5. Rész - Egy fiú...aki elől megszöktem

Alli Jackson szemszöge

A hazafelé vezető út unalmasnak bizonyult, teljesen csendesnek. A tücskök ciripelésén, illetve a faágak néhai megreccsenésén kívül semmilyen moraj nem töri meg a halk utca nyugalmát, ami New Yorkban nagyon ritka.
A megszokott éjszakai élet most kihalt, s egy lélek sincs az egyébként éjjel-nappal zsúfolt utcákon.
Szememmel végig nézek az ismerős utcán, az ismerős tömbházakon, s a már sötétbe burkolódzott üzleteken.
Nézek ugyan, de nem látok.
Gondolataim túlságosan elnyomják a látóképességem, így nem folyamatosan Harry arca van előttem.
Nem tudtam volna megmondani, miért fészkelte bele magát ennyire a gondolataimba, vagy, hogy miért én voltam az aki ennyire felkeltette az érdeklődését, de persze erre nem is vártam választ.
Erre egyedül Ő tudna válaszolni, de az, hogy egyszer válaszoljon erre a kérdésre lehetetlennek tűnik.
Kérdéses, hogy fogom- e még látni valaha, vagy, hogy volt-e jelentősége egyáltalán ennek a találkozásnak.
Fejemben egyre több kérdés merül fel és ezzel együtt nő a megválaszolatlan kérdések száma is, hiszen vannak kérdések, amikre egyedül Ő tudna választ adni.
Vannak ugyan olyanok, amikre én tudnék, de azokra sem tudok, hiszen teljesen össze vagyok zavarodva. Nem szerettem volna, hogy ilyen mély benyomást tudjon kelteni bennem – pedig sikerült – mégis sikerült neki, s akaratom ellenére sem tudok kiverni Őt a fejemből.
- Szótlan vagy – töri meg a ránk szállt csöndet Dave, akivel már csak ketten ballagunk a járdán.
- Gondolkodom – rendezem le tömör válaszadással. Nem látom értelmét, hogy beavassam a ma este történéseibe, hiszen Ő minden fiúhoz ugyan úgy áll.
- És min? – kuncog.
- Nem számít – hárítok, s tekintetem leviszem a földre. Dave száját jóleső, már megszokott kuncogás hagyja el, ami engem is mosolygásra késztet. Arcára nézek, ami most a szokottnál is nyugodtabb.
Szeméből süt, hogy mélyen jár gondolatai tengerében és nem is igazán akar kijönni onnan.
Engem mégis fúr, a kíváncsiság mi járhat a fejében.
- Min gondolkozol? – faggatom most ezúttal én, mire csillogó szemeit rám emeli és egy flegma mosolyt ereszt felém.
- Nekem miért kéne beszámolnom a gondolataimról, ha te sem teszed? – makacskodik.
Csak mosolygok, mert tudom, nem fogja sokáig bírni… Elfogja mondani min agyal.
- Te tudod – válaszolom végül. Száján nagy sóhaj szalad ki, miközben zsebre teszi kezeit, s egyelőre még szótlanul sétál tovább.
- Miért csak az olyan lányok találnak meg, akiknek nem számít más csak a külső? – teszi fel végül a kérdést, ami ezek szerint emészti belülről. A sóhaj ezúttal az én ajkaimon csusszan ki, miközben én teljesen elmerülve gondolkozok a válaszon.
- Mert állati jó pasi vagy – válaszolom végül, holott tudom, hogy nem lesz tőle nyugodtabb.
Ez nem volt válasz a kérdésére és ennek én is tudatában vagyok. – Nézd… benned annyi csodálatos dolog van Dave! Az olyanok, akik csak a külsődet nézik, ne foglalkozz! – mondtam határozottan.
Teljesen elcsépeltnek, - sablonosnak találtam a mondandómat, de mégis megnyugtatott, hogy Dave arcára mosolyt csalt.
- Akkor ezt a lányt sem hívom vissza – kuncogott jólesően.
- Milyen lányt? – érdeklődtem. Kíváncsiságom teljesen jó indulatú volt. Nem volt bennem semmi hátsó szándék, na, nem mintha máskor lenne. Furcsa volt, hogy soha semmi és senki nem tudott olyat mondani, ami felébresztette volna bennem az ördögöt és csak azért tudni akartam volna azt a dolgot, hogy valakinek ártsak, vagy friss pletykát haljak. Anya persze mindig jókat nevet az elméleten, miszerint az „angyali jóságom” és a szerénységem mögött, bizony ott lapul az ördögi énem.
- Brittany – válaszolta. Bólintottam. – Biztos láttad ma este. Élénkpiros koktélruha, ami alig takar valamit… Derékig érő fekete haj – magyarázta. Arcán láttam, hogy maga elé képzeli a lányt, akit már én is szemem előtt láttam. Dave megborzongott, ezzel elintézve, hogy a lány távozzon gondolataiból.
Én viszont nem tudtam szabadulni a képtől, ami elém festette őt, ahogy épp a bárpulthoz tipeg, s egy szalvétán átnyújtja a telefonszámát egy fiúnak, majd egy alig észlelhető puszit lehet a srác arcára, s tovább áll. A hideg kirázott a gondolattól, hogy már csak a bátyám által is, de közöm lehet hozzá.
- Ú! Igen… láttam – adtam igazat neki. Egy mosoly futott át arcán.
- Ki volt az a srác? – váltott hirtelen témát. Hirtelenjében azt sem tudtam kiről beszél, így kérdése értelmetlenül hangzott.
- Aki elől majdnem csak megszöktél – kuncogta el az utolsó szót.
Ezzel rám tört a felismerés. A rádöbbenés, hogy a göndör, zöld szemű fiúról beszél, akinek neve tökéletesen illik a megjelenéséhez, noha ez lett volna az utolsó név, amit hozzá fűztem volna.
- Hát… egy fiú,aki elől megszöktem – nevettem halkan.
Dave száját hasonló nevetés hagyta el, mint az imént az enyémet, de amíg én kerülni akartam a témát, rajta látszott, hogy nem fogja annyiban hagyni.
Számomra érthetetlen módon Ő minden fiúban a rosszat kereste, aki átverhet engem, s ettől ő meg akart védeni.
Persze… egy ideig aranyos, de eljön az idő, hogy nem védhet meg a fiúktól, mert bizony az én figyelmemet is felkeltik.
Nehéz belátni, hogy ezt már 4 éve igyekszem vele letisztázni, mióta megvolt az első komoly kapcsolatom, mégsem jutok semmire az ügyben.
Furcsálltam, hogy nem kérdezett többet, de az igazat megvallva nem bántam.
Jóleső érzés volt, hogy a csend és a nyugalom, ami körülvett minket teljesen elöntötte a testem, s egyben meggátolt a gondolkodásban.
Abban, hogy tovább mérlegeljem Harry különös viselkedését…Azt, hogy mennyire érthetetlen gondolatokat ébresztett fel bennem, illetve, hogy mennyire érthetetlenek maguk az események.

A gyönyörűen rendbe tartott kerten sétáltunk keresztül, ahogy közelítettünk a hatalmas, régies kastélyhoz hasonló épülethez, ami jelen esetben az otthonunk volt.
A házból semmilyen fény nem szűrődött ki, így halkan léptünk be a hatalmas előtérbe.
- Jó éjt Alli – köszönt is el azonnal Dave, s indult el a külön lakrészére, amit a 20. születésnapján „avattak” fel. Alsó ajkamba haraptam miközben még egyszer végig gondoltam azt, amit épp tenni akarok.
- Dave… - szóltam utána halkan. Felém fordult. Kezei még mindig zsebében pihentek, a pólója kiemelte kidolgozott alakját. - Egy olyan fiún gondolkodtam, aki még számomra is érthetetlen módon férkőzött a fejembe, és akit nem tudok kiüldözni a gondolataimból – mondtam, miközben arcomra mosoly kunkorodott látva, hogy Ő is elmosolyodott. Aprót bólintott, majd állt pár másodpercig, s megint rám nézett.
- Jó éjszakát – mondta ismét, majd nekem hátat fordítva elindult. Még így is láttam szemem előtt azt az elégedett mosolyt, hogy tudja… még mindig nem tudok előtte titkot tartani…

                                     Alice W.