9. Rész - Árnyék

Alli Jackson szemszöge

 

Kiráz a hideg a parkot körül ölelő sötétségtől, a kicsit hűvösebb időtől, s a néha feltámadó széltől, ami sunyin szökik be méregzöld pulóverem alá, ezzel teljes borzongásra kényszerítve engem.

Lépteim szaporábbak, így félő, hogy előbb vagy utóbb megbotlok a macskaköves járdán, ami igencsak göröngyös egy-két helyen.
Rossz érzés kerít uralmába, ahogy egyre beljebb haladok a parkban, amit már csak az utcai lámpák , igen halovány fénye világít meg annyira, hogy épp lássak.
Szívem vadul dübörög a mellkasomba, bár ezt nem tudom minek tudjam be.
Szeretném a rohanásomra fogni heves szívverésem, de félő, hogy még mindig az előbbi szituáció hatása alatt vagyok.
Nem akarok a hatása alatt lenni. 

Nem akarom, hogy a viselkedése, vagy egyáltalán az Ő hatása alatt is, akár egy kicsit is legyek. 

Nem tagadom, hogy bizonytalanságot ébreszt fel bennem, az a gyönyörű szempár, és az a csibész, - féloldalas mosoly, de mindezek csak álcák.
Egyszerűen nem akarom elhinni, hogy ez Ő. Nekem ez túlságosan hihetetlen.
Az, hogy van bennem valami, ami ennyire megragadta volna őt. Az, hogy Ő valójában is ilyen, nem csak az teszi, hogy be akar vágódni.
Egy hatalmasat ugrok hátrafelé, mikor rádöbbenek, hogy valakinek neki mentem.
- E-Elnézést... – nézek az előttem álló sötét árnyra, akinek kilétét komor sötét fedi. 

Nem válaszol, s nem is reagál semmit. Csak áll előttem mozdulatlanul, bennem pedig kezd felbukni a gondolat, hogy valami nincs rendben. Nagyot nyelek, és alig észrevehetően teszek egy lépést az illető felé, akinek árnya azt mutatja, hogy egy férfi.
Magasabb mint én, testalkata kidolgozott, mégis inkább egy öregebb emberére hasonlít.
Rájövök, ha még egy lépést közelebb megyek megláthatom arcát.
Ez kíváncsiságot ébreszt bennem, ami lassan de biztosan kezd belül furdalni, s akármennyire van bennem a gondolat, hogy akár bajom is eshet, ezt túlnövi a kíváncsiság.
- Minden rendben van? – teszem fel a kérdést, úgy, hogy csak mi ketten halljuk.
Na, nem mintha lenne rajtunk kívül más a parkban, de én mégis biztonságosabbnak érzem ha suttogok.
Ahogy egy kicsit bátrabb lépést teszek a férfi felé, arca kezd kirajzolódni előttem, s kezdek rájönni, hogy nem is olyan ismeretlen az illető, mint amilyennek először hittem.
Ám mielőtt bármit mondhatnék, vagy teljesen feldolgozhatnám a dolgot, egy kar fonódik a derekamra, számon pedig egy hatalmas sikoly szökik ki, amit nagyon remélek, hogy valaki meghallott.
A szemem összeszorítom, és várom az esetleges támadást. Megdöbbenek, mikor kuncogások hangja üti meg a fülem, amiket minél tovább hallgatok, annál ismerősebbek lesznek.
Szemem lassan kinyitom, és a halvány fények segítségével azonosítom "támadóim", akik biztosan megfűzetnek ezért. 

- Nem vagytok normálisak – szitkozódom, arcomat a tenyerembe temetve, miközben feldolgozom a történteket. A körülöttem álló, még mindig a röhögéstől összegörnyedő barátaim a hasukat fogják, és egy legyintéssel elintézik fenyegetőzésem, amiről ők is tudják, hogy alaptalan, és nem fogom beváltani. 

- Látnod kellett volna az arcodat – hebegi Tony, miközben letöröl egy képzeletbeli könnycseppet szeméből, és az arcom felé mutogat. Ez az egy mondat még nagyobb jó kedvet vált ki Ad-ből, Chris-ből, és Rick-ből.
Fáradtan görnyedek le a hozzám legközelebbi padra, majd túrok bele szél fújta tincseimbe. 

- Ne haragudj – nevet még mindig hangosan Adam, miközben leül mellém a padra és átkarol.
Fejemet felé fordítom és egy elég érdekes arckifejezést öltök magamra. Szemeim szikrát hánynak, mikor látom, hogy alig tudják vissza tartani a hamarosan - újra - kitörő nevetésüket. 

- Ugyan, Al! Hozzá szokhattál volna – huppan a másik oldalamra Chris. 

Rick leguggol a pad elé, és egy bocsánatkérő pillantást ereszt meg felém, amit egy mosollyal nyugtázok. 

Igazuk van... Hozzá szokhattam volna, hiszen az évek alatt, mióta mi ilyen jó barátok vagyunk, nem egyszer fordult már elő, hogy rám hozták a szívbajt az ilyen hülyeségeikkel. 

- Gyere, haza kísérünk – pattan fel hirtelen Adam. Bólintok, majd hagyom, hogy felhúzzon a padról és vállamat átölelve induljunk el otthonom fel. 

Fülemet hirtelen ismerős hang üti meg, amit hangomat kiáltja, s szívem hirtelen kihagy egyet. Megpördülök tengelyem körül, és tekintetem a félhomályba burkolt fiúra viszem, aki lihegve, csillogó szemmel mér végig.
- Jól vagy? – zihálja. Ajkaimon kiszökik egy jóleső sóhaj, és mellkasomban jóleső melegséget érzek.
- Jól – bólintok, de mosolyom még mindig arcomon pihen. Érzem magamon a kérdő tekinteteket mindkét oldalról.
Hátam mögül barátaim figyelnek, hogy ki is Harry. Harry pedig magát a szituációt nem értheti.
Engem mégis jóleső érzés önt el, hogy tudom; segítségemre szaladt, és számíthattam volna rá.
Bólint egyet, majd sarkon fordul, és ezzel a lendülettel hallom, hogy mögöttem is indulásnak erednek.
Pár másodpercig még állok, figyelem ahogy árnya egyre elvegyül a sötétben, majd egy hirtelen ötletből utána szaladok, és pár lépéssel mögötte megállok. 

- Harry! – kiáltom nevét, mire hirtelen felém fordul – Köszönöm – mosolygok rá szégyenlősen.
Arcára mosoly kúszik, s egy néma bólintással reagálja le felé bocsájtott szavaimat. 

- Holnap látjuk egymást – mondja. 

- Igen – válaszolok, s érzem ahogy a vér arcomba tódul. Szerencsémre a sötétség meggátolja, hogy Ő ezt lássa, de bennem mégis felmerül a kérdés; miért van rám ilyen hatással? 

- Jó éjt Alli – mondja búcsúzóul, majd ismét megfordul és ezúttal, már gyorsabb léptekkel halad egyre távolabb tőlem.
- Neked is – suttogom még úgy is, hogy tudom; ezt már csak én hallottam... 

Alice W.