17. Rész - Őszi fesztivál

ALLI JACKSON szemszöge

(zene)

- Mázlista vagy - nyögi unokatesóm, mikor a tegnap estét elmesélve végére érek a mesélésnek.
- Meglehet - kuncogok halkan. Próbálom takarni lányos zavarom, ami már akkor előtör, ha csak a tegnap estére gondolok.
- Bár itt is megmutatkozik, hogy rokonok vagyunk. Hogy borulhattál bele az ölébe? - tárja szét kezeit. Szinte automatikusan vágok hozzá egy párnát, hiszen ma már többet cseszegetett ezzel, mint életemben bármivel.
- Rosszul mértem fel a helyzetet - próbálom kimagyarázni magam.
- Ühüm, rosszul - kuncog harsányan. Elnevetem magam nyűglődésén, ahogy próbálja abba hagyni a nevetést. Fejét a párnába préseli, és - gondolom - ma már századszor vetíti le maga előtt szerencsétlenkedésem. Ó, ha tudná átélni milyen ,,vicces" volt.
- És akkor ő lesz a kísérőd az esküvőn? - húzogatja szemöldökét, miközben nekem eszembe juttatja a közel két nap múlva esedékes esküvőt.
- Basszus - kapom szám elé a kezem. - Teljesen elfelejtettem - mondom halkan.
- Ezt nem mondod - komolyodik el. - Nem is értem egyébként, miért ragaszkodnak hozzá, hogy legyen kísérőnk. Ez nem valami bál - jelenti ki durcásan.
- Mintha nem tudnátok, hogy milyenek anyáék - lép be a szobába hirtelen Dave.
- Kopogni ki fog? - kérdezem.
- Majd legközelebb - kacsint rám.
- Mit keresel?
- Töltőt. De már meg is van - mosolyog, s kezében a töltővel az ajtó felé indul.
- Hé Dave! Te kit hozol az esküvőre? - kiabál bátyám után unokatesóm, Lisa.
Tesóm egy pillanatra megáll, összeszorított szemmel fordul vissza felénk.
- Brittany-t - nyögi ki végül, majd elhagyja a szobát.
- Nem tűnt valami vidámnak - kuncog halkan Lisa.
- Hát nem - csatlakozom hozzá.

A pattogatott kukorica szétdobálva hever körülöttünk az ágyon, míg mi teljesen bele élve magunkat a filmbe koncentrálunk az eseményekre. Néha fel sikoltunk egy-egy olyan résznél, néha összerezzenünk egy nagyobb dörgést hallva, de pár perc elteltével már nyugodtan nézzük tovább a falra rögzített tévé képernyőjét.
- Ne menj be oda... Ne menj be oda - mondja egyre hangosabban unokatesóm. Harsányan felkacagok, mikor sikoly hagyja el száját.
- Számíthattál volna rá - mondom még mindig nevetve.
- Úr isten, én mondtam, hogy ne mennyen le oda - fúrja bele a párnába fejét.
Mindketten a telefonom felé kapjuk a fejünket, mikor az felvillan az ágytakarón, majd jobban szemügyre vesszük a telefont. Amint felfogom, hogy valószínűleg Lisa is észrevette ki üzent a telefonért nyúlok.
Ám ezúttal... nem vagyok olyan gyors mint Lisa.
- Találkozni akar veled... Most! - csillan fel szeme.
- Add ide - kapom ki kezei közül a készüléket. Igaz. Harry tényleg találkozni akar velem, és tényleg most.
- De nem lehet - sóhajtok.
- Már miért ne lehetne? - kérdezi Lis.
- Anyának mit mondok? - ráncolom a homlokom.
- 20 éves vagy az Isten szerelmére! Egyébként ilyenkor a legizgibb kiszökni - húzódik sunyi vigyorra arca.
- Tessék? - azt hiszem nem jól hallok.

- Vigyázz le ne ess! - mondja halkan Lisa miközben figyel, ahogy épp kimászok a saját ablakomon. Tényleg fejre ejtettek kiskoromban! Nem vagyok normális... 
- Megvagyok - nyugtatom meg unokatesómat mikor földet érek. - Ne felejtsd el bezárni az ajtómat! - kötöm lelkére. Nem akarom, hogy esetleg valaki benyisson, és észre vegye, hogy nem vagyok itthon.
- Jó jó! Várlak - int még egyet, majd becsukja az ablakot.
Jobban összehúzom magamon a fekete szövetkabátomat, majd határozott léptekkel haladok tovább a parkba.
Sötét van, és ez az előbbi filmnézés miatt egy pillanatra furcsa érzést ébreszt bennem. Kicsit szaporábbra veszem a lépteim, tekintettel arra, hogy Harry már vár rám, és nem akarom, hogy megfagyjon.
Pár perc séta után egy árnyat pillantok meg. Csak a körvonalát látom, ahogy a macskaköves úton lévő kavicsokat rugdossa.
- Szia - köszönök mikor oda érek. Tekintetét rám kapja, arcára mosoly húzódik.
- Szia - köszön vissza. Határozott lépést tesz felém, mielőtt arcomra egy lágy puszit nyomna. Cselekedete mosolygásra kényszerít, és hirtelen zavarban kezdem érezni magam. Mi van velem? Nem vagyok egy tinédzser... 
- Nem láttalak ma a Starbucks-ban - mondja halkan.
- Szabadnapom volt - magyarázom. Bólint egyet.
Beszélgetünk mindenféléről. Hogy telt a napja, hogy telt az enyém. Mindenen részletesen átrágjuk magunkat, ezzel pedig együtt jár a sok nevetés.
Észre sem veszem merre megyünk, míg fel nem tűnik a sok ember körülöttünk.
- Hol vagyunk? - kérdezem. Megzavart a sok ember, nem tudtam hirtelen hova tenni a helyet.
- Fő tér - mosolyog rám. Tényleg. Mosolyogva bólintok egyet. Alsó ajkamba harapok, mikor látom; tartja kezét, hogy karoljak bele. Egy könnyed mozdulattal bele karolok, és már folytatjuk is a sétánkat.
Elég sok ember gyűlt össze, tekintettel arra, hogy most van az Őszi fesztivál, amit már sok éve megtartanak.
- Mesélj magadról - kérem Harryt. Pár másodpercig csak némán sétál mellettem, majd egy mély levegővétel után megszólal.
- Mit szeretnél tudni?
- Hol vannak a szüleid? - kérdezem szinte azonnal. Ez a kérdés régóta foglalkoztat, és azt hiszem most már megosztaná velem. Annyi dolog van, amit szeretnék tudni Harryről, még sincs bennem annyi bátorság, hogy megkérdezzem őket.
- Holmes Chapel-ben - válaszolja.
- Te miért nem vagy velük? - kérdezem.
- Kezdeni akartam magammal valamit. Ki akartam törni. Ahhoz pedig el kellett jönnöm onnan - mondja, és a mondat végén egy pillanatra rám néz.
- Milyen gyerekkorod volt? - kérdezek tovább, látva, hogy magától nem igazán akar mesélni.
- Miért érdekel mindez? - néz rám hirtelen.
- Szeretnélek megismerni - válaszolok szégyenlősen. Mosolyra húzódik szája, gödröcskéit megvillogtatja.
- Nem igazán jöttem ki az apámmal. Ez a mai napig így van - sóhajt. - Elég zűrös gyerek voltam - mondja.
Felemésztem szavait, és azon kapom magam, hogy nem akarom, hogy letört legyen.
- Képzeld... - kezdek bele, bár még én sem tudom mi fog belőle kisülni. - én is zűrös gyerek voltam.
- Te? - nevet fel.
- Igen. Nagyon... merész voltam. És az is vagyok - mosolyodok el.
- Szóval merész vagy - ismétli meg szavaim.
- Ühüm - bólintok magabiztosan. Harry megáll, egyenesen felém fordul, szemembe néz.
- Csókolj meg - suttogja.

- Tessék? - kérdezek vissza. Nem kerülgeti a forró kását... 
- Csókolj meg - mondja arcán féloldalas mosollyal.
- Most azonnal? - kérdezem. Folyamatosan rám irányuló zöld szemei zavarba hoznak. Felnevet szavaim hallatán. Lehajtom a fejem, próbálom megemberelni magam. Ezzel bizonyítanám, hogy merész vagyok?! A vér megfagy bennem, mikor kezei államhoz csúsznak, s egy könnyed mozdulattal felemeli a fejem. Végtelenségnek tűnik az a pár másodperc, amíg csak bámuljuk egymást, majd mindent megszakítva érzem meg ajkait az enyémen. Kezeim mellkasán pihentetem, míg ő derekamnál húz közelebb magához, ezzel megszüntetve azt a pár centit köztünk. Miután elváltunk nem nyitom ki azonnal a szemem.
Egyik kezével eltűri arcomból a nem oda való tincset, majd óvatosan végig simít arcomon, ezzel visszarántva engem a valóságba.

Alice W.