszen eddig nem ilyen volt. 

Ő játszotta a szívtiprót, aki mindenkit megkap, én pedig az újabb áldozatot, aki ez esetben egy visszahúzódó lány. 

Mióta beszélgettünk a tetőn sokszor elgondolkodtam; ki is ő valójában? De semmi használhatóra nem jutottam. 

- Ne haragudj, hogy felkeltettelek - ránt vissza a jelenbe. 

- Nem haragszom - nyugtatom meg. 

- Jól van. Holnap találkozunk. Jó éjszakát Alli! - köszön el, majd megvárva köszönésemet, szétkapcsol. 

Telefonomat a párnák közé dobom, és a plafont kezdem nézni. 

Annyi filmben láttam már, hogy ha valami nem hagyja őket nyugodni, akkor a plafont nézik. Mintha az megválaszolná a bennük felmerülő kérdéseket, és segítene. Esetleg jó tanácsot adna... 

Na persze! 

Akárhogy bámulom a mennyezetet semmivel nem leszek okosabb, mint fél perccel azelőtt. 

Síri csönd van. 

Akár a légy zümmögését is hallhatnám, de azt elnyomja az ablakot nyüstölő szél hangja, ami nyugtalanná tesz. 

Nem szeretem a viharokat, most pedig nagyon úgy tűnik, hogy vihar közeleg. Alig telik el 10 perc - amit szintén eredménytelen gondolkodással töltök - sejtésem beigazolódni látszik, s az ablakot egyre nagyobb esőcseppek kezdik végigszántani. Néhány percig elnézegetem az esőcseppek kacskaringós útvonalát, ahogy végigfolynak az üvegen, de egy borzalmasan nagy dörgés kiugraszt eddigi nyugalmamból, és olyanra kényszerít, amit már jó ideje nem csináltam. 

Ledobom magamról a takarom, és lábujjhegyen osonok az ajtóhoz, hogy azon kiszökve bátyámhoz menekülhessek. 

Imádkozom, hogy az ajtaja nincs bezárva, mert akkor álmatlan éjszakában lesz részem, az már egyszer biztos.
Kifújom a levegőt, mikor a nagy ajtó kinyílik, és én megpillantom a hatalmas franciaágyat, amiben pedig bátyám elterülő alakját. 

Halkan becsukom az ajtót, oda osonok, és minden nesz nélkül bújok be mellé, remélve, hogyha éjszaka megébred akkor nem teszi ki a szűrömet.

Szerencsémre van elég hely mellette a hatalmas ágyban, és még nem is ébred fel, így sikert könyvelhetek el magamban. 

Néha összerezzenek egy nagyobb dörgés, esetleg villámlás esetén, ami egy pillanatra megvilágítja a szobát, de pár perc múlva megnyugszom, és az eső szapora kopogásának hangjára alszom el. 

- Ébredj Al! - rázogat meg Dave. Először nem akarom kinyitni a szemem. Olyan jó érzés csukva tartani szemeimet, és egyszerűen nem akarom, hogy a nap sugarai bántóan üdvözöljék őket, ilyen korán. 

Ám, amikor kinyitom a szemem, korántsem a nap kellemes, - gyenge sugaraival találom szembe magam. 

Kinézve az ablakon, mogorva, sötét esőfelhőket látok, amik elzárják az utat a napsugarak elől, ezzel teljesen borús időt varázsolva. 

Az ablakon még ott vannak az éjszakai vihar jelei, és ha jól látom, akkor még most is szemerkél az eső. Bár ebben nem lehetek biztos. 

- Jó reggelt! - köszön mosolyogva bátyám, aki épp akkor gombolja össze magán az inget. 

- Jó reggelt! - köszönök vissza, miközben megdörzsölöm a szemem. 

- Megint nem tudtál aludni? - kérdezi. Megrázom a fejem. 

- Nem gond, hogy átjöttem? - ülök fel a puha ágyban. 

- Tudod, hogy bármikor átjöhetsz - mosolyog rám. Tudja, mennyire nem bírom a viharokat, és kiskorunkból már megszokhatta, hogy ilyenkor hozzá bújtam át. 

Sosem voltam az a gyerek, aki ilyenkor a szüleihez menekül. Mellette mindig nagyobb biztonságban éreztem magam - érzem a mai napig is - , mint bárki más mellett. 

Egy mosollyal köszönöm meg szavait, és azt, hogy nem dobott ki maga mellől, majd lassan kimászok az ágyból, és egy hatalmas nyújtózkodást követően az órára nézek. 

- Nyugi, időben vagy - mondja, mikor meglátja, milyen hirtelen kapom tekintetem a faliórára. - Majd beviszlek - mondja, miközben felcsatolja óráját a kezére. 

- Köszi - mosolygok. Szökkenve lépek oda elé, hogy megölelhessem, s amint nyakába borulok, érzem magamon óvó ölelését. 

- Na menny készülődni. 20 perc múlva a konyhában találkozunk - pöcköli meg az orrom, de csak mert tudja, hogy azt utálom. 

Viszonylag hamar elkészülök, és a bátyám vezetési technikájának köszönhetően időben is érek be dolgozni, szóval minden a legnagyobb rendben. 

Ilyenkor, reggel nincsenek sokan, aminek az igazat megvallva örülök, mert nem érzem magam olyan kipihentnek. Ma Poppy-val nyitottunk, és szokásához híven be nem állt a szája. 

Elmesél mindent, amit a szabadnapján csinált, és én ezt nagy örömmel hallgatom, hiszen jó hallani, mennyire mozgalmasan éli ki azt a pár napot, ami szabadnapként jár neki. 

Ahogy telik az idő kezdenek többen lenni, s ahogy a vendégek gyűlnek, egyre több vizes esernyő gyűlik össze a fogasokon. 

Igen... Eléggé eleredt az eső, alig pár perce, így mindenki itt keres menedéket, egy tea, - kávé mellett. 

- És neked, hogy telt a tegnapi napod? - dől mellém Poppy, mikor jut egy kis idő trécselésre.

- Itt voltam - adok rövid választ. 

- Egész nap? - kérdezi hitetlenkedve. 

- Nem - vágom rá automatikusan. 

- Akkor?! - kuncog. Válaszolnék ha lenne időm, de ekkor az ajtó kinyílik és két srác lép be rajta. 

Az egyik csak minimálisan ismerős, viszont a másikat azonnal megismerem. Nevetnek valamin, miközben körbe néznek a kis kávézóban, gondolom üres helyet keresve. 

Az egész helyiség tele van üres asztalokkal, - boxokkal, de ők mégis közvetlen a pulthoz ülnek. 

- Sziasztok - köszönnek szinte egyszerre. 

- Sziasztok - köszön Poppy. - Jake! Csak nem álmos vagy?! - kuncog az elegáns srácra, miközben ő megdörzsöli nyüstölt arcát. 

- Á, teljesen sikerült kipihennem magam, annak ellenére, hogy valaki az éjszaka közepén kezd el zargatni, valami hülye fogadás miatt - mondja el egy szuszra, miközben a mellette ülő göndör hajú fiúra sandít. 

De ő nem törődik vele. Harry rám mosolyog, amit boldogan viszonozok, az éjszakai telefonhívás ellenére is. 

Teljesen eleresztem a fülem mellett Jake szavait, de mosolyt csal az arcomra, hogy ő is fel lett keltve. 

- Adok neked egy ébresztő kávét, jó? - mosolyog Poppy a fáradt fiúra, aki hálásan pillant rá. 

- Köszi. Harry akár ki is fizetheti. Épp most nyúlt le - grimaszol, szemében mégis szórakozottság csillog, és én ebből veszem le, hogy viccel, és nincs kiélezve Harryre. 

- Én mondtam, hogy velem nem érdemes fogadni - reagálja le a zöld szemű srác, még mindig engem nézve. 

Nem igazán érdekel, milyen fogadásról van szó, mert mindig hidegen hagytak az ilyenek, így tovább mosolygok az előttem ülő fiúra, egészen addig, míg az ajtó felé szerelt csengő ki nem zökkent. 

- Megyek felveszem a rendelést - mondom Poppynak, majd meg sem várva válaszát suhanok el mögötte, és megyek oda a vendéghez. 

Szinte el sem akarom hinni, hogy hazaértem, s hogy végre elbújhatok a szakadó eső elől a ház falai között. 

- Te vagy Alli? - hallom meg anya hangját a nappaliból. 

- Igen - kiáltok vissza, majd lerázva esernyőmet lépek be a hatalmas helyiségbe, ahol anya egy bögre teával a kezében ül a tévé előtt. 

- Mit nézel? - ülök le mellé. 

- Csak híreket néztem. Hihetetlen mikre nem képesek manapság az emberek - csodálkozik, miközben megigazít egy tincset, most kiengedett hajamból. 

 - Te is sok mindenre vagy képes - motyogom orrom alatt. Tény, és való, hogy anya sosem gondolkozott ha a cégről volt szó. Mindig azt tette, amit tennie kellett, s legkevésbé sem érdekelte ha esetleg az ütközött bármilyen előírással. 

- Én és apátok csak miattatok csináljuk - köti ismét lelkemre. Azt hiszem, ezt az egy mondatot többször hallottam már tőle, mint azt, hogy; szeretlek. 

- Igen, tudom - sóhajtom. Áldom az eget, mikor meghallom bátyám hangját, ami betölti az egész házat, azzal, hogy megjött. 

- A nappaliban vagyunk - kiált ki anya, mire alig egy perc elteltével bátyám is megjelenik köztünk. 

Beszélgetünk ugyan, de azt hiszem egy mondatot sem tudnék vissza idézni abból, amiről szó volt. 

Gondolataim teljesen másvilágba kalandoznak, miközben a mai napot gondolom végig magamban. 
Az idő hamar elrepül, aminek az igazat megvallva örülök, hiszen nincs más vágyam, csak egy forró fürdő, és, hogy aludhassak egy jót. 

- Alli, csörög a mobilod - ránt vissza a valóságba Dave, aki a mellettem pihenő telefonra mutat. 

Alice W.