ALLI JACKSON
 |
| Her We Go |
- Persze - válaszol végül, arcán őszinte, mégis halovány mosollyal. Szemöldököm összeráncolom, némán figyelem a mellettem ülő fiút, aki mielőtt kiment volna telefonálni még felhőtlen jókedvvel mesélte mai napját, s annak történéseit.
- Ki keresett? - csúszik ki ajkaimon a kérdés, amit igazából csak magamban akartam feltenni, hisz semmi közöm ahhoz, kikkel folytat Stan telefonbeszélgetést. Tekintetét rám kapja, kellemetlenül érzem magam, ahogy átható kék szemeivel arcomat pásztázza, majd pár másodperccel később elmosolyodik, s megszólal:
- Téves volt. Nem engem akartak hívni - hangjában valami furcsát vélek felfedezni, valamiért úgy érzem pontosan tudja ki kereste, de arról valamiért nem akar nekem beszámolni. Ettől függetlenül nem erőltetem tovább a témát, némán, - mosollyal az arcomon bólintok, majd magamban megállapítom, hogy úgy lesz a legjobb, ha ott folytatjuk a beszélgetést, ahol a telefon előtt abbahagytuk.
- Szóval, ezek szerint akkor jó napod volt - nevetek halkan, ezzel visszaterelve a témát előző beszélgetésünkre. Stan hangosan felnevet, valószínűleg újra lejátssza maga előtt a jelenetet, amibe az imént avatott be, majd kényelmesen hátradől a kanapén, s a plafont kezdi nézni.
- Fárasztó nap volt - állapítja meg, mire helyeslően bólintok és hümmögök egyet. Mivel ma a kávézóba is elég nagy volt a forgalom három órával többet töltöttem bent, mint kellett volna, így én se vagyok valami fitt, simán eltudnék aludni. Furcsa belegondolni, hogy az elmúlt egy év, mennyire megváltoztatott mindenkit. Jake idejének nagy részét Poppyval tölti, ha tehetik együtt vannak. Ezen kívül ha jól tudom pincérként dolgozik, ami igazán meglepő, hisz soha nem néztem volna ki belőle, hogy pincérnek áll. Természetesen elegáns stílusa, s felettébb egoista természete megmaradt, de Poppy elmondása szerint rengeteget változott az elmúlt egy évben. Megkomolyodott és sok mindenhez máshogy áll, mint eddig. Poppy még mindig a kávézóban dolgozik, háromszoros erőbedobással, s még az eddiginél is nagyobb lelkesedéssel, ami kizárja annak a lehetőségét, hogy esetleg én le legyek törve. Mindig feltud dobni az az öröm és boldogság, ami sugárzik belőle, ezért is szeretek vele dolgozni. Stan a nyarat munkával indította, de hamar belátta, hogy a munka nem neki való, így nem sokáig volt pultos, ettől függetlenül végig bulizta a nyarat, ami rá vall. Én pedig... Dolgoztam. A nyaram nagy részét a kávézóban és a családommal töltöttem, amivel persze együtt járt a sok puccos rendezvény, amin kötelező volt részt vennem. Őszintén szólva nem kimondottan bántam, hisz addig sem unatkoztam, más programom pedig úgysem volt. Aztán itt van a "Stan és Én".
Az elmúlt egy évben Stan nagyon sokat segített, sok időt töltöttünk együtt, ami sokaknak meglepő volt, ám annál többen örültek neki. Félreértés ne essék, semmi nincs köztünk. Barátok vagyunk, s azok is maradunk, de jó érzés elmondani, hogy van egy fiú barátom, akinek mindent elmondhatok, s aki kölcsönösen megbízik bennem. Sosem gondoltam volna, hogy Stan lesz az az ember, akire bármilyen szituációban számíthatok, de az élet tele van meglepetésekkel.
- Alli, kérdezhetek valamit? - Stan váratlan kérdése kizökkent eddigi gondolataimból, fejemet kissé megrázom, majd rá pillantok.
- Persze - válaszolok, miközben biccentek felé egyet.
- Gondolkodtál már azon, mi lenne ha Harry visszajönne? - kérdése váratlanul ér, köpni nyelni nem tudok. Nem válaszolok azonnal, félek ha szólásra nyitnám ajkaimat, csak hebegnék-habognék, így egyenlőre csöndbe maradok. Kérdése azonban elgondolkodtat, vajon milyen választ vár erre a kérdésre?
- Semmi. Semmi nem lenne - hadarom, a kanapét kezdem piszkálni, nem akarok Stanre nézni, azonnal elárulnám összezavarodottságom.
- Szerinted változna valami? - kérdezi, bambán maga elé nézve ül, szeméből visszatükröződnek a tévé fényei.
- Nem. Harry kilépett az életemből. Már nincs rám hatással - motyogom, magam is elképedek, hogy vagyok képes ekkorát és ilyen jól hazudni. Nincs rám hatással? Ezt még én magam sem hiszem el, s több mint valószínű, hogy Stan se. - Miért kérdezed? - kérdezek ezúttal én, mikor rájövök, kérdése igen váratlan, ahhoz képest, hogy az elmúlt egy évben, összesen talán háromszor beszéltünk Harryről, akkor is körülbelül két szót.
- Csak eszembe jutott - arcán erőltetett mosollyal válaszol. Nem tud megvezetni, egy év alatt remekül kiismertem, ez a mosoly mérföldekre van Stan őszinte mosolyától. Némán bólintok, függetlenül attól, hogy tudom hogy nem látja. Eltelik pár perc, míg csak a tévé halk zaja töri meg a ránk telepedő csendet, de ez szemmel láthatóan senkit nem zavar. Csendben üldögélek, a bőrkanapét piszkálom, miközben folyamatosan azon gondolkodok, miért tehette fel Stan ezt a szokatlan kérdést, ráadásul ilyen váratlanul. Némán figyelem a mellettem elterülő srácot, szemeit nem szakítja el a tévé képernyőjéről, ami a falra függesztve árasztja magából a katasztrofális szappanoperák reklámját.
- Mennem kéne. Késő van - áll fel hirtelen, mire én ugyanígy teszek. A fotelből felkapja előzőleg odadobott dzsekijét, amit egy pillanat alatt magára kap, majd az előszobába sétál. - Holnap találkozunk törpe - szólal meg, miután magára erőszakolva tornacipőjét felém fordul. Arcomon őszinte mosollyal biccentek, majd hagyom, hogy megölelgessen, s végül elhagyja a lakást.
Lassan csukom be a bejárati ajtót, amit alaposan bezárok, majd lekapcsolom a villanyt az előszobában és visszasétálok a nappaliba. Nem sokáig tétlenkedem, a tévét egy pillanat alatt kikapcsolom, majd a fürdőszobába megyek, elvégzem az esti teendőket, s hálát mormolva dőlök be a puha párnák közé. A tévét lehalkítom annyira, hogy épp csak hallani lehessen, megnyugtat, hogy nincs teljes csend körülöttem, ezért is van szükségem folyamatosan a tévére ahhoz, hogy eltudjak aludni.
Hajamat laza lófarokba fogom, kisebb-nagyobb sikerrel próbálom kifésülni arcomba lógó tincseimet, hogy ne zavarjanak a munkába. Elkészítem az imént leadott rendelést, majd kiviszem a bokszba üldögélő fiatal lánynak, aki épp lendületesen pötyög laptopján, így csak mosolyogva biccent egyet, mikor leteszem mellé a forrócsokiját. Visszamosolygok, bár kétlem, hogy látná, hisz mire reagálok ő már teljesen el van merülve a bősz gépelésbe. Kényelmesen sétálok vissza a pult mögé, amilyen hatalmas forgalom volt tegnap, most olyan nyugis napunk van. Délután fél négy van, az eső szemerkél, a fák megadóan hajladoznak, az eget borús felhők fedik. Csodálom, hogy ilyen kevesen vannak, hisz ilyen időben elég nagy szokott lenni a forgalom.
Poppy mellé dőlök, aki kényelmesen a pultnak dőlve álldogál, szemmel láthatóan teljesen el van merülve a gondolataiban.
- Jól vagy? - kérdezem meg, mikor már kezd kissé furává válni viselkedése. Ijedten kapja fel a fejét, hatalmas szemekkel néz rám, míg én kedves mosollyal arcomon pillantok felé.
- Ó, igen. Csak elkalandoztak a gondolataim - neveti el magát halkan, ellökve magát a pulttól velem szembe áll meg. Ajkait egyszer összepréseli, egyszer harapdálja őket, ezzel elérve, hogy még a vak is lássa; valami nincs rendben.
- Na mondjad, mi bánt - mondom határozottan, jelezve neki, hogy felesleges tagadnia, tudom mi a helyzet.
- Lehet, egy viszonylag furcsa kérdésem? - kérdezi pár perc némaság után.
- Persze - válaszolok, arcomon mosoly pihen. Ismét csönd telepszik ránk, ami kezd kicsit zavarni. Lassan lyukat fúr belém a kíváncsiság, nem a türelmemről vagyok híres.
- Á, mindegy felejtsd el - legyint, nekem hátat fordítva kezd matatni valamit a pulton.
- Poppy! Gyerünk - mondom, mire lassan ismét felém fordul. Sóhajt, mielőtt ajkait szólásra nyitná.
- Szerinted, milyen lenne ha Harry visszajönne New Yorkba? - kérdését halkan teszi fel, homlokomon tucatszámra jelennek meg a ráncok. Alig két nap alatt két ilyenfajta kérdést kaptam, ami enyhén szólva megdöbbentő. Poppy arcáról semmit nem tudok leolvasni, szemei kíváncsian csillognak, de nekem fogalmam nincs mit mondjak. Egy teljes évig kerülni tudtuk ezt a témát, miért kell most felhánytorgatni? El akarom felejteni a tavaly ősszel történteket, de úgy nem fog menni, ha folyton felhozzuk.
- Harry a múlt, Poppy - erőltetek mosolyt arcomra, hangom félig sem olyan határozott mint tegnap este, mikor Stannek adtam választ ehhez hasonló kérdésére. - És amúgy sem fog visszajönni - mondom kicsivel halkabban, inkább csak magamat próbálom megnyugtatni ezzel. Poppy erőltetett mosollyal arcán bólint, majd kissé összeszedi magát, s mosolyogva hoz fel egy másik témát, ami engem is ellazít.
- Mennem kéne. Késő van - áll fel hirtelen, mire én ugyanígy teszek. A fotelből felkapja előzőleg odadobott dzsekijét, amit egy pillanat alatt magára kap, majd az előszobába sétál. - Holnap találkozunk törpe - szólal meg, miután magára erőszakolva tornacipőjét felém fordul. Arcomon őszinte mosollyal biccentek, majd hagyom, hogy megölelgessen, s végül elhagyja a lakást.
Lassan csukom be a bejárati ajtót, amit alaposan bezárok, majd lekapcsolom a villanyt az előszobában és visszasétálok a nappaliba. Nem sokáig tétlenkedem, a tévét egy pillanat alatt kikapcsolom, majd a fürdőszobába megyek, elvégzem az esti teendőket, s hálát mormolva dőlök be a puha párnák közé. A tévét lehalkítom annyira, hogy épp csak hallani lehessen, megnyugtat, hogy nincs teljes csend körülöttem, ezért is van szükségem folyamatosan a tévére ahhoz, hogy eltudjak aludni.
Hajamat laza lófarokba fogom, kisebb-nagyobb sikerrel próbálom kifésülni arcomba lógó tincseimet, hogy ne zavarjanak a munkába. Elkészítem az imént leadott rendelést, majd kiviszem a bokszba üldögélő fiatal lánynak, aki épp lendületesen pötyög laptopján, így csak mosolyogva biccent egyet, mikor leteszem mellé a forrócsokiját. Visszamosolygok, bár kétlem, hogy látná, hisz mire reagálok ő már teljesen el van merülve a bősz gépelésbe. Kényelmesen sétálok vissza a pult mögé, amilyen hatalmas forgalom volt tegnap, most olyan nyugis napunk van. Délután fél négy van, az eső szemerkél, a fák megadóan hajladoznak, az eget borús felhők fedik. Csodálom, hogy ilyen kevesen vannak, hisz ilyen időben elég nagy szokott lenni a forgalom.
Poppy mellé dőlök, aki kényelmesen a pultnak dőlve álldogál, szemmel láthatóan teljesen el van merülve a gondolataiban.
- Jól vagy? - kérdezem meg, mikor már kezd kissé furává válni viselkedése. Ijedten kapja fel a fejét, hatalmas szemekkel néz rám, míg én kedves mosollyal arcomon pillantok felé.
- Ó, igen. Csak elkalandoztak a gondolataim - neveti el magát halkan, ellökve magát a pulttól velem szembe áll meg. Ajkait egyszer összepréseli, egyszer harapdálja őket, ezzel elérve, hogy még a vak is lássa; valami nincs rendben.
- Na mondjad, mi bánt - mondom határozottan, jelezve neki, hogy felesleges tagadnia, tudom mi a helyzet.
- Lehet, egy viszonylag furcsa kérdésem? - kérdezi pár perc némaság után.
- Persze - válaszolok, arcomon mosoly pihen. Ismét csönd telepszik ránk, ami kezd kicsit zavarni. Lassan lyukat fúr belém a kíváncsiság, nem a türelmemről vagyok híres.
- Á, mindegy felejtsd el - legyint, nekem hátat fordítva kezd matatni valamit a pulton.
- Poppy! Gyerünk - mondom, mire lassan ismét felém fordul. Sóhajt, mielőtt ajkait szólásra nyitná.
- Szerinted, milyen lenne ha Harry visszajönne New Yorkba? - kérdését halkan teszi fel, homlokomon tucatszámra jelennek meg a ráncok. Alig két nap alatt két ilyenfajta kérdést kaptam, ami enyhén szólva megdöbbentő. Poppy arcáról semmit nem tudok leolvasni, szemei kíváncsian csillognak, de nekem fogalmam nincs mit mondjak. Egy teljes évig kerülni tudtuk ezt a témát, miért kell most felhánytorgatni? El akarom felejteni a tavaly ősszel történteket, de úgy nem fog menni, ha folyton felhozzuk.
- Harry a múlt, Poppy - erőltetek mosolyt arcomra, hangom félig sem olyan határozott mint tegnap este, mikor Stannek adtam választ ehhez hasonló kérdésére. - És amúgy sem fog visszajönni - mondom kicsivel halkabban, inkább csak magamat próbálom megnyugtatni ezzel. Poppy erőltetett mosollyal arcán bólint, majd kissé összeszedi magát, s mosolyogva hoz fel egy másik témát, ami engem is ellazít.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése