37. Rész - Csak provokál!

 Sziasztok!
Ismét elérkezett egy olyan esemény, ami miatt írnunk kell egy kis helyzetjelentést! Ez pedig nem más, mint az, hogy beköszöntött a szeptember. Nem mondunk újat azzal, ha közöljük; ezzel együtt a suli is elkezdődik, és mivel mindkettőnknek nagyon fontos az első év, így történni fog egy-két változás a blogot illetően! Nem lenne szívünk abbahagyni - nem is szeretnénk - viszont úgy döntöttünk, a részek innentől nem kétnaponta, hanem minden szombaton fognak érkezni.
Nem volt könnyű, már csak azért sem, mivel mindkettőnket meg fog ölni a kíváncsiság, egy hét alatt; vajon mit hoz ki a másik a következő részben és a többi.
Viszont mindkettőnknek ott van a többi blog, amit szintén tovább szeretnénk írni, nem beszélve - a már említett mumusról - az iskoláról.
Reméljük ettől függetlenül továbbra is velünk tartatok, olvasni fogjátok a történetet és ha időtök engedi még a véleményeteket is leírjátok!

Örök hála a megértésetekért! Sok puszi, és ölelés :

Alice W. & Taylor H.

Alli Jackson

 

Unfaithful

Makacsul rántom ki kezemet az erős férfi szorításából, próbálok minél távolabb kerülni tőle. Hatalmas kezét vállamra téve akadályozza meg eltávolodásom, könyörtelenül szorítja meg a rajtam lévő dzsekit. Szívesen ráordítanék, megkérdezném, mégis mit képzel magáról, hogy rángat, de tudom, hogy semmi értelme nem lenne.
- Őt ne keverjétek bele – Harry ordítozása alább hagy, úgy tűnik ezt a mondatát csak az előtte álló férfinak intézi.
- Ez teszi izgalmassá – mosolyog rá a szőke hajú férfi, majd lopva rám pillant, s eddig arcán pihenő mosoly most gúnyos álcát ölt.
- Hogy jutottatok be a házba? – kérdezi Harry, szemmel láthatóan ez a kérdés fejfájást okoz neki. Ajkaimat összepréselve imádkozom, hogy eresszék el a fülük mellett ezt a kérdést, ám amikor „J” alattomos nevetése betölti a helységet rájövök; esélyem sincs.
- Nem kellett bemennünk – mondja nyugodtan. Rám mosolyog, arcomon fintor fut végig.
Harry szólásra nyitja a száját, a hangos csattanás azonban belé folytja a szót. A földre pillantok.
Szürke bőröndöm ledobva hever mellettem, nem kell sokat agyalni, hogy rájöjjön az ember; a ruháim vannak benne.
- El akart menni – nevet fel hangosan 'J'. Megrázom a fejem, a harag mindenemet átjárja. – Itt akart hagyni Styles! – kiabál, de a szobában lévők mind tudják, hogy nem a harag ösztönzi kiabálásra. Harryben akarja nyomatékosítani, tudja, hogy így még nagyobb fájdalmat tud neki okozni. – És miért? – teszi fel a kérdést, ami igen költőire sikeredett.
- Fejezzük be. Nem ezért vagyok itt – emeli fel a hangját Harry is.
- Mert rájött ki vagy! Mert megtudta milyen vagy valójában! – 'J’ úgy válaszol, mintha nem hallotta volna barátom előbbi felkiáltását, s ez szemmel láthatóan bosszantja Harryt.
- Ne foglalkozz vele Harry! Csak provokál! – szólalok meg én is. Mindketten felém kapják a tekintetüket, Harry szemeiből semmit nem tudok kiolvasni, és ez megőrjít.
- Vegyük át újra a dolgokat – emeli fel mutatóujját 'J’. – Engem, már nem érdekel a rendőrségi ügy Harry. Nem először voltam börtönben, és tudom, hogy nem is utoljára – szavai meglepnek, ám nincs időm hosszasan elgondolkodni ezen a kijelentésen.
- Mindez már a múlt – csapja kezeit combjához Harry. – Én már lezártam. Új életet kezdem – magyarázza.
- Gondolom nem lep meg, ha elmondom; tartok apádtól – tereli el hirtelen a témát 'J’. Harry megforgatja a szemeit, idegesen hajába túr.
- Ez, hogy jön ide? - Harry hangján tisztán hallani, hogy ideges, kezeit zsebébe mélyesztve kezd kisebb köröket leróni a hatalmas asztal előtt, aminek másik oldalán ott áll a szőke férfi, s morfondírozva figyeli Harry minden mozdulatát.
- Eddig, a családod volt minden, amivel meg lehetett fogni. Stan már nem játszott, hiszen New York messze van. De most – nevet fel harsányan – Soha nem gondoltam volna, hogy ilyet mondok! De Harry! A barátnőd a kulcs hozzád! Nem hittem volna, hogy valaha lesz, egy ilyen fontos lány az életedbe. Akire, ennyire vigyázni akarsz majd – hangsúlyozza ki az „ennyire” szócskát.
Az ajtó hirtelen kinyílására megugrok, a kreol bőrű magas férfi könnyed léptekkel teszi meg a távolságot az ajtó és 'J’ között, közelebb hajolva súg valamit a fülébe, amitől a szőke arcára mosoly terül.
- Küldd be – intézi le ennyivel, s a magas férfi már el tűnik. Kíváncsi vagyok? Természetes, de azt hiszem most sokkal jobban érdekelnek az itt lezajló események.
A szobában csend lesz az úr, mindenki feszülten figyeli az asztal két oldalán álló személyt, akik szúrós pillantást intéznek a másik felé.
Az ajtó felé kapom a tekintetem, mikor az kinyílik, ám a személy, aki belép rajta legalább annyira meglepődik mint én.
- Stan? – kérdezem halkan, tekintetem cikázni kezd Harry és az imént érkezett személy között.
- Fejezzük ezt be 'J’! – emeli fel hangját Stan, Harry mellé lép, tekintetük találkozik.
- Olyan jó, hogy lassan ismét összegyűlik a régi csapat, nem? – mosolyog gúnyosan 'J’.
- Legalább őt vitesd ki innen – biccent alig észrevehetően felém Harry. 'J' bólint, ellenkezni sincs időm, bőröndömmel együtt kezdenek el kivinni a szobából.
- Ne! Engedj el! – kiabálok a magas férfira, kinek ijesztő megjelenése most korántsem érdekel.
- Ne ugrálj! – förmed rám, mire a vér is megfagy bennem.


Legalább két órája támasztom a hideg téglafalat a szórakozóhely melletti sikátorban. Az engem „őrző” férfi nem beszél, s nem is mozdul. Egy helyben áll, néha rágyújt egy cigarettára, s rideg kék szemeivel engem figyel. Mivel már mióta kijöttünk a földön ülök, kezdek fázni. A szél könyörtelenül fúj be a dzsekim alá, az októberi időjárás nem könyörül meg rajtam.
- A francba – kezdek szitkozódni, mikor egyre több apró cseppet kezdek észrevenni fekete dzsekimen. Az út mellé állított lámpa fénye halványan világítja meg a sikátor elhagyatott területét, a hatalmas vasajtón lekopott felirat jelzi, hogy kijárat.
Az eső egyre szaporábban kezd esni, s ha ez nem lenne elég, lassan lyukat üt rajtam a kíváncsiság.
Megugrok, mikor a vasajtó kinyílik, s két – egyelőre ismeretlen – férfi lép ki rajta. Az egyiket lassan felismerem, gondolkodás nélkül ugrok fel, és vetem magam karjaim közé.
- Itt akartál hagyni – suttogja, miközben szorosan magához ölel. Tudom, hogy érthetetlen számára, miért akartam elmenni, és be kell vallanom, még magam sem tudom konkrétan.
- Ne haragudj, sajnálom – motyogom mellkasába. Nehéz visszafogni magam, érzem, hogy bármelyik percben eltörhet nálam a mécses.
Arcomat két keze közé fogja. Lassan, szenvedélyesen csókol meg, ami ellen nem teszek semmit. Lassan kezdem megadni magam, könnyeim sorra folynak végig arcomon.
- Nem bírom felfogni – utalok az elmúlt pár órára. Nehéz felfogni egy ilyen eseményt, szívesen elfelejteném, – a múlt „szemetei” közé dobnám, de tudom, hogy ez még koránt sincs lezárva.
Bármennyire ódzkodom ettől a témától, rengeteg kérdés bújik meg bennem, amikre választ szeretnék kapni.
- Nem lesz több ilyen, megígérem – suttog tovább, nem ügyelve Stan-re, aki időközben a falnak dőlt, s rágyújtott egy cigarettára.
- Menjünk haza – motyogja Harry, s orromra puszit nyomva ereszt el magától. Ujjainkat összekulcsolja, ám én megállok.
- Mi volt oda benn, miután kihoztak? – kérdezem halkan. Rettegek a választól, jobban belegondolva magam sem tudom, miért nem hagyok magamnak egy kis időt, míg feldolgozom a történteket.
- Alli én ... –  kezd bele Harry, ám mondanivalóját egy hatalmas csattanás szakítja félbe, ami mindhármunkat megugraszt, hisz mindhárman tudjuk, mi ez.

Alice W.