43. Rész - Mi jön ezután?

ALLI JACKSON

Sooner Than Later

New York... Szóval ismét itt vagyunk. A hatalmas felhőkarcolók, az óriási hirdetések, a zsúfoltság, s a sznobság már-már érezhető szaga. Be kell valljam, nem hiányzott annyira, mint amennyire azt hittem, hogy fog. A taxi koszos ablaküvegén kibámulva próbálom elkerülni a beszélgetést Daniellel, aminek kapásból több oka is van. Nem akarok vitát, márpedig ha most beszélgetésbe elegyedünk egymással abból semmi más nem fog kisülni, mint egy hatalmas veszekedés. Semmi kedvem olajat önteni a tűzre, hiszen így is elvágtam magam egy időre, nem kell még jobban rontanom a saját helyzetemen. Sapkámat jobban fejembe húzom, jobban az ablak felé fordulok. A koszos üvegen végigfutó esőcseppek bambulása kissé kizökkent, fel se tűnik mennyire elbambulok időközben. Apró elbambulásomból a rádió zökkent ki. Az ismerős dallam azonnal Harryt juttatja eszembe, s a vele együtt töltött perceket. A mosoly, ami észrevétlenül kúszott arcomra eltűnik, mikor a sofőr lehalkítja a rádiót, s a visszapillantó tükörből Danielre kezd figyelni, aki bőszen magyaráz nekem valamiről. Bár hallom miről beszél, semmit nem fogok fel belőle. Nem köt le Daniel idétlen magyarázata arra, miért volt ott ahol én, pont akkor mikor én... Nem érdekel, mennyire aggódott értem, ahogy az sem, mennyivel jobban fogják isteníteni a szüleim azért, mert most haza hozott. Persze ezt nem közli velem ennyire nyíltan, számomra mégis nyilvánvaló. A szüleim eddig is oda voltak érte, szerintük Ő a tökéletes nekem. De ők nem ismernek... Nem tudják milyen vagyok, hiszen ha tudnák, akkor nem erőltetnének rám egy olyat, mint Daniel.
Mosolyognom kell a puszta gondolaton, Harry mennyire más, mint Daniel. Semmi közös vonás nincs bennük, s talán ez az, ami miatt annyira ragaszkodom Harryhez. A fékcsikorgás ismételten kizökkent, könnyedén összedöntve gondolataimból épített kártyaváramat. Egy-két másodperc eltelik, mire felfogom; megérkeztünk. Robbanásszerűen ugrok ki a kocsiból, nem törődve a szakadó esővel, s rohanok a csomagtartóhoz, hogy bőröndömet kivéve végre a ház biztonságot nyújtó falai mögé menekülhessek. Babrálok egy kicsit a csomagtartó ajtajával, de megkönnyebbülve sóhajtok fel, mikor kikaphatom bőröndömet és azzal a kezembe indulhatok el befelé.
- Alli! - Daniel hangja hallatán megtorpanok, szememet megforgatva fordulok a hang felé. Az egyetlen, ami talán vigasztal, hogy már nem az eső alatt állok, a tető némi védelmet nyújt. - Mivel, még egy ideig egyedül lennél, arra gondoltam bemennék, hogy mégse legyél egyedül - osztja meg velem terveit az elkövetkezendő pár órával kapcsolatban. Szemöldököm az egekig szökik, ám mondandója hallatán táskámba kezdek kutakodni a kulcsom után.
- Megleszek egyedül - küldök felé műmosolyt, s a zár felé fordulok, hogy kinyithassam végre az ajtót. Hallom a mélyről jövő sóhajtását, de mint aki nem hallotta lököm ki magam előtt a bejárati ajtót és állítom a bőröndömet a szekrény elé. Nagy levegőt veszek, összeszedem minden lelkierőm, hogy sikerüljön viszonylag kedvesen megköszönnöm a hazautat, és az eddigieket.
- Kösz, hogy épségben hazahoztál. Innentől már boldogulok - erőltetek magamra kedvességet, majd átlépem a ház küszöbét, s válaszra nem várva csukom be magam mögött a hatalmas bejárati ajtót. A csendes, - sötét ház némiképp megrémiszt, mégis alkalmam nyílik rá, hogy nyugodtan átgondolhassam a történteket. Az ajtónak dőlök, sapkámat lekapom a fejemről, a szekrényre dobom. Idegesen túrok bele hajamba, s gondolom végig, mi mindent kellett volna máshogy tennem. Most merülnek fel bennem a legfontosabb kérdések... 

Mi lesz most velem és Harryvel? Mi jön ezután?

Idegesen fordulok hátamra, a plafont kezdem nézegetni, miközben azon gondolkodom; mi változott meg. Nem több, egy nap telt el, mióta hazajöttem, de mintha egy év telt volna el. Kétségbe vagyok esve, hiszen még mindig nem tudok semmit Harry különös viselkedéséről, arról, mi miért történik. 

Nagyot sóhajtok... az eddig bent tartott levegőt szaggatottan fújom ki, miközben lassan felülök a puha, - meleg ágyban. Az éjjeliszekrényen pihenő olvasólámpát egy könnyed mozdulattal kapcsolom fel, ám a hirtelen fény bántja a szemem, így hamar amellett döntök, hogy jobb nekem sötétben. A telefonomat kezdem keresni, s pár hosszadalmas másodperc után végre megkaparintom a szekrényen pihenő készüléket.
Remegő kezekkel oldom fel a zárat. Nem vagyok biztos benne, hogy helyesen cselekszem, mégis egy részem azt súgja ezt muszáj megtennem ahhoz, hogy tisztázzam a dolgokat.
Pár másodpercig szemezek Harry nevével, majd remegő újjal rányomok, s a fülemhez emelem a telefont. Elkerüli a figyelmem, hogy hány óra van, ahogy az is, mit fog szólni Harry ahhoz, hogy ilyenkor hívom. A torkom összeszorul, még levegőt is elfelejtek venni, egészen addig, míg meg nem hallom azt a rekedtes, mély hangot a vonal másik végéről...

Alice W.