39. Rész - Exit

 

Alli Jackson

Ass Back Home

Pár másodpercnek el kell telnie, míg felfogom mit mondott Harry, de reagálni még mindig nehezemre esik.
- Ez valami rossz vicc? - csúszik ki ajkaimon az első kérdés, miután már képes vagyok értelmesen megszólalni.
- Nem, nem az - Harry idegesen hajába túrva válaszol, zöld szemeit lassan emeli rám.
- Nem maradhatsz itt - motyogom. Szívesen felemelném a hangom, szerintem ez a visszafogott reagálás jobban meglepi Harryt. Mostanában, majdnem minden apróságon összeszólalkozunk, még úgy is, hogy tudjuk; egy hatalmas hülyeség az egész és még hangos szót sem érdemel.
- Muszáj - mondja, ajkait összepréseli kezemnél fogva húz magához, hogy megölelhessen. Nem ellenkezem, talán mert még mindig földolgozom a kapott információt, miszerint minden eddigi történés ellenére, Ő itt akar maradni.
- Miért? - suttogom mellkasába. Nagy sóhaj hagyja el ajkait, rettentően bánom, hogy most nem láthatom arcát.
- Indulnod kell. A gép nemsokára indul - tol el magától óvatosan, miközben eltereli a témát az imént feltett kérdésemről.
- Nem megyek el nélküled - makacskodom továbbra is. Harry szemében látom a haragot, de nem tudom pontosan megmondani, micsoda - esetleg kicsoda - váltja ki belőle. Elképzelhető, hogy a kialakult szituáció, esetleg a makacsságom, vagy a nemtetszése a dolgok iránt... nem tudom.
-De mi végeztünk Alli. Túl veszélyes velem lenned. Ez tegnap este is bebizonyosodott. Nem volt elég? Minek kell történnie, hogy megértsd? - távolodik el tőlem, hangját kicsit felemeli, ami azonnal tudatja velem, hogy bizony ebből is csakhamar heves vita fog kialakulni. Próbálok higgadt maradni. Mégsem rendezhetünk jelenetet egy emberekkel megtömött repülőtéren.
- Tudom, hogy nem ez az oka. Tudom, hogy hazudsz - mondom halkan. Magamat is próbálom meggyőzni arról, hogy igazam van. De ez nem könnyű!
- Nem tudsz semmit. Menj Alli - mondja, miközben lassan hátat fordítva nekem felszedi a pult mellé állított bőröndöm. Ridegen nyomja kezembe fogantyúját, feszülten néz körbe-körbe, szemmel láthatóan keres valakit.
Alsó ajkamba harapva kapom fel a bőröndömet, lopakodva kezdek egyre távolabb kerülni Harrytől.
Az eddig benntartott levegőt megkönnyebbülve fújom ki, mikor már eléggé eltűnök az emberek sokasága között. Néhány bocsánatkérés, pár megbotlás de sikeresen elérek a szűk folyosóhoz, amin végigsétálva tudom, hogy a mosdókat találom. Gondolkodás nélkül lököm be a női mosdó ajtaját, egyenesen az egyik mosdókagylóhoz megyek. Teljes súlyommal rátámaszkodom, a tükörből visszapillantok magamra. Arcom - mint általában - pirospozsgás, szőke tincseim hullámosan omlanak le vállamon.
Fejemet sapka védi a kinti hidegtől, ami passzol a rajtam pihenő fekete bőrdzsekivel. Ugyan már... Ez kit érdekel? Teljesen tanácstalanul állok a mosdónak dőlve, miközben magamat nézem a tükörben és kinézetemet mérem fel, ami jelen pillanatban a legkevésbé érdekel. Miért akar itt maradni? Mi az, ami miatt úgy döntött itt marad?
- Minden rendben kisasszony?

A hirtelen hangra megugrok, kapkodva fordulok háttal a tükörnek, hogy megnézzem ki van még itt rajtam kívül. De megnyugszom, mikor rájövök, hogy csak egy takarító nő érdeklődik hogylétem felől. Kezében felmosórongyot tart, mogyoróbarna haja feje tetején van felkontyolva, arca meglepően fiatal. Mandulavágású szemei kíváncsian csillognak, talán pár évvel lehet idősebb nálam.
- Igen. Minden rendben - hazudom, és hogy állításom megerősítsem benne egy mosolyt küldök felé. Halvány mosolyt küldve felém bólint egyet, majd egy kiszökött tincset füle mögé tűrve tűnik el a takarító szertárban. Sóhaj szökik ki ajkaimon, ismét a tükör felé fordulok. Megnyitom a csapot, a hideg vízre állítom, majd mindkét kezemet alátartom. Arcomat alaposan áttörlöm hideg vizes kezeimmel, majd a papírtörlő segítségével megtörlöm magam. Mit tegyek? Merül fel bennem sokadszorra a kérdés, ami nem hagy nyugodni. A fogaskerekek hangos ricsajjal dolgoznak fejemben, minden másodpercben egy új ötlet merül fel bennem, ami esetleges megoldás lehet.
Nagy levegőt veszek, magamban ostorozom magam a nem épp helyes döntés meghozása miatt.

- Elnézést! Megkérdezhetem, hogy van-e hátsó kijárat valahol errefelé? - intézem kérdésem a szertárban munkálkodó nő felé. Egy-két perc telik el, kérdő arckifejezése feltűnik az ajtóban.
- Errefelé nincsen. A nagy büfé mellett van egy folyosó. Ha ott elmegy megtalálja a hátsó kijáratot - mondja. Hát persze! Túl egyszerű lett volna, ha itt lenne az az átkozott kijárat! - Köszönöm - küldök mosolyt a segítőkész nő felé, majd bőröndöm fogantyúját megragadva indulok el kifelé. Tudom, hogy figyelnem kell. Valószínűleg már Harry és Stan is keresnek, és nem lenne szerencsés bármelyikkel is összefutni menet közben. Sapkámat jobban fejemre húzom, igyekszem nem lebuktatni magam. Megkönnyebbülten fújom ki a levegőt, mikor megpillantom a büfé mögött lévő kijáratot, ami mellett csupán két biztonsági őr beszélget. Egy biccentéssel elintézzük a köszönést, és én már kint is vagyok a friss levegőn. Megborzongok a hirtelen hőmérséklet változásra, sokkal hidegebb van, mint amire számítottam. Dzsekimen összehúzom a cipzárt, és a telefonomért nyúlok. Sietősen ütöm be a már ismert telefonszámot, majd miután elintézem a Taxit, a telefont ismét zsebembe mélyesztve kezdek várakozni. Nem telik el sok idő, a fekete autó nagyot fékezve áll meg az úton. Bőröndömet felkapva kocogok oda, majd miután a sofőr segít elrakni csomagomat beülök a hátsóülésre.

A fűtött autóból kiszállva ismét szembesülök a kint tomboló cudar idővel, a komor felhőkkel, amik így októberben igen megszokottnak bizonyulnak. Elintézem a középkorú férfit, aki további szép napot kíván, majd pénzét megkapva egyedül is hagy.  

Fisher Street 45. - motyogom orrom alatt a címet, ahová érkeztem. A hideg kiráz ha az itt történt dolgokra gondolok, ám hamar megemberelem magam. A tegnap estével ellentétben most viszonylag nyugodt a hely. Alig van mozgás, nincs itt a kígyózó sor sem, és a kidobók sem tornyosulnak az ajtók előtt megakadályozva a káoszt. Feszülten lépek be a tágas helyiségbe, a székek a pultra pakolva pihennek, a poharak elmosva várnak a polcon.
- Segíthetek valamiben? - a dörmögő hang megugraszt, mégis nyugodtan fordulok  felé.
- A főnököt keresem - mondom, miközben próbálom szabályozni hangom remegését.
- Most nem ér rá - válaszol ridegen a férfi, de engem ez nem hátráltat meg.
- Fontos lenne - próbálkozom tovább. A húszas évei végén járó férfi komoran biccent, majd eltűnik az egyik ajtó mögött. Percenként figyelem az időt, de az úgy tűnik megrekedt. Úgy érzem megállt körülöttem az élet.
- Erre - int váratlanul a férfi. Elrejtve félelmeim lépegetek a férfi után, aki egy - már ismerős - folyosón kísér végig, majd megáll az ajtó előtt és int, hogy bemehetek. Hamar egyedül maradok, Ő visszatér teendőihez míg én lassan véresre harapom alsó ajkamat a nagy izgatottság következtében.
Minden olyan gyorsan történt, mégis meggyőződésem, hogy 'J' választ tud adni Harry különös viselkedésére. Remegő kezemet a kilincsre helyezem, kifújom az eddig tüdőmben tartott levegőt.
A kilincset lenyomva lépek be a szobába, ám a vártnál nagyobb meglepetés ér, mikor szembe találom magam a smaragdzöld szempárral, amit ezer közül is felismernék...

- Alli?!

Alice W.

U:I.: Szeretnék elnézést kérni az egyhetes késésért, de mindennel el voltam csúszva!