35. Rész - Tudom, hogy hazudsz

ALLI JACKSON

Born To Die

- Harry! – szakítom félbe barátomat, hatalmas zöld szemei elkerekednek. – Ha folyton ugyanazt mondod, azzal nem jutunk előbbre – mosolygok rá kedvesen, miközben közlöm vele a tényeket: már több mint negyed órája ugyanazt mondja el, mindig máshogy megfogalmazva.
- Ne haragudj. Én csak... nem szeretném, ha ez miatt máshogy látnál engem – sóhajt, zavartan túr bele barna fürtjeibe. Ajkaimat összepréselve gondolkodom, mi lenne a helyes válasz. Nem akarok hazudni neki...
- Nem foglak máshogy látni – ülök fel. Ránézek, hátát az ágytámlának döntve ül, s figyeli mozdulataimat. Közelebb mászok hozzá, két lába közé ülök, biztatóan pillantok fel rá.
- Nem olyan könnyű erről beszélni – tekint fel a plafonra, miközben ujjait összekulcsolja enyémekkel. Próbálok kitalálni valamit, amivel biztathatnám, bár az igazat megvallva, nem tudom szeretném-e tudni az igazat. Persze, nagyon kíváncsi vagyok, s a kíváncsiság lassan lyukat fúr belém, de félek. Mi van, ha tényleg olyat mondd, ami miatt máshogy láthatom őt? Ami miatt mindent máshogy láthatok. Őt, magamat... Talán, amitől a legjobban félek, az az, hogy a kapcsolatunkat máshogy láthatom. Kiderülhet valami, ami vízválasztó lehet a kapcsolatunkba.
- Tudod mit? – hajtom le a fejem. Bár Harryt nem látom, érzem, hogy rám figyel. Zöld szemei felperzselik arcom minden centiméterét, s ettől kiráz a hideg. – Nem kell elmondanod – nézek ismét rá. Arcáról tisztán leolvasható az értetlenség, amit meg is értek, hiszen alig pár perccel ezelőtt még győzködtem, hogy mondja el.
- Nem értelek – ad hangot értetlenségének, ami ismét elgondolkodtat. Érthetően próbálom először magamban megfogalmazni a magyarázatom, miszerint nem szeretném, ha úgy mondaná el, hogy nem biztos magában.
- Akkor mondod el, mikor szeretnéd – mosolygok rá, közelebb hajolva hozzá nyomok apró csókot ajkaira.
- Mitől változott meg ilyen gyorsan a véleményed? – kezemnél fogva húz vissza magához, mivel rövidke csókunk után én megkíséreltem egy elmenetelt.
Vállat vonok, majd halványan rámosolygok, s ölelésébe bújva kezdek nézelődni a halvány fényben úszó szobában. Mindketten a nem várt hangforrás felé kapjuk a fejünket, Harry azonnal az éjjeliszekrényen pihenő telefonjáért nyúl.
- Ne haragudj, Stan az. Fel kell vennem – mutat a telefonra, majd még egy gyors csókot lop, s kilépve a szobaajtón tűnik el a hatalmas házban. Sóhajtásom tölti meg a csendes helyiséget, miközben kikelve az ágyból kezdek sétálgatni a puha szőnyegen. Nem gondolkodok azon, mit akarhat Stan, hiszen tudom, milyen közel állnak egymáshoz. Bármi akadhat, amit épp elszeretne mondani Harrnyek.  Lenézek, mosolyogva figyelem a kockás inget, ami majdnem combközépig takar. A piros több árnyalatában játszó ruhadarab ujját jobban a kézfejemre húzom, ismét a falon lógó képeket kezdem figyelgetni.
Magam sem tudom miért, a képen, amin Stan és Harry áll hosszasan elidőzik a figyelmem.
Valami furcsa rajta, bár magam sem tudom micsoda.
Mutatóujjamat lassan húzom végig a fekete kereten, alsó ajkamba harapok, miközben lassan leemelem a falról a képet. Így megnézve sem veszek észre rajta semmit, bár jobban belegondolva, valószínűleg semmi furcsaság nincs a képen. Egyszerűen bemagyarázom magamnak. Remek...
Megfordítom a képet, a hátuljára ragasztott, – összehajtott cetli felkelti az érdeklődésem. Lassan szedem le onnan, igyekszem nem eltépni, miközben arra is figyelnem kell, hogy Harry mikor jön vissza.
A képet visszarakom a helyére, kezemben a cetlivel fordulok meg, ám az ajtó hirtelen nyílása arra kényszerít, hogy a kezemben lévő papírdarabot a hátam mögé dugjam.
- Mit dugdosol? – Harry arcára játékos mosoly kunkorodik, telefonját az ágyra dobja, s lassan kezd közelíteni felém.
- Semmit – mosolygok kedvesen, bár magam is tudom, hogy nem tudom átverni.
- Mutasd a kezed – lép hozzám teljesen közel. A falhoz simulva kezdek oldalra araszolgatni, megugrok, mikor a forró radiátor a bőrömhöz ér.
- Nincs nálam semmi – kuncogok halkan. Harry közelebb hajol, vállamról lesöpri ráomló tincseimet.
- Tudom, hogy hazudsz – suttogja nyakamba, miközben apró csókokkal hinti be a területet és kis túlzással hazugságnak nevezi apró füllentésem.
- Nem hazudok – játszadozom tovább, próbálom kicsit eltolni magamtól. Nehezen, de elenged. Hagyja, hogy elmenjek mellette, de arra, amit akkor tesz, nem számítottam.
- Még hogy semmit, igaz? – vigyorog rám idétlenül, miközben széthajtogatja a cetlit, amit épp az imént kapott ki a kezemből. Bár sértődöttet szeretnék játszani, mégis elnevetem magam diadalittas arckifejezésén.
- Na, érdemes volt ekkora ügyet csinálni belőle? – kérdezem mosolyogva. Harry arca másodpercek alatt komolyodik el, a kis ráncok megjelennek szemöldökénél, állkapcsa megfeszül.
- Ezt hol találtad? – szólal meg hirtelen barátom. Hangja korántsem kedves, sokkal inkább ideges, türelmetlen.
- A kép hátuljára volt ragasztva – vallom be, miközben a kép felé mutatok és remélem hogy nem csinál ebből ügyet. Halkan beszélek, nem igazán értem mi folyik itt. Ismét.
- Bassza meg – motyogja orra alatt.
- Mi van benne? – kérdezem, miközben Harry útját állom, azzal, hogy elé állok. Hirtelen indult el, így tudtam, hogyha nem állok elé, elmegy.
- Semmi különös kicsim. Feküdj vissza, nemsokára jövök – arcomat két keze közé fogva csókol meg, majd kerülne ki.
- Nem – mondom halkan, ismét elé állok.
- Ne vesszünk megint össze – húzza fel egyik szemöldökét. Mondatát hallva, nekem mindkettő az egekig szökik.
- Nem fogunk – válaszolom értetlenül. – Csak mondd el, mi van a papíron – makacskodom továbbra is. Harry kínjában felnevet, a plafont kezdi bámulni.
- Miért vetted le a képet a falról? – kérdezi, ezzel teljesen más irányba terelve a témát.
- Miért tereled el a témát? – kérdezem, kezeimet széttárom.
- Válaszolj a kérdésemre – utasít.
- Miért? Te sem válaszolsz az enyémekre – vonom meg a vállam hanyagul, bár szívem szerint ismételten kiabálnék Harryvel.
- Jó nem érdekel. Elmehetek? - teszi fel a kérdést, ami – magam sem tudom, miért – rosszul esik.
- Nem szükséges – motyogom. - Elmegyek én...

- Ácsi! Mégis hová mennél? – kerekednek ki szemei, erős kezével derekamnál fogva húz vissza.
- Nem tudom. Másik szobába, a nappaliba. Fogalmam sincs – vonom meg vállam ismét.
- Maradj – suttogja. Egy pillanatra elfelejtem a – már zsebében nyugvó – cetlit, nem érdekel.
- Megint veszekszünk – biggyesztem le ajkaimat.
- Jaj, ne viccelj. Ez nem veszekedés. Ez csak egy kis vita – próbálja menteni a menthetőt.
Halvány mosoly fut át arcomon, lopva felpillantok rá.
- Egyszerűen nem tudok átlátni rajtad – mondom ki, amit gondolok. Arcán átsuhan a meglepettség, és talán az öröm is, amit annak tudok be, hogy végre nem a papírral foglalkozom.
- Rendben van – sóhajt. Kérdőn rápillantok, majd hagyom, hogy ujjainkat összekulcsolva húzzon az ágy felé. Először ő ül re az ágy szélére, majd ölébe húzva szemembe néz.
- Hagyom, hogy elolvasd a papírt, ha ismét megígéred nekem azt, amit nemrég – néz rám. Szemei most talán még jobban csillognak, ajkaim leheletnyit elválnak.
- Megígérem – bólintok, halványan rámosolygok. Ő is bólint, majd egy könnyed mozdulattal előveszi a nadrágzsebébe csúsztatott papírt és a kezembe nyomja. Derekamnál fogva tart magához egészen közel, még akkor is, mikor én már elengedtem a kezét, és a papírt hajtogatom szét.
A kíváncsiság majd megöl, s egyre csak izgatottabb leszek, egészen, amíg meg nem látom, mit rejt a papír...

Alice W.