33. A zöld ezer árnyalata

 ALLI JACKSON

Teardrops On My Guitar

– Kölcsön kellett kérnem – ismétli önmagát, még mindig makacsul ragaszkodik ehhez a magyarázathoz.
- Rendben – megyek bele a játékba – Tegyük fel, hogy elhiszem, hogy azért jöttünk, mert kölcsön kellett kérned – suttogok még mindig, miközben hagyom, hogy ujjait összekulcsolja az enyémekkel.
- Tegyük – néz mélyen szemembe. Pár másodpercig elveszek a zöld ezer árnyalatába, kicsit meg kell ráznom magam, hogy ismét józanul tudjak gondolkodni.
- Azt már nem tudnád elhitetni velem, hogy a házmester miatt kellett a pénz – motyogom, tarkójánál játszadozom a hajával.
- Menthetetlen vagy – nyög fel. Fejét hátra hajtja, a plafont kezdi fürkészni. – Miért nem hiszel nekem? – kérdezi, mikor ismét rám néz.
- Az előbb szóltad el magad – nézek értetlenül, utalva az imént tett kijelentésre, miszerint; ha az igazat mondaná, nem kellene faggatnom. Harry zöld szemei össze-vissza cikáznak arcomon, furcsa mód, semmit nem tudok kiolvasni belőle. Arcán féloldalas mosoly pihen, ezen kívül az sem árul el semmit arról, mi járhat Harry fejében. Nagy sóhaj szalad ki ajkaimon, ellököm magam Harrytől.
- Vedd fel, mielőtt valaki bejön – sóhajtok megjátszott sértődöttséggel, miközben kezébe dobom a földről felszedett pólóját. Egy-két percig csak bámul rám és az anyagra felváltva, majd könnyedén kifordítja, s belebújik a sötét rövid ujjúba. Egyikünk sem szólal meg. A csöndes helyiségbe lassan szökik be a másik szobában folytatott beszélgetés, amit Harry amint meghall, szólásra nyitja száját:
- Mi a baj? – kérdezi. Olyan érzésem van, mintha ez a kérdés nem azért lett volna feltéve, mert annyira érdekli a válasz. Sokkal inkább azért, hogy ne halljam a beszélgetést, amit teljesen érthetően hallani lehetett volna idebent. Az is lehet, hogy csak a tévé volt... Na persze.
- Titkolózol – hajtom le a fejem, ujjaimmal kezdek játszadozni. – És ez valamilyen szinten... megijeszt – vallom be neki, bár nem vagyok biztos benne, hogy jól teszem.
- Neked, – Harry kezemnél fogva húz közelebb magához, hüvelykujjával arcomat kezdi simogatni – semmitől nem kell félned – hangsúlyozza ki a „neked” szócskát. Kiráz a hideg.
Furcsa mód megnyugszom ettől a kijelentéstől, s most az sem zavar, hogy tudom; hazudik nekem. Ha nem is hazudik, de eltitkol valamit, ami jelen helyzetben majdnem ugyan az...


- Úristen! Nem fázol? – Gemma hirtelen megjelenése megugraszt, azt hittem teljesen egyedül vagyok. A sötétbe burkolódzott udvar teljesen csendes, a szél könyörtelenül fúj be vastag pulóverem alá.
- Nem – hazudom, miközben kedvesen felé mosolygok. Viszonozza a gesztust, némán fordul a sötét kert felé, aminek magas kőkerítése mögött egy erdősebb rész, és egy már teljesen lepukkant, – öreg ház áll. Mindkettőnk tekintete elidőzik a már gazzal ellepett ház udvarán, a betört üvegeken, a kerítésen, ami már teljesen feleslegesen óvja a hatalmas házat.
- Régen sokszor jártunk át oda Harryvel és a barátainkkal – szólal meg hirtelen Gemma. Lopva rápillantok, tekintetét szigorúan a házon tartja, arcán mosoly pihen. – Akkor még jobb állapotba volt – teszi hozzá, miközben halkan felnevet.
- Hatalmas ház – gondolkodom hangosan, figyelmesen végig mérem a sötét miatt ijesztő küllemet magára öltő házat.
- Pontosan emlékszem, milyen volt régen. Hófehér volt. A hatalmas verandán kis asztal volt székekkel és hintaággyal. Kék zsaluk, óriási bejárati ajtó, aminek ha megnyomták a csengőjét az egész ház a csengő fülsüketítő hangjától csengett – mosolyog, magában valószínűleg lejátssza a régi emlékeket.
- Ki élt ott? – kérdezem. Gemma arcáról eltűnik az apró mosoly, kissé komollyá válik.
- Stan és a szülei – sóhajt végül, lopva rám pillant. Számítottam, egy öreg nénire, esetleg egy öreg házaspárra, de erre nem. Tudom, hogy Stan New Yorkban van, de hol vannak a szülei? Miért ilyen lepukkant ez a ház?
- Miért van ilyen állapotban?
- Stan – mint tudod - New Yorkba költözött, a szülei pedig – ahogy a fiúk is – változásra vágytak. Azt hiszem megunták az itteni életmódot. Elegük lett az itt történtekből – Gemma suttogva beszél, tekintete üveges, teljesen elmereng a ház figyelésébe. – Atya ég – motyogja, kezét szája elé kapja.
- Baj van? – kérdezem azonnal, teljesen felé fordulok.
- Nem, nem – nevet ugyan, de látom rajta, hogy erőltetett a mosoly, amit magára varázsolt.
- Biztos?
- Persze, csak ha elkezdek belemenni ebbe, akkor valószínűleg sosem állok le. Annyi mindent lehetne mesélni – hadarja összezavarodottan, idegesen tekergeti hajának a végét. Mosolyt erőltet arcára, jó éjszakát kíván, majd arra hivatkozva, hogy fázik, már be is megy.
Szemöldökömet ráncolva próbálok magyarázatot találni Gemma különös viselkedésére, ám mikor egy nagyobb fuvallat libabőrt varázsol karomra, rádöbbenek, hogy ideje lenne bemenni.
Halkan csukom be magam mögött a bejárati ajtót, az előszobába sötétség uralkodik. Csizmámat leveszem, a többi cipő mellé helyezem. Próbálom halkan megtenni az utat az előszoba és Harry szobája között, ahol remélhetőleg ott alszik barátom. Csak remélni tudom, hogy nem vette észre kisebb „kiruccanásom”, bár erre nincs nagy esély, tekintettel arra, hogy általában mindig megébred, ha kimászok mellőle.
- Basszus – motyogom orrom alatt, mikor szemem sarkából észreveszem Harry édesapját ülni a kanapén. Biztos vagyok benne, hogy mikor kimentem nem ült ott, így az ugrik be azonnal, hogy én keltettem fel. Mély levegőt veszek, kézfejemre ráhúzom a hatalmas pulcsi ujját, majd egy határozott mozdulattal belépek a nappaliba. Robert tekintete azonnal felém irányul, összeráncolt szemöldökkel figyel.
- Én ébresztettem fel? – kérdezem halkan, remélve, hogy nem neheztel rám akkor sem, ha én keltettem fel. Nemlegesen bólint egyet, a távirányítón megnyomva egy gombot a tévé alig hallható lesz.
- Én... megyek is. Jó éjszakát – indulnék el a lépcső felé, kínosan érzem magam.
- Alli! Leülnél egy percre? – kérdezi. Nincs sok időm gondolkodni, halkan a kanapéhoz sétálok és leülök. Kíváncsian várom, mit fog mondani Robert. Ujjaimat kezdem tördelni, valahogy most nem zavar, hogy hajam függönyként hullik arcom elé.
- Szeretnék elnézést kérni a viselkedésem miatt – kezdd bele, mire nekem a szavam eláll. Most tényleg azt mondta, amit én hallottam, vagy becsavarodtam? - Nem vagyunk hozzászokva ahhoz, hogy Harry lányt hozzon haza, és azt hiszem én fogadtam ezt a legnehezebben – mondja. Rájövök, hogy jól hallok, így lassan a férfira nézek. Az arcán pihenő mosolyról azonnal meg tudom állapítani, hogy nem őszinte, mégis úgy érzem, hogy amit mondd, az igaz.
- Megértem – mosolygok kedvesen, mégis félénken. Mivel elég kínos csend áll be, hamar észreveszem magam, és arra is rádöbbenek, hogy Harry apja ennyit akart tisztázni velem. Jó éjszakát kívánok és elindulok.
Halkan nyitom ki a hálószoba ajtaját, ám mikor megpillantom az üres ágyat már nem ügyelek annyira a csendre. Becsukom az ajtót, körbenézek a szobában.
- Merre jártál? – Harry rekedtes hangja megijeszt, rögtön az ugrik be, hogy még ebben is hasonlítanak nővérével.
- Megijesztettél – kapok szívemhez, miközben közelebb megyek hozzá és ölelésébe bújok. – Egyébként levegőztem és beszélgettem Gemmaval. Ó, és apukáddal is – mesélem el neki a „programot”.
- Miről beszélgettél apámmal? – kérdezi anélkül, hogy eltolna magától.
- Bocsánatot kért, illetve elmondta, miért viselkedett úgy velem, ahogy – válaszolok.
- Komolyan? – Harry hangjában hallom, hogy legalább annyira meglepődött, mint én. Lassan bújok ki ölelő karjaiból, végig egymás szemébe nézünk.
- Elmegyek...
- Tessék? Miért? – szakít félbe, mire szemeim kikerekednek. Halkan felnevetek.
- Zuhanyozni – mosolygok, miközben befejezem a mondatot. Harry hajába túr, mosoly terül el arcán.
- Veled mehetek? – jön közelebb, derekamnál fogva húz magához. Alsó ajkamba harapva bólintok, s hagyom, hogy ölébe kapjon. Lábaimat dereka köré kulcsolom, s hajával kezdek játszadozni...

Alice W.