59. Rész - Törékeny álca

ALLI JACKSON

Words

Nagy erővel lököm ki magam előtt a kávézó ajtaját, még önmagamat is meglepem hatalmas erőmmel. Hajamba túrva lépek ki az ajtón, a hideg levegő azonnal megcsapja amúgy is kipirult arcom, azonnal megállapítom, hogyha nem akarok csúnyán megfázni, akkor nem sokáig maradhatok a szabadban. Jobbra-balra kapom a fejem, reménykedem benne, hogy a tőlem pár méterre álló cigarettázó csapat nem ismer fel, vagy ha fel is ismer, nem tulajdonítanak nagy jelentőséget itt tartózkodásomnak. Lábaim életre kelnek, kocogva indulok el, majd rohanok be a komor sötétségbe burkolódzó sikátorba. Mellkasom még mindig intenzíven hullámzik, kézfejemmel letörlöm az arcomat végigszántó sós cseppeket, nem törődve azzal, hogy így csak még jobban elkenem az amúgy is szétmaszatolt sminkemet. Más esetben talán félnék egyedül lenni egy ilyen helyen, most mégis megnyugtat, hogy elbújhatok mások elől, és nem lát senki, ahogy magamat ostorozva, megszégyenülve dőlök neki a falnak. Hirtelen kapom azon magam, hogy kételyek közt ragadtam. Nem tudom eldönteni kire haragszok jobban; Harryre, mert egy fogadás miatt képes volt színészkedni, és csúnyán átverni, vagy magamra, hogy olyan naiv és ostoba voltam, hogy tényleg elhittem, hogy egy olyan férfi mint Harry, önszántából figyel fel egy magamfajta lányra. A düh lassan felperzsel, tehetetlennek érzem magam, összetörtnek, és mégis a legbosszantóbb az egészben, hogy ezt csak magamnak köszönhetem. Már az elején figyelmeztettem magam, nem véletlen próbáltam távol maradni Harrytől, nem véletlen voltam vele annyira elutasító... és tessék. Ez jutott, amiért ismét nem hallgattam a megérzéseimre, és vakon az ismeretlenbe rohantam. Gondolatmenetem félbeszakad, közeledő léptek zaja üti meg a fülem, ettől függetlenül nem mozdulok meg. Tekintetemet továbbra is a földre szegezem, pontosan tudom kit hoznak hozzám minden másodperccel közelebb szapora lépései, s ettől megfagyok. Képtelen vagyok ránézni, nem akarom, hogy így lásson. Nem akarom, hogy lássa milyen szinten összetörtem, milyen hatást vált ki belőlem a tény; kihasznált. Kézfejemmel egy pillanat alatt törlöm meg arcomat, ettől függetlenül továbbra sem vagyok képes akár felé fordulni, akár elindulni, hogy itt hagyhassam végre ezt az egészet a hátam mögött. 

Meglepetésemre Ő is néma marad, halkan zihál, miközben féloldalasan a falnak dől, érzem magamon pillantását. Megőrjít, hogy nem mondd semmit, habár tudom, hogy ha továbbra sem mondd egyikünk se semmit, akkor el fog kezdeni magyarázkodni. Azt pedig nem akarom. Mély levegőt veszek, próbálom megtalálni hangomat, csak remélni tudom, hogy nem fog csöpögni róla az a csalódottság, amit belül érzek. 

- Csak ne próbáld meg megmagyarázni. Kérlek - mondom olyan hangerővel, hogy épp csak meghallja.

- Azzal, hogy megadtad a telefonszámod, már nyertem. Utána nem kényszerből voltam veled - mondja határozottan, mintha meg se hallotta volna azt, amit pár másodperce kértem tőle. Nemlegesen kezdem rázni a fejem, akármit mondana nem érezném jobban magam. Sőt, valószínű minden egyes szavával csak jobban összetörne, erre pedig nincs szükségem. 

- Nem számít Harry. Így lesz a legjobb - mondom továbbra is halkan. Erőt veszek magamon, ellököm magam a faltól, lábaim remegnek, úgy érzem, bármelyik pillanatban megadhatják magukat, s mivel nem akarom egyik pillanatról a másikra a földön találni magam, jobbnak látom ha egyik kezemmel továbbra is a falnak támaszkodva tartom meg egyensúlyom. 

- De! Igenis számít! Ne haragudj rám - löki el magát Harry, egy másodperc alatt lép teljesen elém, arcát félig megvilágítja az utcai lámpák fénye. 

- Nem haragszom - hazudom, nem nézek fel rá. 

- Hazudsz - suttogja. Megugrok, mikor kezét arcomra simítja. Mindent megtennék, hogy ölelésébe bújhassak, de a harag ami tombol bennem erősebb mindennél. Határozottan ütöm el kezét, homlokán tucatszámra jelennek meg a ráncok. Kikerülve őt indulok el, kilépve a nyílt utcára körbenézek, bár még magam sem tudom mit keresek. Nem akarok a közelébe lenni, nem akarom, hogy azokkal a gyönyörű zöld szemekkel engem nézzen, miközben azt szajkózza, hogy ez az egész már rég nem a fogadásról szólt. 

- Most akkor mi lesz? - kiált utánam. A hangjában csengő harag meglep, nekem kéne kiabálnom, nem pedig neki. Kérdésére kezdek koncentrálni, ami egyébként felettébb jó kérdés. Most akkor hogyan tovább? Amúgy is törékeny álcám, miszerint erős vagyok hamar összetörik, ahogy tudatosul bennem az, amit legbelül már a Maryvel való beszélgetés óta tudok. Mély levegőt veszek, amit remegve fújok ki, az arcomat végigszántó könnyeket kézfejemmel törlöm le, miközben ajkaimat lassan szólásra nyitom. 

- Holnap átmegyek a cuccaimért - mondom, válaszra nem várva indulok el a hosszú járdán, magam sem tudom hol fogok kilyukadni. Pár lépést kocogva teszek meg, félő hogy elesek, hisz a szememen pihenő könnyfátyol igencsak korlátoz a tisztán látásba, amire persze rátesz egy lapáttal, hogy az utcai lámpák fénye sem valami erős. Ismét sétálni kezdek, mikor már tudom, hogy Harry nem láthat a hatalmas háztömb miatt, ami mellett elkanyarodtam. Ott hagytam. Egyedül.

Talán egy órája sétálok egyedül a kihalt utcán, bambán nézem magam előtt az utat. Nézek, de nem látok. 

Gondolataim szüntelen a ma este körül forognak, a sírás percenként rám tör, életemben nem sírtam ennyit, mint most az elmúlt másfél órában. 

Szemöldököm összeráncolom, mikor tudatosul bennem hová érkeztem. A közös lakásunk. Akarom mondani; Harry lakása. Kezemet a kilincsre nyomom, könnyedén lököm be magam előtt az ajtót, a lépcsőházban uralkodó sötétség nyugtalanná tesz. Ettől függetlenül nem kapcsolok villanyt, sötétben teszem meg az ajtóig vezető utat, amit csupán pár apró megbotláson kívül sérülésmentesen hagyok a hátam mögött. Nem tudom Harry itt van-e, kétlem, hogy a történtek után a bulin maradt volna, de a bent uralkodó néma csönd arról árulkodik, hogy senki nincs odabenn. Dzsekim zsebében kezdek kotorászni, előveszem kulcscsomómat, majd a megfelelő kulcsot a zárba helyezve nyitom ki magam előtt az ajtót. Az előszobában teljes a sötétség, semmi jele annak, hogy Harry itthon lenne. Bizonytalanul teszem meg az első pár lépést, kulcsomat halkan helyezem az előszobában pihenő szekrény tetejére. Cipőm sarkának hangos kopogása töri meg a csendet ami eddig a lakás falai közt uralkodott, a fény hirtelen tölti meg a nappalit, ahogy egy könnyed mozdulattal felkapcsolom a lámpát. A fény először bántja a szemem, de pillanatok alatt megszokom, majd
- vonakodva ugyan - de a fürdőszoba felé indulok. Villanyt kapcsolok és a tükör elé sétálok, ám amikor meglátom tükörképemet, rögtön azt kívánom, bárcsak ne néztem volna meg magam. Szemeim vörösek a sírástól, fekete maszatok borítják egész arcomat, hajam kócosan keretezi kipirult arcomat. Pár perc alatt lemosom az arcomat, hajamat laza lófarokba fogom, majd a hálószobába megyek, ahol megszabadulok szoknyámtól és egy melegítőnadrágba meg Dave egyik kapucnis pulóverébe bújok.
Mély levegőt veszek, még egyszer átgondolom a dolgokat, bár úgy is tudom, hogy a döntésemet semmi nem tudja már megváltoztatni. A szekrényhez sétálok, kiveszem belőle a bőröndömet, amibe furcsa visszapakolni, hiszen alig pár napja, hogy mindent kipakoltam belőle. Nem időzök hajtogatással; ahogy esik úgy puffan elvvel dobálom be ruháimat a bőröndbe, majd amikor már olyan szinten tele van, hogy behúzni alig lehet lezárom, és a nappaliba viszem. A többi holmimat egy kisebb, illetve egy nagyobb utazótáskába zsúfolom bele, majd ahogy a bőröndöt, ezeket is a nappaliba viszem. Még egyszer átgondolom, mindent beraktam-e, hisz semmi kedvem holnap is visszajönni, esetleg összefutni Harryvel. Bár, ahogy ismerem magam biztos itt hagyok valamit, már csak abban bízom, hogy ne olyan dolog legyen, ami pótolhatatlan. A késői időpont ellenére taxit hívok, majd zsebembe süllyesztem a telefonom és a bejárati ajtóban állva még egyszer visszapillantok. Mögöttem minden sötét, már csak az előszobában van világos, ott is csak addig, amíg kulcscsomómról leszedem ennek a lakásnak a kulcsát, s azt a szekrényre helyezve csukom be magam mögött az ajtót. Nem zárok be, tudom, hogy ide senki nem merne bejönni, illetve kétlem, hogy Harry olyan sokáig távol lesz még. Eléggé megkínlódok a táskák lecipelésével, de végül elérem az utolsó emeletet, majd az utolsó lépcsőfokot is. Kinézve a lépcsőház üvegajtaján, már látom az úton álló szürke taxit, hatalmas bőröndömet magam mögött húzva hagyom el a lépcsőházat, az ajtó egy halk csapódással csukódik be mögöttem. Az idősödő taxis időközben kiszállt a kocsiból, fáradtan csillogó barna szemeivel pislog párat felém, majd elém lép, és elvéve tőlem a táskákat rak be mindent a csomagtartóba. Mielőtt beülnék a hátsóülésre körbepillantok, a levegő tüdőmben ragad, ahogy meglátok egy ismerős alakot közeledni, nyilvánvaló, hogy ő is észrevett. Bepattanok az autóba, elhadarom a címet, a sofőr pedig abban a pillanatban a gázra lép ezzel tudatosítva bennem, hogy nincs visszaút. Halkan szipogok, a rádióból kiszűrődő zene kissé megnyugtat, reménykedem benne, hogy érzelmi kitörésem nem tűnik fel a monoton tempóval előrehaladó sofőrnek, aki a kormányon dobolja az épp hallható zene dallamát.
Átvert, kihasznált, akaratom ellenére vont be egy szánalmas játékba, és én mégis vonakodom attól, hogy végleg elhagyjam. Nem sok választ el attól, hogy megkérjem a sofőrt; forduljunk vissza, mégis csöndbe maradok. Ajkamat harapdálva érem el, hogy ne szólaljak meg, miközben kézfejemmel törölgetem arcomról a könnyeket. Nagyon szeretem, és tudom, hogy amit most teszek, az nagyon sok szenvedést vonz maga után... mégis úgy érzem, nem tudnék többet megbízni benne... Idővel, talán jobb lesz.