29. Rész - Stan itt is képbe jön [...]

Sziasztok!
Tény, hogy nem igazán szokásunk, hogy részek előtt kiselőadást tartsunk, de most muszáj írnunk pár sort! A helyzet az, hogy most egy darabig ez az utolsó rész, hiszen mégiscsak nyár van, és nekünk is kell egy kis ,,szünet". Lényeg a lényeg, nem kell megijedni, hiszen a szünet egész pontosan
augusztus 16.-ig tart. Augusztus 16-án Taylor érkezik a folytatással, ami biztos, hogy hihetetlen jó lesz!
Remélem tetszik ez a rész is, legalább annyira mint az eddigiek, és továbbra is szántok ránk időt, hogy leírjátok véleményeteket a blogról, - vagy esetleg egy adott részről!
Nos, mivel eddig nem nagyon írtunk, most szeretnénk megköszönni azt, hogy eddig támogattatok minket, és hogy majdnem minden részhez írtok, és biztattok minket!
El sem tudjátok képzelni, mennyit jelent, mikor azt olvashatjuk, hogy mennyire tetszett nektek egy adott rész!

Jó olvasást ehhez a részhez is, illetve további szép nyarat!

U.I.: Élvezzétek ki ezt az utolsó hónapot! ;)

Sok puszi,

 Alice W. & Taylor H.

Eyes On Fire

- Miről beszéltetek Stannel? – kérdezi Harry, miközben egyik fürtömmel játszadozik. Felnézek rá, zöld szememet az övébe fúrom, majd egy pillanatra elgondolkodok. 

- Bocsánatot kért – válaszolom őszintén, bár nem a teljes igazságot. Kabátom ujját jobban ráhúzom a kézfejemre, mikor jön egy hűvösebb fuvallat, ami ráébreszt mennyire hideg is van itt kint.
Harry lenéz rám, miközben szemmel láthatóan töri a fejét, majd tovább játszadozva hajammal megkérdezi: 

- Ennyi? – nevet fel halkan. 

Mivel az ölében fekszem könnyen rálátok

arcára, ami most hitetlenségről árulkodik. Mosolygok arckifejezésén, de nem tágítok, hiszen mindent amit megtudtam Stantől, tőle is akarom hallani. 

- Mondania kellett volna mást is? – kérdezem játékos hangon. Harry harsányan felkuncog, majd kezemnél fogva felhúz, és int, hogy üljek az ölébe lovaglópózba. 

-  Honnan ismered Maryt? – kezdem el terelni a témát. Fogai egy pillanatra megmutatkoznak, ahogy egy hatalmas mosoly fut át arcán. Kezeivel derekamnál ölel, s egy könnyed mozdulattal még közelebb varázsol magához, ami mosolyt csal arcomra. Egyik kezével derekamnál tart, míg másikkal arcomat simogatja.

- Előtted ott dolgozott a Starbucks-ba – feleli könnyedén, majd hátam mögött összekulcsolja ujjainkat, s pislogás nélkül kezdi fürkészni arcomat. - Régen.. volt köztünk valami – folytatja, ami egy kicsit megnyugtat.   

Akaratom ellenére is mosoly terül el arcomon, amit ő bizonyára nem érthet, számomra mégis sokat jelent, maga az ok, amiért ennyire mosolygok. 

- Min mosolyogsz? – nevet fel halkan. 

- Szeretted őt, igaz? – nézek mélyen a szemébe. Érzem, hogy kezdi magát kellemetlenül érezni, ami engem is zavarba hoz egy kicsit. 

- Akkor azt hittem – válaszolja pár perc csönd után. – Most már tudom, hogy nem - Szavai olyan könnyen csusszannak ki száján, hogy fel sem merül bennem, hogy esetleg nem mond igazat, vagy eltitkolna valamit. 

Én még mindig mosolygok, és bárhogy próbálom arcomról levakarni a mosolyt, az odafagyott. 

- Áruld már el, mi ilyen vicces – nevet fel, de szerintem már kínjába. 

- Örülök, hogy őszinte vagy velem – mondom halkan, miközben egyik kezemet tarkójára csúsztatom, s hajával kezdek játszadozni. 

- Ezt, hogy.. Tudtad ki Mary, igaz? - kérdezi, mikor rádöbben mi mosolygásom, s számára furcsa kijelentésem.

- Stan mindent elmondott rólatok. Azt is, mennyire fontos volt neked régen – még mindig halkan beszélek, - nyugodt vagyok. 

- Csak azt hittem, hogy fontos nekem – néz szemembe. – Korántsem volt annyira fontos, mint amennyire te az vagy – mosolyog rám féloldalas mosolyával, amitől teljesen kiráz a hideg. Érzem, ahogy arcom színe más árnyalatot ölt magára, de örülök, hogy Harry ezt a sötét miatt nem láthatja.  

- Úgy érzem, hogy nem mondasz el mindent magadról. Az életedről.. mert nem akarod, hogy kiismerjenek – csúszik ki számon az a gondolat, ami már egy ideje foglalkoztat. Ha ránézek Harryre, egy félig kinyitott kincsesládát látok, ami annyira elvarázsolja az embert, hogy másoknak az is bőven elég, hogy ennyit megmutat magából. Engem mégis érdekel, mit rejt a láda többi része...  

Arca lassan válik komollyá, majd fejét hátradönti a hintaágy támlájára, s gondolkodik. Azt hiszem ezzel a cselekedetével árulja el magát igazán. Ezzel erősíti meg bennem a tényt, hogy még korántsem ismerem. 

Kicsit közelebb hajolok, hogy gyors puszit tudjak adni nyakára, majd alsó ajkamat fogaim közé veszem és várom, hogy megszólaljon. 

- Hogy csinálod?  – hirtelen kérdése meglep. Szája szegletébe mosoly bújuk meg, mégis próbál a helyzethez mérten komoly maradni. 

- Mit? – értetlenkedem összeráncolt szemöldökkel. 

- Hogy látsz át ilyen könnyen az embereken? Hogy látsz át rajtam? - hangja már-már hisztérikus, mégis kimondottan aranyosnak találom, hogy ennyire zavarja; lassan, de ki fogom ismerni. 

Úgy döntök nem akarom feszegetni a témát - most nem - így tarkójánál fogva közelebb húzom magamhoz, hogy ajkaimat az övére nyomhassam. 

Poppy hatalmas lelkesedéssel meséli, mennyire kedveli Jake-t, s hogy szerinte ő sem semleges a fiúnak. Mosolygok, és minden felém intézett kérdésre válaszolok, de gondolataim teljesen máshol járnak. 

Néha megejtek egy pillantást barátom felé, aki az asztalnál ülve beszélget pár haverjával, s néha rám mosolyog. 

- Félek, hogy csak bemesélem magamnak a dolgokat  – sóhajt fel a mellettem ülő barna szemű lány, miközben alig észrevehetően Jake felé pillant. Követem pillantását, majd mikor szememmel megtalálom a Harry mellett ülő Jaket tanulmányozni kezdem.

Kissé ijesztő megjelenéséhez elegáns öltözet társul, ami így együtt tényleg magával ragadó. 

- Szerintem beszélj vele – mondom Poppynak, akinek barna szemei kidüllednek szavaim hallatán. 

- Viccelsz velem? – kérdezi döbbenten, majd ismét Jakere pillant. 

- Nem – kuncogok halkan. – Nem azt mondtam, hogy támadd le. Csak beszélgess vele – mosolyogtam. Poppy ajkain lassan mosoly formálódik, majd egy könnyed mozdulattal kiszedi hajából a gumit, s kicsit felborzolja haját. 

- Szurkolj – vigyorog rám, majd mint a kámfor termed egy pillanat alatt Jake mellett, aki mosollyal fogadja a lány érkezését. Váltanak két szót, majd Jake feláll a helyéről, s felsegítve Poppyt is kezdenek el sétálni a hatalmas kertben. 

Apró kezeimet eldugom a hatalmas pulóver ujjában, amit Poppytól kaptam, majd lassan Harryre nézek, aki mosolyogva figyel engem. Megeresztek felé egy kislányos mosolyt, majd szégyenlősen kezdem tördelni az ujjam. Lábaimat felhúzom magamhoz a székre, - ami az extra szűk csőfarmer miatt kicsit nehezen megy - majd követem Harry pillantását, ami valahol a hátam mögött veszett el.  Összeráncolt szemöldökkel mérem végig a bizonytalanul felém sétáló Maryt, aki lassan közelíti meg a mellettem álló üres széket. Kedvesen felé mosolygok, ami egy kicsit megnyugtathatja, hiszen kissé magabiztosabbnak tűnik, mikor helyet foglal mellettem. Próbálok nem folyton Harryre nézni, ami aggodalmas pillantása miatt kicsit nehéz. Megértem, hiszen nem tudhatja Mary miért ült ide mellém, esetleg mit akarhat bemesélni nekem Harryről. 

Teljesen összezavar, elképzelésem sincs milyen lehet ennek a lánynak a személyisége. Most egy félénk, visszafogott, arany szívű lánynak tűnik, aki a légynek se tudna ártani, ám pókerezés közben, aligha tűnt ilyennek. 

- Szerintem én még nem mutatkoztam be – nyújtja felém mosolyogva jobb kezét, amit el is fogadok – Mary Parker – rázza meg mosolyogva kezemet. 

- Alli Jackson – mosolygok vissza rá, majd miután elengedte a kezem, ismét a pulcsiba dugom azt.

- Tudod, tagadni is felesleges.. irigyellek – nevet fel kínjába, majd lehajtja fejét. Szemöldököm egy pillanatra az egekbe szökik, majd intek Harrynek, hogy semmi gond és a mellettem ülő lányra nézek. 

- Örülök, hogy őszinte vagy – válaszolok. Nem igazán tudtam, mit mondjak. Mondjam el neki, mennyire féltékeny voltam rá egészen addig míg nem beszéltem róla Harryvel, csak Stannel? 

- Nekem is furcsa, hogy így érzek, de örülök nektek - ereszt felém egy kedves, mégis zavartnak tűnő mosolyt. Alsó ajkát harapdálja, miután kiejtette száján a szavakat, s még a vak is látná, hogy zavarban van. 

- Ennek őszintén örülök – teljesen hülyén érzem magam. Nem tudom, hogyan kéne reagálnom erre az őszinteségi rohamra, így egyszerűen reagálom le mondandóját. 

- Valamilyen szinten féltünk téged – üti meg egy halk, mégis tisztán hallható mondat a fülemet. Maryre pillantok, aki mintha megbánta volna, hogy megszólalt szája elé kapja a kezét. 

- Mitől féltetek? – kérdezem kicsit meglepve. Ebben a pillanatban valahogy nem foglalkoztat Harry kérdő pillantása, csak arra tudok gondolni mitől félthet engem Mary. 

- Semmitől. Sajnálom – hadarja, majd fel is állna a székből, ha nem tenném kezem a karjára. 

- Mary! Mitől féltetek? – kérdezem, miközben mélyen kék szemeibe nézek. Lassan ül vissza helyére, majd sóhajt egyet, s arcát kezeibe temeti. 

- Az a helyzet, hogy ezt csak Stan tudná elmondani, mert csak ő tudja mi a helyzet ... – kezdek ideges lenni.

- Alli! – Poppy lendületesen, fülig érő mosollyal az arcán ront oda mellénk, hogy elújságolja lebeszélt ebédjüket Jakeel. 

- Mondtam én, hogy beszélgess vele – mosolygok rá őszintén. Kicsit csalódottan veszem észre, hogy Mary ez idő alatt köddé vált, de biztos vagyok benne, hogy összefutok még vele az este folyamán. 

Megugrok, mikor két erős kéz fonódik a derekam köré, de azonnal megnyugszok, mikor megérzem barátom nyugtató illatát, s puha ajkait a nyakamon. 

- Mit mondott Mary? – suttogja fülembe, miközben még mindig lágy csókokat nyom nyakamra. 

- Minden félét – válaszolok lazán, s próbálok nem arra gondolni, hogy mitől félthetnek engem annyira. 

- Miért nem hagytad, hogy elmenjen, mikor hirtelen felállt a székből? – kérdezi kicsit komolyabban, miután egy pillanat alatt maga felé fordított. Kezdek izgulni, hiszen ismerem magam, és tudom, hogy nem tudnék a szemébe hazudni. 

- Csak elkezdett valamit, és nem fejezte be – válaszolok. Válaszom igaz ugyan, de a lényeg kimaradt belőle.  

Harry aprót biccent, majd megrázza fürtjeit és szoros ölelésébe von. Vállán pihentetem a fejem, teljesen elbambulok, miközben folyamatosan a kis hátsókonyha ajtaját nézem, ami hirtelen nyitódik ki. 

Poppy fülig érő mosollyal jön be, majd mikor meglát minket int egyet, s el is hagyja a helységet. Harry az ajtó csukódására megfordul, majd vissza felém.

- Ki volt az? – kérdezi, miközben összekulcsolja ujjainkat és a lépcső felé indul. 

- Poppy – válaszolok, majd követem. 

Kézen fogva sétálunk végig a már teljes sötétségbe borult kerten, míg el nem érjük a teraszt, ahol a többiek ücsörögnek egy asztal körül. Mindenkinek szemmel láthatóan felhőtlen a kedve, így mi is csatlakozunk hozzájuk. Mielőtt leülhetnék Harry az ölébe húz, így ismételten megspórolva egy helyet. 

- Van ám szék is – mondom nevetve. Harry hanyagul megrántja vállát, majd még közelebb húz magához. 

Szememmel Maryt kezdem keresni, mikor ismét eszembe jut a beszélgetésünk, de csalódottan veszem tudomásul, hogy a lány nincs itt. 

- Ó jut eszembe – kiabál át nekem Poppy az asztal másik oldaláról, ezzel elérve, hogy a többiek is ránk figyeljenek – Mary üdvözöl. Elment, de látta, hogy beszélgettek Harryvel és nem akart zavarni – mosolyog rám Poppy, akinek barna szemei csillognak a mellett ülő srác közelségétől. Mosolyogva biccentek, majd lassan Harry felé fordulok, akinek biztos kérdő arcával fogom szembe találni magam. Megrázom a fejem, hogy majd elmesélem neki, majd ismét a többekre kezdek figyelni, akik vihorászva ülik körbe a hatalmas fa asztalt. 

New York utcái igen ijesztőek sötétben, s furcsa de a lámpák halvány fénye talán még ijesztőbbé teszi, mint amilyen alapból. Egy árnyék, vagy egy kisebb zaj is megijeszti az embert, főleg egy olyan elhagyatott utcán, mint amilyenen most haladunk át Harryvel. Szorosan fogja a kezem, míg én mosolygok azon, mennyire védelmezőn ölel át, ha csak egy kisebb neszt hall az egyik kuka mögül. 

- Harry nem érzem a kezem – kuncogok halkan, miközben próbálok kicsit enyhíteni erős fogásán. 

- Ne haragudj – mosolyog rám szégyenlősen, majd közelebb hajol, s egy gyors csókot lop, mielőtt tovább haladna. 

- Nem tudtam, hogy ennyire jóba lettetek Maryvel – célozgat az üdvözlésre, amit Poppy adott át. 

- Jól elbeszélgettünk. Aranyos lány – mosolygok, s próbálok nem azokra gondolni, amiket mondott. 

- Igen, aranyos – ismétli meg Harry semleges arccal. 

- Tud rólad olyat, amit más nem? – a szavak előbb csúsznak ki számon, mint mielőtt átgondolhatnám őket, de már nincs visszaút. 

- Semmi olyat nem tud, amit te ne tudnál. Rólam mindent csak két ember tud. Stan és Jake – mondja kicsit huncut mosollyal az arcán. Aha.. Stan. Stan itt is képbe jön, mint eddig mindig. 

Stan említette Marynek, hogy engem félteni kell, tehát biztos, hogy ő tud valami olyat, amit senki más.    

- Tetszik, hogy titkolózol – harapok alsó ajkamba, miközben eleresztek egy mosolyt. 

- Hidd el, hogy számomra te magad egy hatalmas titok vagy...  és ez az őrületbe kerget – nevet fel, ami engem is kuncogásra késztet.   

- Addig jó, míg tudok meglepetéseket okozni – kacérkodom, majd pár lépéssel elé szaladok. Összekulcsolt ujjaink meggátolják, hogy messzebbre menjek, így könnyedén vissza is húz magához, szinte azonnal. 

Ajkaink alig pár centire vannak egymástól, s jelen pillanatban még az sem zavar, hogy farkasordító hideg van. 

- Te mindig tudsz majd meglepetéseket okozni – tűr egy tincset a fülem mögé, majd kicsit közelebb húz magához, egészen míg ajkai nem találkoznak az enyémmel. Tarkójánál fogva egész közel húzom magamhoz, ő pedig kezét a hátamra teszi, hogy ne fájjon, mikor a falnak dőlünk. Egy könnyed mozdulattal kap fel az ölébe, én pedig automatikusan fogom közre lábaimmal derekát. 

- Harry ezt nem itt kéne. Nem gondolod? – kuncogok, majd leszedem lábaimat derekáról, s még egy utolsó csókot lopva tőle kezdem el elhúzni a faltól. 

Az út további részét nagyjából kocogva kellett megtennem, hiszen amíg Harry csak nagyokat lépett, addig nekem kocognom kellett, hogy tartani tudjam vele a lépést.  

Harry hangos nevetésbe kezd, mikor majdnem orra esek a lépcsőházba, de tekintettel arra milyen késő van halkabbra veszi a hangerőt. 

- Nyugi kicsim, én így szeretlek – próbál érthetően beszélni de a nevetés ezt megnehezíti. Erősen csapok rá mellkasára, ám kicsit megilletődök, mikor hirtelen elkapja a csuklóm, és maga és az ajtó közé nyom.

- Ezt nem szabadott volna – suttogja, majd lassan kezdi el csókolgatni a nyakam. Felszisszenek, mikor érzem, hogy megharap, de nincs erőm eltolni magamtól. Villámgyorsan nyitja ki a bejárati ajtót, majd miután bementünk be is csukja azt, és többször megnézi alaposan bezárta-e.  

- Minden rendben van? – kérdezem, mikor megölel ugyan, de tekintete összevissza cikázik a nappali és a kis folyosó között. Állkapcsa megfeszül, kezei pedig szorosabban ölelnek, mint eddig bármikor. 

- Harry? – kezdek kétségbeesni ideges arcát látva, pláne, hogy semmit nem értek. 

- Maradj itt – utasít ellentmondást nem tűrő hangon, majd gyors puszit nyom homlokomra, és a hálószobája felé indul. Magam sem tudom miért, de remegek, s kezdek megijedni.    

A káromkodások, amik Harry száját elhagyják tisztán hallhatóak a nappaliban is, majd nemsokkal később megjelenik Harry egy borítékkal a kezében. Esélyem sincs megnézni mi van benne, hiszen idegesen tépi millió darabra a fehér borítékot, majd hajítja a kukába. 

- Baj van? – akármennyire igyekszem nem kimutatni félelmem, hangom – ugyan úgy mint kezem lábam – remeg. Arca egy kicsit ellazul, bár még mindig látom rajta, hogy majd szét robban a dühtől. 

Elém lép, arcomat két kezébe fogja, majd alig hallhatóan megszólal: 

- Nem akarlak megijeszteni, de most el kell mennünk – suttogja. Szívem vadul kalapál, semmit nem értek az egészből. 

- Miről beszélsz? – kérdezem kétségbeesetten. 

- El kell mennünk – mondja kicsit hangosabban, majd elereszt, és a szekrény aljából kikapott utazó táskával a kezében kezd el a hálószobája felé rohanni. 

- Hova mennénk? – túrok hajamba idegesen, miközben körbe-körbe járkálok a nappaliban.    Harry egy pillanat alatt kerül a hálóból a nappaliba. 

Egy pillanatra olyan arcot vág, mint akinek épp most kapcsolták fel a kis lámpát a feje fölött. 

- Bemutatlak a szüleimnek  – jelenti ki, majd visszaszáguld a hálóba. 

- És még én tudok meglepetéseket okozni – motyogom idegesen, - ijedten orrom alatt.

   
            

Alice W.