23. Rész - Végeztem

Alli Jackson szemszöge

Whataya Want From Me

- Hová rohansz? - kiabálja túl bátyám a zenét, mikor elrohanok mellette. 

- El - kiabálok vissza hanyagul, amit azonnal meg is bánok, hiszen nem vele kellene így viselkednem. 

Nem ő a hibás azért, amit alig fél perce saját szememmel láttam, és nem rajta kéne levezetnem a dühömet, amit mások iránt érzek. Még magamat is meglepem azzal az erővel, amivel kilököm az üvegajtót, ami elválaszt a friss levegőtől, s amin kilépve végre egyedül lehetek. 

Azonnal a szórakozóhely melletti sikátorba szaladok, ahol fejemet a hideg téglafalnak nyomom, s akaratom ellenére is visszajátszom magamban az imént látottakat. 

Szemembe könnyek szöknek, amiket valamiért most nem akarok megállítani. Szabad utat engedek nekik, és hagyom, hogy patakokban szántsák végig a futástól kipirult arcom. 

Miért sírok? Nem szabadna ez miatt sírnom... Mégis mire számítottam? 

- Alli - hallok meg egy hangot, amitől a hideg végig fut a hátamon. Kezemmel azonnal az arcomhoz nyúlok, és letörlöm róla könnyeket. Nem szólalok meg, reménykedem benne, hogy elmegy, bár erre nincs sok esély. Mély levegőt veszek, hogy ne sírjam el magam, majd mozdulatlanul állok tovább a falnak dőlve. 

- Félreérted - lép közelebb, bár még mindig nem látom az arcát. Szívesen megkérdezném, hogy ezen mégis mit lehet félreérteni, de tartom magam ahhoz, hogy nem beszélek. 

- Mondj valamit - kérlel. A fejemben folyamatosan egyetlen olyan lehetőség lebeg, amit ilyen esetben mondani tudnék Harrynek. 

Mély levegőt veszek, amit remegve fújok ki, majd elindulok. 

- Végeztem - suttogom, miközben elhaladok Harry mellett. A szívem majd megszakad, miközben folytatom utam, de Harry erős keze a csuklómon hamar visszaránt. Egy pillanat alatt találom magam a téglafal, és Harry között. Zöld szemeivel néz le rám, miközben két kezével a falnak támaszkodik, hogy még véletlenül se tudjak elmenni. 

- Hallgass meg... - hajol közelebb. 

- Végeztem! Harry értsd meg! - suttogok továbbra is. Próbálom nem figyelembe venni észveszejtő illatát, és átható pillantását.  

- Nem! Nem értem meg - néz mélyen a szemembe. 

- Pedig nem ártana - próbálok kimászni kezei közül, ám erősebbnek bizonyul nálam. Kezeit közelebb hozza fejemhez, még mindig a falnak dőlve támasztja meg magát, miközben arcával vészesen közelít enyémhez. 

- Kérdezhetek valamit? - teszi fel a kérdést, amire valószínű mindegy mit válaszolok, mivel a kérdését így is - úgy is felfogja tenni. 

- Emlékszel, mikor azt mondtad, hogy nem bántad meg, hogy nem mondtál neki igent? Emlékszel, mikor utánam jöttél, mert nem akartad, hogy elmenjek? - kérdései egy pillanatra összezavarnak, de hamar összeszedem magam. 

- Én is kérdezhetek valamit? - teszem fel álszent szégyenlősséggel a kérdést. Tökéletes ajkait féloldalas mosolyra húzza, miközben bólint. 

- Emlékszel ... - mondom lassan - mikor nem kevesebb, mint öt perce, még egy másik csaj szájába matattál? - emelem fel a hangom, bár még mindig nem vagyok elég erős ahhoz, hogy ellökjem. 

Harry mosolya köddé válik, pillantása felperzsel. Megugrok, mikor kezével a falba vág, majd lehajtott fejjel kezdi kémlelni a poros földet a lábunk alatt. 

- Harry hagyj elmenni! - kérlelem suttogva, mikor pár percig meg sem szólalunk. 

- Nem mész el, míg meg nem beszéltük - néz a szemembe. 

- Ezen nincs mit megbeszélni - tartok kis szünetet minden szó között. 

- Meg akarom magyarázni - kétségbeesett arca meghat, de tudom, hogy erősnek kell lennem. 

- Felesleges - hajtom le a fejem - sehogy nem jössz ki jól a dologból - rázom meg a fejem. Érzem magamon azt a zöld szempárt, ami percekig elidőzik rajtam, ezzel engem az őrületbe kergetve. 

- De kér... 

- Láttam, amit láttam! - szakítom félbe, még mielőtt ismét magyarázkodni kezdhetne. A szívem majd megszakad, mikor kezem az ő erős kezére teszem, és egy kicsit elmozdítom őket, hogy el tudjak menni. 

Nem tapasztalok ellenállást, kezei engednek az utasításoknak, és könnyedén le csusszannak a hatalmas épület faláról. 

Karjaimat összefonom mellkasom előtt, mikor jön egy hidegebb fuvallat, ami rádöbbent, hogy igazából milyen hideg van, és mennyire fázom. 

- Ne haragudj Alli - a lábaim a földbe gyökereznek, úgy érzem semmi pénzért nem indulnának el újra.

Vonakodva fordulok meg. Félek, hogy meggondolom magam, pedig nem akarom. 

- Nem haragszom - válaszolok halkan, miközben magamat ostorozom, miért is nem mondom el neki, hogy mennyire haragszom... hogy mennyire megbántott.

- Ez nem igaz - mondja. Árnyékán, s azon kívül, hogy még mindig abban a helyzetben van, amiben ott hagytam, semmit nem látok, de azt hiszem jobb ez így. Nem szeretném látni az arcát, s úgy gondolom addig jó, míg nem látom. Nem szándékozok válaszolni, sarkon fordulok de hangja ismételten megállít. 

- Ennyi?! Itt a vége? - kérdezi hangosabban, mint eddig. 

- Mégis mit vársz tőlem? - fordulok ismét felé. Kezeimet széttárom. 

- Ezért rohantál utánam? Ezért mondtad, hogy nem akarsz hozzá menni Daniellhez? Azért mondtad ezeket, hogy két együtt töltött nap után, csak úgy kilépj az életemből? - hangja fokozatosan halkul, ahogy közelebb megyek hozzá. Magam sem tudom, miért jöttem vissza a sötét sikátorba, de azt tudom, hogy alig fél perc alatt kerültem ismét centikre Harrytől. 

- Hidd el én sem így terveztem - próbálom nem felemelni a hangom, bár a bennem összekuszált érzések és gondolatok ezt megnehezítik. Harry szótlanul áll velem szemben, átgondolja mit is mondjon. 

Míg ő gondolkodik, nekem időm szakad arra, hogy felmérjem stílusos megjelenését. A blézert, aminek ujját  felhajtotta alkarján, és a farmert, ami tökéletesen áll rajta. Megrázom a fejem, mikor hirtelen sóhaja észhez térít. 

- Teljesen össze vagyok zavarodva - túr hajába. 

- Te mondod?! - motyogom cinikusan orrom alatt, remélve, hogyha meg is hallotta, akkor sem vesz tudomást hanglejtésemről. A csend, ami ránk telepedik nem kimondottan zavar, sőt örülök neki, hogy nem kell magyarázatokat hallgatnom. Az igazat megvallva nem szívesen állok most itt...De akkor miért vagyok még itt? Úgy érzem lábaim bármelyik pillanatban megadhatják magukat, és ha ez nem lenne elég még remeg kezem, - lábam is. 

Hajamba beletúrva dőlök neki a falnak, ami még mindig ugyan olyan hideg, mint az előbb. Fejemet ismét neki döntöm, s várom, hogy Harry valamit mondjon. 

Annyi minden kavarog a fejembe, és annyi kérdést teszek fel magamba, hogy már nem tudom eldönteni; mindegyiket csak a fejemben tettem fel, vagy az életben is rákérdeztem Harrynél?! 

Ijedten kapom felé a fejem, mikor egy igen kínos kérdés törik felszínre bennem, de látva nyugodt arcát, s azt, hogy szemmel láthatólag el van mélyedve gondolataiba, megnyugszom, és rájövök, hogy ezt a kérdést a való életben nem szegeztem neki. Pedig, mi tagadás, a válasz igen is érdekelne, hiszen erre a kérdésre a választ egyszer megcáfolják, egyszer pedig alátámasztják Harry cselekedetei. 

- Basszus - nyögöm, mikor a fejem fölötti ereszcsatornából fejemre esik egy vízcsepp. 

- Kérlek Harry - lépek egy lépést közelebb - fázom, és haza akarok menni - mondom, és olyan érzésem van, hogy jobban hasonlítok egy öt éves kislányra, mintsem egy húsz éves felnőttre. 

Arcát hirtelen világítja meg a tőlünk alig pár méterre álló vasajtó feletti kis lámpa, aminek fénye pislákol ugyan, de érthetően adja tudtunkra, hogy valaki jön. Harryre nézek, várom, hogy mondjon valamit, esetleg utamra engedjen. Szemei elkerekednek, és biztos vagyok benne, hogy az én arcom is meglepett, mikor meghallom a hangokat az ajtó mögül, amiket azonnal fel is ismerek.

Harry csuklómnál fogva húz maga után, egészen addig, míg egy szűk részhez nem érünk az épület végénél.
A rés alig akkora, hogy két ember beférjen, ezért is érzem magam furcsán, mikor összepréselődve állunk bent Harryvel. 

Hallom, ahogy a hozzám préselődő fiú barátai a nevét kiáltják, hátha megtalálják de Harry nem mozdul. Nem érdekli az egyre hangosabb kiabálás, de látom rajta, hogy megnyugszik, mikor az ajtó megint csukódik és csönd fedi el a már sötét sikátort. Mocorogni kezdek, ám hamar rájövök, hogy ezzel csak közelebb kerülök Harryhez, így várnom kell, míg ő elhagyja a szűk helyet. 

 A baj csupán az, hogy nem úgy tűnik, mintha nagyon megakarna mozdulni. Nyugodt szívvel préselődik hozzám, mellkasom az övéhez nyomódik... 

Orrom megtelik isteni illatával, és egy pillanatra úgy érzem, már nem is fázom annyira. 

- Alli kérlek csak ... - kezd bele, hiszen tudja, hogy most nem menekülhetek. 

- Nem Harry! - tiltakozom. 

- Csak hallgass meg - harsogja túl az én hangomat. 

 Szememet forgatom. Nem akarom, hogy tudja; egyre jobban kíváncsi vagyok mivel magyarázná ezt az egészet. 

- Nem kezdek el összevissza magyarázni, mert tudom, hogy semmi értelme - Nesze nekem! - De arra kérlek, hogy adj még egy esélyt! 

Alice W.