7. Rész - Sors

Alli Jackson szemszöge

Figyelmesen álltam, s hallgattam a már-már törvénnyé vált szokásokat, amik jellemzőek voltak arra a kis kávézóra, ahol mostantól dolgozni fogok.
Néha vettem a bátorságot és hagytam, hogy tekintetem elkalandozzon, és felmérje a környezetet, illetve egy kicsit jobban az egész helyiséget.
Az ablakok mellett asztalok álltak, két székkel. Középen is álltak asztalok, de ott négy szék volt, és talán egy kicsit az asztalok is nagyobbak voltak.
A fal mellett bokszok voltak, fekete műbőrrel bevonva, amin már messziről látszott, hogy új.
A kiszolgáló pult előtt bárszékek voltak, azok is szintén fekete műbőrrel bevonva.
A tömeg ideális volt. Nem volt hatalmas tumultus, de voltak is a kávézóban.
Egy-két asztalnál most is ültek, beszélgettek és élvezték a még hátra lévő időt, mielőtt munkába kéne menniük, vagy legalábbis el kéne válniuk partnerüktől.
Az ajtó fölé helyezett csengő hangját hallatta, mikor valaki belépett az ajtón, s engem egy pillanatra megcsapott a kinti, lassan már ősziessé vállt levegő.
A fiatalabb srác egy biccentéssel köszönt Dotty-nak és nekem, majd helyet foglalt az egyik sarokban álló, nyugis asztalnál és elővett egy sport magazint.
- Szóval, ennyi lenne – fejezte be Dotty. Ennyire elkalandoztak volna a gondolataim?
- Rendben van - mosolyogtam.
- Megmutatom hol tudsz átöltözni és hol rakhatod le a táskád - mosolygott, s a kezemnél fogva húzni kezdett.
Aranyos lány volt és sugárzott róla, hogy egy életvidám személyiség.
Örültem, hogy végre kimozdulhatok otthonról, noha az igazságba bele tartozik, hogy otthon nem tudják, hogy dolgozni jöttem.
Dotty egy kis folyosóra vezetett, majd a folyosó végén belökött egy feketére festett fa ajtót.
- Ez lenne az. Itt át tudsz öltözni, és itt maradhat a táskád is – mondta. - Ezt a szörnyet kint adom oda – mutatott a rajta pihenő kötényre, amin egyedül a kávézó logója volt megfigyelhető.
Bólintottam, és amint Dotty elhagyta a szobát, ledobtam a táskám. Levettem a pulcsim, és felvettem egy fehér "KISS" felirattal ellátott rövid ujjút, majd kiléptem a folyosóra.
- Meg is jött – mosolygott felém Dotty a pult mögül, mikor beléptem én is. Valószínűleg eddig a pult előtt ülőkkel beszélgetett, mert nagyon úgy tűnt, hogy az ott ülő három fiút leköti az, amit Dotty mesélt.

- Alli, ők itt Jake, Stan és Harry – mondta mosolyogva és kicsit közelebb húzott, hogy jobban a fiúk látóterébe kerüljek.
Lányos zavarom megmutatkozni látszott, ahogy végig néztek rajtam, de érdekes módon nem tűntek olyannak, akiknek annyira új látvány vagyok.
A lélegzetem elakadt, mikor jobban végig mértem a fiúkat, és feltűnt az az élénk zöld szem, azok a fürtök, és az a jellegzetes megjelenés.
- Ó, felveszem a rendelést – mondta Dotty, és egy pillanat alatt egyedül maradtam a pult mögött.
Csönd telepedett ránk, amit a pulton kopogó fürge ujjak törtek meg.
- Elnézést – szólalt meg - azt hiszem - Stan. Elővette telefonját a zsebéből, és kilépett a kávézó elé.
Csak néha emeltem fel a fejem, akkor is csak annyi időre, hogy ránézzek az előttem, nyugodtan ülő fiúra, aki még mindig kopogott a pulton.
- Utálom, mikor ilyen lenézőek a vendégek – panaszkodott Dotty, mikor vissza jött mellém.
- Ennyi idő alatt még nem szoktál hozzá? – hallatta hangját az elegáns fizimiskájú, rövid hajú srác.
Dotty csak egy szúrós, mégis játékos pillantást vetett a fiúnak, majd intett neki, hogy segítsen neki és eltűntek a folyosón.
Tagadni sem tudtam volna, hogy zavarba jöttem, ahogy lassan kezdtem felfogni, hogy teljesen egyedül maradtam Harryvel, noha nem mondhatnám, hogy ez annyira zavart.
Megköszörültem a torkom, majd cipőm orrát kezdtem bámulni, ami ebben az esetben érdek feszítő volt.
- Szóval, ismét találkozunk – rekedtes hangja teljesen elborította az agyam.
- Ilyenek a véletlenek – mosolyogtam halványan, de fejemet még mindig nem emeltem fel. A fülem mögé tűrtem egy tincset, ami az arcomba lógott, és neki dőltem a pultnak.
- Először még csak véletlen...De másodszor inkább sorsnak hívnám – mondta. Harry hangja sejtelmes volt, és szavaiba teljesen bele borzongtam.
- Na gyerekek – kiáltott fel Dotty – kezdődik a nap – mondta és tenyerét dörzsölgetve vigyorgott rám és Harryre felváltva. 

***

Kint már besötétedett, és a szél is feltámadt egy kicsit, mikor Dottyval kiléptünk a kávézó elé.
Dotty még felnyomta a Starbucks felirat fényét, egy kapcsolóval, majd bekapcsolta a riasztót és bezárta az ajtókat.
- Mit is mondtál, hogy mész haza? – kérdezte.
- Taxival – mosolyogtam. Nem laktam nagyon messze, de nem volt kedvem egyedül sétálni, ráadásul az amerre mennem kéne igen hátborzongató sötétben, szóval maradtam a taxinál.
- Rendben van. Ha nem haragszol nem várom meg veled, de holnap reggel nyitásnál találkozunk – mosolygott.
- Persze, menny csak – tettem vállára a kezem, némi megnyugtatás kép, hogy ne érezze magát rosszul.
- Oké, akkor holnap! Szia – mosolygott.
- Szia – intettem neki. Megvártam míg eltűnik a sarkon, majd előkotortam a táskám legmélyéről a telefonom.
Már épp beütöttem volna a telefonszámot, mikor hallottam egy ajtó csukódást.
A hang irányába kaptam a fejem, de a korlátozott fény viszonyok miatt nem igazán tudtam kivenni ki áll az utca másik oldalán.
Ismét a telefonom képernyőjére figyeltem, és nem is foglalkoztam az illetővel a túl oldalon.
- Szia – az ismerős hang villámcsapásként ért, de egyben megnyugvást is hozott.
- Szia – mosolyogtam rá szégyenlősen. Arcára elégedett mosoly húzódott, mintha ezt a mosolyt váltotta volna ki belőle szégyenlős válaszom. 

- Hát te kire vársz? – kérdezte.
- Inkább mire – javítottam ki – és taxira – mosolyogtam.
- Gyere, majd én elkísérlek – mondta pimasz mosollyal az arcán. 

Alice W.