Gondoltuk nem ártana egy kis helyzetjelentés, nem beszélve arról, hogy már rég írtunk Nektek bármit is. Ha a "Részek" ikonra kattintotok a lapoknál, láthatjátok, hogy a 60. részig vannak megírva a részek, utána pedig már csak egy Epilógus van. Nyilván nem kell elmagyarázni, hogy ez mit jelent, magatoktól is rájöttök. Nem tudjuk előre lesz-e a történetnek folytatása, mi szeretnénk írni, de ez sok mindentől függ.
Mindenesetre emellett a történet mellett - már amennyi vissza van belőle - bele vágtunk egy másik történet megírásába is, ami reméljük legalább annyira tetszeni fog Nektek, mint ez!
Jó olvasást a 49. részhez, és ne felejtsétek el kiélvezni a szünet utolsó napjait!
Puszi, Alice & Taylor
ALLI JACKSON
 |
| He Is We |
- Ma mindennek tökéletesnek kell lennie Alli! - lép mellém anya, ujjait tördelve, miközben végig néz a nappaliban összegyűlt vendégek sokaságán. Kijelentésére enyhén megforgatom a szemeim, hisz nem nagyon tudnék olyan alkalmat mondani, mikor anya ne várta volna el, hogy ne legyen minden tökéletes. Mielőtt válaszolnék enyhén megköszörülöm torkom, majd egy könnyed mozdulattal anya felé fordulva válaszra nyitom ajkaim:
- Ne aggódj, minden rendben lesz – mosolygok rá biztatóan, amit ő is viszonoz.
- Apád merre van? Lassan itt lesz Daniel a szüleivel – tűnik el anya arcáról a mosoly. Tovább én se tudok mosolyogni, kijelentését hallva eltűnik arcomról az eddig ott pihenő mosoly.
- Meghívtátok őket? – kérdezem már-már hisztérikusan, de tekintettel a minket körülvevő tömegre, hamar magamra parancsolok.
- Természetesen meg! - fordul felém anya, arcáról süt az értetlenség viselkedésemet illetően. - És te Alli, normálisan fogsz viselkedni – nyomatékosítja bennem elvárásait, amit csupán egy biccentéssel reagálok le. Anya ezt követően hamar faképnél hagy, hatalmas mosolyt varázsolva arcára köszönti a most érkező párt.
Nagy sóhaj szökik ki ajkaimon, unottan dőlök neki a hátam mögött pihenő szekrénynek. Tekintetem a falon pihenő órára viszem, elkeseredek a gondolatra, miszerint ez az egész még csak nem rég vette kezdetét.
- Ennyire ne élvezd – lép mellém váratlanul Lisa, akinek arcáról még annyi lelkesedést se lehet leolvasni mint az enyémről.
- Rólad se épp azt olvasom le, hogy oda vagy ezért – közlöm vele a nyilvánvalót. Nagyot sóhajt, könnyedén dől a szekrénynek, akárcsak én az imént.
- El akarok menni innen – nyög fel, a mondat végét elneveti. Én is vele együtt nevetek, óvatosan túrok bele hajamba, hisz nem akarom, hogy a loknik, amikkel olyan sokat szenvedtünk szét essenek.
- Hogyhogy egyedül jöttél? – nézek rá unokatestvéremre, aki kérdésemet hallva zavartan kezdi el füle mögé fésülgetni szőke, szög egyenesre vasalt tincseit.
- Pár napja... én és Calvin, kicsit összevesztünk. Nem nagy dolog, de attól tartok; nekünk ez nem fog menni – meséli el nagy vonalakban a történteket, majd mondandóját egy sóhajjal zárja.
- Ezt meg miből gondolod? – próbálom biztatni, tekintettel arra; mennyire lelkesen áradozott minden alkalommal barátjáról, akivel annyira oda vannak egymásért. Tudom, Lisanak mennyire fontos Calvin, ezért is próbálom meg jobb kedvre deríteni, habár elkeseredett arcát elnézve, ez nem lesz könnyű.
- Annyira mások vagyunk, hogy egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy mi ketten együtt boldogok legyünk. Annyi minden van, amiben nem értünk egyet. Úgy érzem, megfolyt – túr bele hosszú hajába, majd fejét hátra szegezve kezdi el saját magát nyugtatni. Halkan mustrálok, gondolkodok mit is mondhatnék, amivel kicsit jobb kedvre deríthetem Lisat, de mielőtt bármit is tudnék mondani, belém folytja a szót egy váratlan kérdéssel:
- Ti? Jól megvagytok Harryvel? - fordul felém, arcán kedves mosoly pihen, mintha az előbb nem is elkeserítő témáról beszéltünk volna. Nekem ugyan szükségem van pár másodpercre míg kapcsolok a hirtelen témaváltás miatt, de ezek után széles mosoly terül el arcomon, s egy hatalmas bólintás után válaszolok is.
- Igen, most úgy tűnik minden újra a régi - mondom mosollyal az arcomon. Furcsa, hisz egy pillanatra úgy éreztem nem Lisat akarom erről meggyőzni, hanem magamat. Sok dolog történt mostanában, ami miatt a kapcsolatunk kicsit félresiklott, de megnyugtató, hogy mindent megtudtunk oldani, és még mindig együtt vagyunk.
- Harry annyira más mint te... Az életetek, a világotok. Ti magatok. Mégis, annyira szeretitek egymást. És nézz meg engem. Egy kis összezörrenés és máris kiadtam Calvin útját, bár azt hiszem ez már nagyon érett - darálja el véleményét, amire anya kiáltása miatt nem tudok válaszolni. Kezemet egy pillanatra Lisa vállára teszem, majd elindulva a hang irányába szelem át a tömeget, hogy megtalálhassam anyát.
- Szóltál? - lépek oda mellé. Az előszobában áll, s megesküdnék, hogy bujkál valaki elől. A függöny mögül néz ki a hatalmas ablakon, de nehéz eldönteni, hogy csupán az ablakon végigfutó esőcseppeket nézi, vagy esetleg egy személyt követ szemeivel. - Anya! - szólítom meg újra, mivel az előbb feltett kérdésemre úgy látszik nem igen akar válaszolni.
- Igen, ne haragudj! Daniel és a szülei nemsokára itt lesznek. Azt szeretném, ha te nyitnál nekik ajtót! - mondja el az okát annak amiért ide hívott, miután egy kisebb ugrást követően felém fordult. Úgy gondolom, felesleges vitába keverednem vele, így csak bólintok, majd otthagyva őt, hogy tovább leskelődhessen a nappaliba megyek. Szinte azonnal kiszúrom az apámat, ahogy bátyámmal a jobb oldalán beszélget egy nála aligha idősebb férfival és annak - valószínűleg - lányával. Mosolyogva biccentek egyet mikor apám egy pillanatra rám néz, majd tovább haladok eredeti célom felé. Osonva teszem meg az utat a nappaliból a szobámig, ahol aztán becsukva magam mögött az ajtót veszem fel telefonom az ágyról, s tárcsázom barátom számát, miközben az ablakpárkányra ülök. Bízom benne, hogy Harry végre felveszi a telefont, de - mint eddig - a telefon most is csak kisípol. Tudom, hogy hol van, kikkel és mit csinál, valamilyen szinten mégis rossz érzés, hogy nem érem el. A telefont az ölembe ejtem, fejemet a falnak döntve kezdek kikémlelni az ablakon, s kezdem végig gondolni az elmúlt pár hetet. Olyan zsúfolt és eseménydús volt az elmúlt időszak, hogy a napok lassan egybefolynak. Nem tudom eldönteni melyik esemény mikor történt, csak tippelni tudok, mi mikor történt.
Gondolatmenetemből halk kopogás ránt ki, válaszra sem várva nyit be az egyenlőre ismeretlen személy az ajtón, de mikor megpillantom arcát megnyugszom.
- Minden rendben? - kérdezi Dave, miközben lassan becsukja maga mögött az ajtót és neki dől annak. Biccentek, majd telefonomat az ágyra dobva állok fel eddigi helyemről, s túrok bele szőke tincseimbe.
- Anya hív. Megjöttek Danielék - közli velem a tényeket, miközben figyeli minden apró mozdulatomat.
- Rendben. Köszi hogy szóltál - intézek felé egy mosolyt, majd várakozóan rápillantok. Bele telik egy-két másodpercbe mire észreveszi, miért nézek rá úgy, ahogy de végül megmozdul, és ellépve az ajtóból enged utamra. Kényelmesen sétálok le a lépcsőn, sehová nem sietek. Sőt... ha tehetném visszafordulnék, és ki se jönnék szobám rejtekéből egész éjjel. Persze, tekintettel arra, hogy ismerem a szüleimet teljesen lehetetlen, hogy ez sikerüljön, így körbe nézek a tágas nappaliba, hogy megtaláljam Danielt. Mikor kiszúrom ő épp háttal áll nekem, így ismét rám tör a kísértés. Mi lenne ha hirtelen fejfájásra hivatkozva elvonulnék, esetleg elmennék levegőzni egy kicsit? Mielőtt válaszolhatnék saját magamnak feltett kérdésemre Lisa libben mellém, arcán mosoly pihen, kezében pezsgőspohárral támaszkodik neki a falnak.
- Elbambultál - közli velem, mire csak enyhén megrázom a fejem, s rápillantok. - Minden rendben? - kérdezi, arcán a mosoly szolidabbá válik, egy lépést közelebb lép hozzám.
- Persze, csak elgondolkodtam - mosolygok rá, s már el is indulnék, ha egy könnyed mozdulattal nem tartana vissza.
- Látom rajtad, hogy valami baj van - néz mélyen a szemembe. Zöld szemei lyukat fúrnak belém, így inkább könnyebbnek látom ha egy rövid, mégis jóllakató válasszal szolgálok.
- Nem érem el Harryt. Egész este próbáltam elérni, de csak a rögzítő - vonom meg a vállam, mintha semmiség lenne.
- Tulajdonképpen Ő miért is nincs itt? - néz rám értetlenül unokatestvérem.
- Valami buliba ment a barátaival. Felajánlotta, hogy eljön ide, de mennyivel lenne jobb ha ketten szenvednénk itt? Nem beszélve arról, hogy nem lenne jó vége annak, ha ők ketten összeakadnának - mondom, miközben fejemmel Daniel irányába biccentek, aki hevesen magyaráz anyámnak, aki tekintetével szemmel láthatóan engem keres. Nagy megkönnyebbülés, hogy a sarokba állok, így nem vehetnek észre, de nem maradhatok örökké itt.
- Oké, oké. Akkor miért nem vagy Te abba a buliba, amelyikbe Ő? - értetlenkedik Lis. Szeme csillogásából látom, hogy mióta külön váltunk elég sokszor megemelte a pezsgős poharat, s ezen mosolyognom kell.
- Azért, mert nekem itt kell lennem - mutatok a vendégseregre.
- Ne viccelj már! Itt majd tartom én a frontot. Menj nyugodtan - mosolyog rám gyönyörű mosolyával, ami engem egy pillanat alatt felvillanyoz. Bár tudom, hogy Lis nincs olyan állapotban, hogy helyettesíteni tudjon, nem igazán foglalkozom ezzel.
- Komolyan mondod? - nézek rá boldogan, mire csak biccent egyet, s közelebb húz, hogy megölelhessen.
- Nyomás - biccent fejével a lépcső felé, és én nem is tétlenkedem tovább.
Egy óra telt el, mióta eljöttem otthonról, de hazudnék ha azt mondanám, hogy azóta nem történt semmi izgalmas. A rémes akcentussal megáldott taxi sofőr, a baleset, amit majdnem okoztam pusztán azzal, hogy kapkodtam, s a vita a nővel, akivel ugyanazt a taxit néztük ki magunknak. Jobban végig gondolva az elmúlt egy órát, talán jobban is jártam volna ha otthon maradok, de most, hogy már annak a szórakozóhelynek a bejáratába állok, ahol Harry van, ez a gondolat hamar elillan. Körbe nézve a sorba állókon hamar rájövök, hogy kitűnök a többi ember közül, még akkor is ha ugyan úgy mint mások, én is elegánsba vagyok.
A fekete kis ruha ami rajtam van teljesen elüt a többi lány szerelésétől, akik arra ügyelve öltöztek fel, hogy minél több mindenük legyen kint. Ahogy közeledek a bejárathoz egyre több rálátásom nyílik a beltérre, ami igen mutatós. Minden fekete, ezüst és fehér színben pompázik, ugyanakkor mindenkin maszk van. Körbe nézek, hamar észreveszem, hogy nem sok olyan van rajtam kívül, aki nem szorongat a kezében, vagy nem visel az arcán valamilyen maszkot. Mikor végre sorra kerülök, egy magas férfi lép elém. Süt róla, hogy a kidobó szerepét tölti be, ezért is érzi magát kellemetlenül a rá aggatott öltönybe, s álarcba. Mosolyt varázsolva arcára nyújt oda nekem egy fekete álarcot, amit mosolyogva fogadok el, majd lépek be az épületbe. Ahogy az üvegajtó becsukódik mögöttem leveszem kabátom, s a többi közé rakom.
- A francba - szitkozódom, mikor észreveszem, hogy fekete nejlonharisnyám kezd egyre jobban felfutni combomon. Szoknyámat kicsit lejjebb húzva indulok el a nagyterem felé, ahonnan hangos zene szűrődik ki.
Mély levegőt veszek, az álarcot lassan helyezem fel arcom elé, majd egy könnyed mozdulattal kinyitom a kétszárnyas ajtót. Bele kell nyugodnom, hogy bizony ennyi álarcos ember között nehéz lesz megtalálni akár Harryt, akár a barátait, s erre csak rátesz egy lapáttal, hogy minden férfin ugyan olyan öltöny van.
Sóhajtok, majd egy lépést beljebb lépve próbálok meg elvegyülni a többi ember között, ami most az egyszer nem lesz nehéz. Pár lépés után azonban megtorpanok, hisz táskámba rejtett mobilom hangosan csörögni kezd ezzel felhívva rám a figyelmet. Nem sokan figyelnek rám, akik rám is pillantanak csak egy percre teszik, hamar visszatérnek előző tevékenységükhöz. Arcomra hatalmas mosoly szökik, mikor megpillantom barátom nevét villogni a képernyőn, s azonnal körbe is nézek, hátha valahol megpillantom.
- Szia - köszönök bele boldogan, majd az ajtó felé fordulok, hiszen azt hiszem kiszúrtam barátomat, aki - bár ebbe az irányba néz - úgy tűnik nem ismert fel. Ez pedig felpörget...
ALICE W.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése