HARRY STYLES
 |
| Otherside |
Két napja talán. Ez már a második napja, hogy csak fekszem a kanapé puha kényelmében és próbálok elaludni. Két napja épp, csak enni keltem fel, vagy elmenni mosdóba. Máshoz nem volt erőm. Éjjel és nappal csak belülről vizsgáltam a szemhéjam. A telefonom többször is csörgött. Gondolom kerestek már egy millióan miután arról a hírhedt szülinapomról hirtelen eltűntem. Nem meglepő. Csodálkozom is , hogy ennyien aggódnak hol létem felől, hisz megérthetnék, hogy kell egy kis idő nekem és persze Neki is. Vagy ők talán nem hallották azt a heves vitát ami akkor este történt? Ők nem vették észre milyen halálos sebet ejtettünk egymás szívébe? Vagy mindez csak közöttünk zajlott le? Talán ez a veszekedés csak a fejünkben történt meg és más nem hallhatta? Ezalatt a két nap alatt volt időm gondolkozni. Talán túl gyorsan cselekedtem mikor hazaértem a buli után.
Hirtelen megcsörren a fotel előtti összetört üveg egy része. Szemeim kipattannak, de a fény hatására csak nem megvakulok. Eltakarom az arcom. Reménykedem, hogy ez csak újra egy álom és nem Ő guggol éppen itt előttem. De mindez hazugságnak tűnik, mikor gyengéd érintésével megfogja a csuklóm és elveszi az arcom elől.
- Szia. - szinte suttog és egy halvány mosolyt ejt meg arcán. Tényleg nem álmodok. Felpattanok a fotelemből, majd végig simítok az arcomon, mintha az előző két nap nem jelentette volna számomra a világ végét. Mikor lepillantok rá, kicsit megszédülök. Nem sokat ettem mostanság és ez az immunrendszeremre is ráment. Először csak fekete foltokat láttam gyönyörű arca helyett majd kitisztult a kép.
- Szia. - mosolygok félénken. Lenézek a karjaimra majd bizonytalanul felé nyújtom őket, hogy megöleljem, de ő hátrál egy lépést. Kicsit megijed mikor cipőjével valami üvegre lép. Megfordul és összevont szemöldökkel az arany keretes képre tekint ami már egyébként is darabokra van törve. A kép ami minket ábrázolt, már nem a régi. Összegyűrt, tépett. Az ajkamba harapok. Az egész szoba az összetört képeink hamvait tartalmazzák egy pár üres szeszes ital társaságában. Nem akartam volna, hogy ezt lássa. Nem gondolkoztam amikor ezt tettem.
Kezével végig simít szabad tarkóján mivel szőke hosszú haja most egy csattal van laza kontyba fogva. Nagyot sóhajt és próbál nem odafigyelni azokra a képekre amik egy pár hete még az életünket jelentették. Össze-visszakapkodja a tekintetét. Végül a hálószobám ajtaján állapodik meg.
- Itt hagytam az ékszeres dobozom. - szólal meg bizonytalanul. Nem mer lépni. Fél talán attól, hogy ennél is többet kell beszélgetnünk, ha ő bemegy. Tudja, hogy utána mennék. - Kihoznád kérlek? - megszorítja dzsekije szegélyét és óvatosan emeli fel rám gyönyörű szemeit. Miután én határozottan válaszolok és elindulok Ő el is rántja tekintetét és kinéz az ablakon.
Hirtelen azt sem tudom, hol kéne keresni a dobozkát. Sem az alakjára sem a kinézetére nem emlékszek, de Alliről ítélve, valami kis szolid egyszerű doboz, tele szebb ékszerekkel. Egyenesen az "Ő oldalára" nézek. Átgurulok az ágyon . Kezemet a kis éjjeliszekrényen támasztom meg. Egyből kiszúrom a lámpa melletti dobozt. Mint amire számítottam. Egy fehér levehető tetejű doboz, kék szalaggal átkötözve. Mosolyogva nyitom fel, már csak kíváncsiságból is. Vajon benne van még a kis papírrepülő?
- Megtaláltad? - kérdi éppen a hátam mögül, amellyel a frászt hozza rám. Megfordulok. Ő teljesen nyugodt szívvel néz fel rám. Arcán semmilyen érzelem nem látható. Most minden eddigi alkalommal ellentétben nem a szeme vonz a leginkább hanem az a lánc ami a nyakában függ és szinte megvilágítja az egész szobát. - Köszönöm. - megzavarja a meghitt pillanatomat azzal, hogy kezemből kikapja a dobozt és visszateszi rá a tetőt. Gyorsabb mint a szélvész, kivágtat a szobámból. Megállapodik a fotelnél ahol előbb a dzsekijét levetette magáról. Felkapja a karfáról és belebújtatja a jobb karját.
- Miért van rajtad? - kérdem mire ő teljesen lefagy. Karjait leereszti. Fél percig nem szól semmit és csak -gondolom én - pislog maga elé. Hirtelen újra gyorsra veszi a tempót. Dzsekijét gyorsan felkapja magára. Szipog egyet, de nem fordul felém. Mély levegőt vesz.
- Le kéne vennem? - gondolkozom, hogy most mit is kéne mondanom.
- Ha valakit már nem szeretsz, általában minden vele kapcsolatos dolgot próbál elpusztítani vagy megszabadulni tőle. - ezt találom a leglogikusabbnak. Alli halványan felnevet.
- Csak, hogy én még szeretlek. - suttog. Azt hiszi nem hallottam meg. Ökölbe szorítom a kezem. Elindulok felé, de még mielőtt mögé érhetnék, hogy a fülébe súgjam, hogy mennyire hiányzik és , hogy mennyire szeretem ő megfordul és szemeitől megrökönyödök. Zöld szemei égetően pásztáznak végig rajtam. Mintha újra és újra megütne. - Örülök, hogy ez a véleményed. Akkor gondolom a te érzéseidet ezek mintázzák. - mosolyog bájosan miközben ujjával az összetört képeinkre mutogat. Hátravágom a fejem . Kezemmel végig szántom a hajam.
- Nem így értettem. - mentegetőzök. Talán most még jobban belekevertem magamat.
- Nem számít. - meghúzza a dzsekijét ,majd bezipzárolja annak fém fogait. A kis dobozkát a külső zsebébe mélyeszti, majd visszatekint rám. Az ajkán a bőrt kezdi el harapdálni,majd nagy levegőt vesz, végig néz rajtam. Jobb kezét előre nyújtja. - Örülök, hogy megismertelek. - sötét szempilláival keretezett szeme mosolygásról árulkodik. Azt sugallja: Nem haragszom! Miközben remegő keze nem erről árulkodik.
Összevonom a szemöldököm. Erőt veszek magamon és átölelem. Karjait leszorítom. Teljesen gyerekesnek tűnhet ez a jelenet. Mint két öt éves akik már búcsút mondanak egymásnak. Elhidegültek egymástól. Már nem kívánják egymást társaságát, de az egyik fél hazudik. Mindig van aki csak megjátszó álcát vesz fel. Azt mutatja minden rendben van. Miközben tudják mind a ketten, hogy lelkiekben összetörtek. Nem látják többet egymást. Nem játszanak többet közösen. Nincs több érintés. És most itt van két éretlen felnőtt. Nem tudják, hogyan kéne tovább lépni vagy legalább azt mutatni, hogy semmi gond nincs közöttük.
- Látjuk egymást még? - kérdezem miközben nyakába bújok és szőke apró tincseit vizsgálom a tarkóján. Alli nem válaszol. Kezét lassan csúsztatja fel a derekamra és erősen megszorít.
- Nem szeretném ha többször összefutnánk. - suttogja halkan. Szemeimet lehunyom. Ajkaimat összepréselem. Akkor talán ez a vég számunkra. Beszippantom az emlékezetembe finom illatát. Kezemmel még a dzsekijén keresztül is érzem csontos bordáit.
- Nagyon hiányozni fogsz. - suttogom fülébe. Érzem ahogy kirázza a hideg és remeg. Nyel egyet hangosan majd megembereli magát.
- El akarlak felejteni.
Ellök magától, talán túl erősen is. Lehet, hogy nem fizikailag volt erős hanem lelkileg. Érzem, hogy minden egyes apró lépésénél ahogy kerülgeti az üvegdarabkákat a szívemből kisebb nagyobb darabok esnek ki. Meg sem fordul. Rám sem néz. Szöszke feje beleivódik az emlékezetembe ahogy az előszobába sétál. Neki dől a falnak, hogy Vans tornacipőjét felhúzhassa a lábára. Utána megyek. Megállok az előszoba ajtajában. Csak figyelem minden mozdulatát, még azt is mikor tekintete a kis szekrényen lévő kulcsra szegeződik.
- Elviheted ha szeretnéd. - jegyzem meg halkan a vártnál jóval mélyebb hangomon.
- Nem lesz szükségem rá. - vonja meg a vállát majd felegyenesedik és kifújja magát. Rám pillant. Látva az én arcomat elmosolyodik szégyenlősen és könnyeit visszafojtva boldog maszkot viselve nyomja le a kilincset. A folyosó zord sötétje elnyeli a barátnőm kis termetét. - Vigyázz magadra. - suttogja mosolyogva majd lassan becsukja az ajtót.
Várok egy kis pillanatot. A szívverésem felgyorsul, mintha a mellkasomon kívül dobogna. Mind két kezemmel a hajamba túrok és szinte neki vágom magam a falnak. Szinte összegörnyedek. Fetrengek a fájdalomtól ami egyre jobban felemészt. Felordítok. Mélyről jövők kínkeserves ordítás volt ez, amit már jó rég nem csináltam. A térdemet felhúzom és amilyen erővel csak tudok belerúgok a kis szekrénybe ami velem szemben helyezkedik el. A szekrénnyel, a szívemmel - és valószínűleg a lábammal - és velem együtt minden összetört körülöttem.
Taylor H.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése