Epilógus - Évadzáró

 A L L I   J A C K S O N

3 hónappal később

Never Knew I Needed

Február vége van. Arcomat csípi a korai idő miatti hideg levegő, a sápadt tavaszi reggel még a tél hűvösébe kapaszkodva varázsol libabőrt bőrömre. Kávésbögrémet a számhoz emelem, kiiszom az utolsó kortyot ami még a sötétkék bögrébe árválkodik, majd a bögrémmel a kezemben lépek be az erkélyről, az erkélyajtót könnyed mozdulattal csukom be magam mögött. A konyha felé indulok, szlalomozva teszem meg az utat a nappaliból a konyháig, próbálom az összes földön heverő dobozt kikerülni, kisebb nagyobb sikerrel. A konyhába érve a bögrét a pultra teszem, a mikró digitális órájára pillantok, sóhaj szökik ki ajkaimon, ahogy tudatosul bennem; késésben vagyok. Villámgyorsan átöltözöm, miközben teljesen jelentéktelen dolgokon kattog az agyam, bár az igazat megvallva ezt nem nagyon bánom. Dzsekimet leakasztom a fogasról, telefonomat farmernadrágom hátsózsebébe csúsztatom, majd beleugrok tornacipőmbe és a kulcsokat felkapva a cipős szekrényről, elhagyom a lakást. Az ajtót bezárom, majd táskámat megigazítva a vállamon indulok el lefelé a lépcsőn. Ezúttal már sokadszorra mérem fel a még mindig szokatlan lépcsőház kinézetét; a falak bézs színűre vannak meszelve, egy-két helyen szöggel rögzített tájképek teszik otthonosabbá a lépcsőházat, néhány ablakpárkányon virágok vannak elhelyezve. Mi tagadás; szokatlan, de nem csak a környezet, hanem a tény is, miszerint külön költöztem. Két napja hoztam el az utolsó dobozokat otthonról, ami ugyan büszkeséggel tölt el, ugyanakkor kissé el is keserít, hisz egyedül vagyok. Szokatlan, - s kissé rossz érzés is, hogy nincs kihez szólnom mikor haza érek, ettől függetlenül mégsem bánom, hogy megléptem ezt a lépést. Épp itt volt az ideje, hogy elszakadjak a családomtól, s végre megálljak a saját lábamon. A gondolat, miszerint szüleim itt laknak tőlem negyed órányira mellékes, hisz jelen esetben nem ezen van a hangsúly. Gondolataimból kiszakadva veszem tudomásul, hogy az amúgy is rövid út felét már meg is tettem munkahelyem felé, így inkább a körülöttem folyó dolgokra kezdek koncentrálni, ezzel egy időben pedig megköszönöm egy autósnak, hogy átengedett a zebrán. 

Ahogy befordulok a sarkon, ismerős látvány tárul szemem elé. A Starbucks felirattal ellátott logó azonnal megüti a szemem, körmeimmel tenyeremet kapirgálom, remélve, hogy így talán megtudom állni az út másik oldalának feltérképezését. Hamar belátom, hogy ehhez gyenge vagyok; alsó ajkamat harapdálva nézek el a Music Inn név alatt futó üzlet felé, melyet most teljes nyugalom környékez. A felújítás miatt a bolt ajtaján a Zárva felirat díszeleg, a frissen meszelt falak előtt pár létra áll, mellette ezúttal csak két munkás ül, nálunk vásárolt kávéval a kezükben beszélgetnek. 

Fejemet alig észrevehetően rázom meg, tekintetem elszakítom a zeneboltról, könnyed mozdulattal lököm be magam előtt munkahelyem ajtaját. Az ajtó fölé szerelt csengő azonnal elárul, a pult mögött álló barna szemű lány automatikusan kapja fel fejét, majd mikor meglát, csak egy mosollyal üdvözöl. Az ajtó becsukódik mögöttem, egy gyors körbepillantással mérem fel, mire számíthatunk így kora reggel. A kávézó - szerencsére - nem túl zsúfolt, csak szétszórtan helyezkedik el pár vendég. Az öreg hölgy, aki minden csütörtök reggelét nálunk indítja, ezúttal egy új könyvvel a kezében dől neki az ablak melletti asztal háttámlájának, másik kezében kiskanalat szorongatva kevergeti a még gőzölgő narancsos teáját, amit szokásos módon csak egy kis mézzel fogyaszt. A személyzeti öltözőbe megyek, kötött pulcsim helyett felveszek egy fekete hosszú ujjút, aminek ujját könyökömig feltűröm, majd felkötöm a kötényt, és elhagyom az öltözőt. 

- Szia csajszi – köszön Poppy, arcán hatalmas mosollyal lép közelebb, hogy megölelhessen, amit halvány mosollyal arcomon viszonozok is. 

- Szia – köszönök vissza, ahogy ölelésünknek vége szakad lustán a pultnak dőlök. 

- Hogy vagy? – kérdezi, még mindig mosolyogva. Mindig ugyanaz a forgatókönyv... Én úgy csinálok, mint aki jól van, a többiek meg úgy, mint akik elhiszik, hogy tényleg jól vagyok, és túl tettem magam a történteken. Pedig legbelül, mindenki tudja, hogy ez nem így van. Még mindig emésztem magam, nem telik el nap, hogy ne gondolnék Harryre, s ez ellen akárhogy próbáltam tenni, nem ment. De azt hiszem, ezen felesleges rágódni. Körülbelül két héttel azután, hogy elköltöztem Harrytől, Stanék elmondták, hogy Harry Miamiba ment, s fontolgatja, hogy végleg oda költözik. Erősen próbáltam azt sugallni, hogy helyes döntésnek tartom, s már nem érdekel, belül azonban még jobban összetörtem. Hiába is, az én érzelmeim nem voltak megjátszva, tényleg szerettem Harryt és tényleg komolyan gondoltam vele. De mindez már a múlté... Be kell látnom, hogy mindkettőnknek úgy lesz a legjobb, ha én itt, Ő pedig Miamiban marad. 

- Kicsit fáradtan. Sokáig tévéztem éjjel – mondom meg az őszintét. - Veled mi újság? – próbálom meg terelni a témát. Tényleg érdekel mi a helyzet Poppyval, bár az igazat megvallva kétlem, hogy tegnap este óta, mióta bezártuk a kávézót és elköszöntünk egymástól, olyan sok minden történt vele. 

-  Hm, velem semmi nem történt – ajkait összepréseli, ebből tudom, hogy tudna mit mesélni, de valamiért mégsem teszi. 

- Jake-el jól megvagytok? – kérdezek rá végül. Pontosan tudom, hogy itt van a kutya elásva, kezd egy kicsit kellemetlen lenni, hogy mindent úgy kell harapófogóval kiszedni belőle, amit ő azzal magyaráz, hogy; nem szeretné ha nekem ez kellemetlen lenne. 

- Tegnap este összeszólalkoztunk, de úgy is megfogjuk beszélni – ereszt meg végül egy őszinte mosolyt, szemében látom, hogy tényleg így gondolja. Mosolyogva bólintok, őszintén örülök, hogy végül sikerült egymásra találniuk. Poppy elmondása szerint Jake is sokat változott azóta, hogy Harry itt hagyta New Yorkot, amit nem is csodálok. Bármennyire is fáj az igazság, azóta, hogy Harryvel véget ért a kapcsolatunk, a csapat széthullott. Poppy az egyetlen, akivel még mindig rendesen tartom a kapcsolatot, ezen kívül Stan-nel néha összefutom mikor vágtában beszalad ide egy kávéért, esetleg unalmas perceiben gondol egyet és felhív, hogy meggyőződjön róla; jól vagyok-e. 

- És sikerült már kipakolnod? – a barna hajú lány fogakat megvillantó mosollyal az arcán érdeklődik, kezeit összekulcsolva emeli fel arcához. Mikor elmondtam neki, hogy elköltözöm otthonról, - még számomra is ismeretlen okból - nagyon boldog volt, többször is felajánlotta, hogy átjön segíteni kipakolni, amit örömmel fogadtam. 

- Még van néhány doboz, de egyébként jól haladok – mosolyodom el én is, minden erőmmel azon vagyok, hogy gondolataimat teljesen eltudjam terelni a múltban történtekről.  

- Ennek örülök. Ha bármiben segíthetek, csak szólj – mosolyodik el, mire bólintok. Válaszolni nincs időm, mindketten az ajtó felé kapjuk a fejünket, amin egy középkorú férfi lép be, s ül le az egyik asztalnál ülő nővel szemben, aki nagy mosollyal köszönti a férfit. 

- Megyek, felveszem a rendelést. Ne emészd magad – Poppy kezét egy pillanatra vállamra helyezi, majd ellépve mellőlem egyedül hagy a pult mögött. Kijelentése meglep, ennyire szemmel látható lenne, hogy mennyire elvagyok merülve? Csak remélni tudom, hogy nem. Ismét a saját csapdámba esek, gondolataimat egyik pillanatról a másikra töltik meg a három hónappal ezelőtt történtek, s ez ellen nem tehetek semmit. Vajon, együtt lennénk még, ha nem derül ki az igazság? Több mint valószínű, de ez így van rendjén. Sokkal csalódottabb lennék, ha később derülne ki, így talán még elkerülhető, hogy egész életemben emésszem magam ez miatt.

Harry elment, én itt maradtam... Azt hiszem a távolság jót fog tenni, még akkor is ha Miami és New York nincs olyan kimondottan messze egymástól.

 A mi történetünk véget ért. Bővelkedtünk kalandokban, konfliktusokban, vegyes érzelmekkel éltük meg az együtt töltött időt, aminek három hónapja vége szakadt. Fáj, és tudom, hogy még egy darabig fog is, de nekünk.. külön kell folytatnunk.

ALICE W.