45. Rész - Csak egy apró ok

 

Alli Jackson

Paradise

Síri csöndben ülök az ágyban, hátamat az ágytámlának döntve, miközben azon töröm az agyam, miért nem jönnek könnyek a szememből. Kinyomott, ezzel kegyetlenül ugyan, de ismét tudatta velem a kapcsolatunkról kialakult véleményét, ami ezek szerint megdönthetetlen. Furcsa érzések kavarognak bennem, még soha nem éreztem magam ennyire elveszettnek, ennyire tanácstalannak. Nem tudom mitévő legyek, nem tudom mit várjak magamtól. Holnaptól legyen minden úgy, mint mielőtt megismertem? Holnap reggel beosztásom szerint menjek el dolgozni, délután jöjjek haza, s ezt így tovább, napról-napra? Már a puszta gondolat is őrjítő, miszerint nem fog minden nap elém jönni munka után, hogy nem kérhetek szabadnapot csak azért, hogy együtt ellazsálhassunk egy napot.

A mosoly, ami az arcomra húzódik keserédes ugyan, de mégis őszinte. Őszinte, hiszen az emlékek felelevenítése közben kúszott arcomra észrevétlenül, s akármennyire nincs okom mosolyogni, én mégis fülig érő mosollyal ülök az ágyban. Mindent szépen sorban elevenítek föl. Mikor először találkoztunk, mikor először meghívott valahova... Mikor először megcsókolt. Az őszi fesztivál, és az esküvő, amit valószínűleg soha életembe nem fogok elfelejteni. Furcsa, hogy ilyen pontosan emlékszem mindenre, nem gondoltam volna, hogy ennyire határozottan belém égett a Harryvel együtt töltött idő. Halkan felkuncogok, mikor eszembe jutnak a kínos pillanatok, mikor ránk nyitottak, vagy mikor egy szál ingben libbentem ki Harry hálószobájának ajtaján, úgy, hogy ott ültek a barátai. Magam előtt látom a saját arcom, ami - ahogy ismerem magam - azonnal pipacsvörössé változott.
Emlékszem minden egyes vitánkra, s azoknak okaira. Emlékszem milyen volt a viták utáni kibékülés, mikor újra magához ölelt, sőt alkalmakkor még bocsánatot is kért. Nem elfelejthető az este, mikor megszűnt a "Harry és Én", csupán azért, hogy attól fogva "Mi" lehessünk. Bár vannak bennem rossz emlékek, na és? Kiben nincsenek? Minden kapcsolatban vannak hullámvölgyek, mikor a két társ valamiben nem ért egyet. De ez normális.
Nagy szóhaj szökik ki ajkaimon. Miért nem tudom elhitetni magammal, hogy ez is csak egy hullámvölgy? Miért nem tudok erre is csak úgy gondolni, mint egy összetűzésre, amit idővel megoldunk? Talán eltávolodtunk egymástól? De ha ez történt, én miért nem éreztem? Ez nem történhetett meg egyik napról a másikra...

Tisztán emlékszem a napra és a szituációra, mikor először kimondta, hogy szeret. Hogy is felejteném el? Igaz, nem vagyok egy 16 éves kamasz, aki most szakított az első barátjával és új neki ez az egész, viszont egy dologban így 20 évesen is kezdőnek mondhatom magam; a szerelemben. Magamat kissé megrázva zökkentem ki magam a csodálatos emlékek sokasága közül, csak most veszem észre az arcomon végig folyó apró cseppeket.
Nesze nekem, a várva várt könnyeim. Sóhajtok, miközben egyik kezemmel hajamba túrok, majd visszaejtve kezem az ölembe kezdem tördelni az ujjaim. A telefonomra pillantok, ami könyörtelenül mutatja az időt, ezzel együtt pedig azt, hogy nem ártana ha megpróbálnék aludni. Tekintettel arra, hogy ismerem magam és tudom, hogy már semmit nem tudok majd aludni a holnapi munkába menetelt elhalasztom, magamban könyvelem el, hogy rám fér még egy szabadnap, hogy összeszedjem magam. Minden erőmet összeszedve kelek ki lassan az ágyból, hogy az ablakhoz sétálva elnézelődhessek a magából nyugalmat kibocsájtó tájon. Bár sötét van, a szél erősen fúj és az ablakot egyre több esőcsepp borítja, még a kinti táj is nyugodtabbnak bizonyul, mint a bennem végbemenő dolgok, - gondolatok. Nem gondolkodok sokáig,határozottan lépek el az ablaktól, ahonnan egyenesen az ágyamig megyek. Felkapom a takarómat és a telefonomat, majd az ajtó felé indulok.
Lassan nyomom le a kilincset, ám hirtelen dobok el mindent ami a kezemben van, mikor megpillantom a bátyámat az ajtóban, akinek arca legalább annyira meglepett, mint az enyém.
- Jézusom! - kiáltok fel azonnal, kezemet mellkasomhoz kapom.
- Alli! Mit csinálsz? - kérdezi bátyám, nagyra nyílt szemekkel simítja meg borostás arcát.
- Én? Te mit csinálsz? - vonom kérdőre halkan kuncogva. Dave az ajtófélfának dől, egy-két másodperc elteltével jóízű nevetés hagyja el száját. Fejemet hátradöntve nevetek vele, miközben magamban újrajátszom a jelenetet.
- Miért nem alszol? - kérdezi meg végül a kérdést, amire ha az őszinte választ kapná reggelig itt állnánk.
- Jön a vihar. Átakartam menni hozzád - improvizálok, miközben hüvelykujjammal a hátam mögötti ablakra mutatok, amin kinézve Dave is megbizonyosodhat a vihar közeledtéről. Mellettem elnézve néz be a sötét szobába, majd tekintetét rám emeli. A tekintete furcsa, de azt nem tudnám megmondani miért, valamiért mégis. 

- Hát, az alvást egy kicsit el kell halasztanod. Vendéged van - néz rám ismét, kék szemei csillognak, miközben arcára féloldalas mosoly kúszik. Egyik szemöldököm felhúzva nézek vissza rá, arcomról jelen pillanatban a értetlenség köszönhet vissza rá. - Ne bambulj! Menj vissza nyugodtan, mindjárt feljön - mosolyog rám, majd szó szoros értelmében visszalök a szobába, s eltűnik az ajtóból. Minden lehetőség végig fut az agyamon, mégsem tudok egy épeszű embert se, aki ilyenkor beállítana, ráadásul az illető olyan lehet, akit a bátyám nem dob ki a késői zavarásért. Megadóan sétálok vissza az ágyamig, könnyedén huppanok le a szélére, miközben még mindig azon töröm a fejem, ki is lehet a látogató. Percek telnek el eseménytelenül, lassan kezdek azon töprengeni, mi van ha Dave csak így akart rávenni, hogy egyedül aludjak? Hamar meggyőzöm magam, hogy nem tenne ilyet, de mivel az igazi okot még mindig nem tudom lassan felállva az ágyról indulok el a komor sötét szobában. Mivel villanykapcsoló már nincs a közelemben, csak reménykedni tudok, hogy anélkül érem el az ajtót, hogy összetörném magam. Megállok egy pillanatra, mikor lépteket hallok közeledni az ajtó felé, igyekszem minél több hangot kiszűrni, hogy rájöhessek mi is történik az ajtóm túloldalán.
Halk kopogás.. Nagyot nyelek, mielőtt rájönnék, hogy talán ki kellene szólnom valamit.
- Gyere - mondom végül, mintha csak tudnám ki áll az ajtó másik oldalán. Lélegzet visszafojtva várom a titkos vendég kilétének felfedését, de a sötét miatt csak körvonalát látom. A minimális fény ami bejön a nyitott ajtón hamar meg is szűnik létezni, mikor a vendég az ajtót becsukja. Hallom, hogy valószínűleg az ajtónak dől neki, én viszont még mindig mozdulatlanul állok.
- Rendben - nevetek fel - akkor én most oda megyek, és felkapcsolom a villanyt - kuncogok halkan, s óvatosan tovább indulok. Bár az egész helyzet vicces, mégse tudom elengedni magam.
Egy pillanatra ismét megtorpanok, mikor ismerős illat csapja meg az orrom. Ez a férfias, ellenállhatatlan illat, amit ezer közül is felismernék. Enyhén megrázom a fejem. Lehetetlen.
Ahogy közeledek a kapcsolóhoz óvatosabb kezdek lenni, kellemetlen lenne közeli viszonyba keveredni a fallal.
Egy mozdulat, és a sarokba állított kislámpa fényével hangulatossá varázsolva a szobát fedi fel a látogatómat. Szívem hevesebben kezd verni, torkom összeszorul, ahogy lassan felfogom, hogy egy lépés választ el a fiútól, akit szeretek. Kapkodni kezdem a levegőt, s bár tudom, hogy látszik rajtam az ellenkezője, próbálok úgy csinálni, mintha nem érdekelne. Férfias arcát csak félig világítja meg a lámpa, zöld szemei élénken csillognak.
Nem akarom megadni magam, és a karjaiba borulni, hogy lássa, hozzám mindig visszajöhet, mert soha nem fogok rá haragudni, de ezúttal mégse tudok parancsolni magamnak. Amint felfogom a helyzetet karjaiba vetem magam, amik szorosan tekerednek derekam köré, így jobban odaszorítva Harryhez.
Jó pár perc telik el így, hogy csak öleljük egymást és egyikünk se szólal meg. Igaz, elég sok kérdés van bennem, amit fel akarok tenni, most mégis csak egy érdekel igazán. Lassan tolom el magam Harrytől, ölelő karjai azonban nem engednek messzire. Pár centire távolodok csak el tőle, a szemkontaktust egy másodpercre sem szakítom meg.
- Mit keresel itt? - csúszik ki a számon, miközben tarkójánál beletúrok hajába. Egy féloldalas mosoly csúszik arcára, amitől nekem is mosolyognom kell.
- Nem pont ezt a reakciót vártam - mondja, tekintetét nem szakítja el az enyémtől.
- Hiányoztál - mondom halkan, egy apró mosolyt felé eresztve. Harry mosolya szétszélesedik, közelebb jöve nyomja ajkait az enyémre. Miután elválunk hozzá bújok, nem akarom elengedni, félek, hogy akkor eltűnne.
- Csak egy indokot kérek. Egy apró ok is megteszi - motyogom mellkasába, mire szorosabban magához ölel, s suttogva megszólal:
- Mindent megfogok magyarázni.

ALICE W.