HARRY STYLES
.jpg) |
| Let her go |
A tegnapi szintén szokatlan beszélgetésem Poppyval nem igazán nyugtatott meg abban, hogy minden rendben lenne. Miközben lekocogok az utolsó pár lépcsőfokon és kilököm magam előtt az ajtót, azon gondolkozok, hogy vajon mi történhetett. Csak az jár a fejemben, ha most elmegyek a kávézóba akkor mindent meg tudnánk beszélni. Remélhetőleg az egész csapat ott lesz - mélyen azt is remélem, hogy Alli ma dolgozik. Kíváncsi vagyok ki mennyit változott, a hangjukból ítélve a jellemük biztosan sokat. Nem igazán értettem, hogy mért is voltak velem ennyire távolságtartóak a telefonban. Mikor Poppy visszahívott, mintha rettegett volna minden egyes mondatomtól amit hozzá szegeztem. Pedig egyszerű kérdéseknek tűntek. Hogy vagy? Mi újság? Mi van veled? Tipikusan olyan dolgok amelyeket szokás megkérdezni, ha valakivel rég nem beszéltél.
Összeráncolom a homlokom mikor felbukkan bennem a felismerés, hogy gyorsabban sétáltam végig az úton mint szerettem volna. Akaratlanul is szinte futottam. A már jól ismert utca sarkán határozottan megálltam. Dzsekim zsebében erősen ökölbe szorítom a kezem és próbálok felszusszanni. Próbálok higgadtnak tűnni. Nem is értem mért izgulok, hisz már ezerszer megtettem ezt az utat és ez most sincs másként. Mikor a Starbucks első ablakához érek, óvatosan végig mérem a terepet. Nincsenek sokan bent, a pultban is csak Poppy áll. Minden egyes ablaknál ami mellett elmegyek próbálok feltűnés nélkül kukucskálni egy kicsit. Meglepetésemre túl hamar érek a bejárati ajtóhoz. Hirtelen lököm be magam előtt az ajtót. Fejem felett a csengő megszólal és jó pár tekintet rám szegeződik. A pultban álló pincér lány is rám pillant, de túl sok figyelmet nem szentel rám. Kezeimet a kapucnim alá dugom majd leemelem a fejemről. Ezer wattos mosolyommal a pult egyik székére ülök. Rég éreztem már azt a jó légkört és kényelmet, ami ebben a kávézóban van.
- Szép napot! - köszönök régi módisan.
- Ha lehet szép... - suttogja halkan a barna hajú lány aki lassan felemeli a tekintetét a kis papírcetlijéről és már épp köszönésre nyitná a száját, mikor megpillant engem. Álla leesik. Hatalmas barna boci szemei csak pislognak össze-vissza. - Harry ?! - először a bejárati ajtóra majd a személyzeti ajtó felé kapja tekintetét.
- Szia. - nevetem el magam halkan furcsa viselkedésén. Egy ideig még viccesnek találtam idegességét, de mikor kijött a pult mögül és elém állt zavarodott arcával kicsit én is összezavarodtam.
- Mit keresel itt? - vágja hozzám illetlen kérdését. Kezében egy törlőronggyal megtámaszkodik a bárpult széken. A puha, bordó bőrrel bevont szivacs kissé megsüpped keze alatt. Bal keze ökölbe szorítva.
- Már el sem jöhetek a kedvenc kávézómba? - felvonom az egyik szemöldököm és rá mosolygok. Karjaimat kinyújtom felé, hogy megöleljem, de ő csak egy helyben álldogál. Gondterhelt szemekkel és olyan "na jó..." arckifejezéssel közelebb jön hozzám és épphogy, óvatosan megölel. Meglepett arccal néztem magamra. Ennyi ölelést érdemlek majdnem egy év után? Valamivel több szeretetre számítottam, amit őszintén meg is érdemeltem volna, hisz milyen rég találkoztunk. Ha belegondolok, hiányoztak, nagyon is. Még ha nem is jártak folyamatosan a fejemben.
- Örülök, hogy itt vagy, de nem kéne sokáig maradnod. - eltekint mellettem és a bejárati ajtót vizsgálja. Felvonom a szemöldököm. Már épp fordulnék meg, amikor Poppy hangosan megszólal - Basszus! - mielőtt hátrafordulhatnék elkapja a karomat és gyorsan ráncigál a kávézó másik vége felé. Egészen a sarokba ahol egy eddig ismeretlen ajtó felé vezet. Körülbelül fej magasságban egy tükörrel találom szemben magam. A lány aki a karomat fogja még nem áll meg. Kinyitja az ajtót, és maga után behúz. - Menj haza, Harry. - mondja teljesen komolyan mikor becsukta mögöttem az ajtót. Az eléggé kicsi folyosón épp, hogy csak ketten elférünk. Fejével a folyosó vége felé bök. Egy zöld táblácska jelzi a kijárat helyét.
- Mi van ?! - zavarodottan rázom a fejem. Próbálom megérteni, hogy az előttem álló lány mit és mért csinál, de valahogy nem megy.
- Légyszíves. - ujjait összekulcsolja és könyörgő szemekkel pislog rám. Értetlenül nézek rá. Mégis mért kéne hazamenjek? Poppy sóhajt egyet, mikor rájön, hogy velem semmire nem megy. - Nekem erre nincs időm. - az ajtó felé lök, majd hirtelen kimegy az ajtón, amin előbb bementünk. Utána kiáltok, a nevén szólongatom. Hallom ahogy egyszer csak kattan a zár a kilincs alatt. Értetlenül pislogok a kilincsre, amit hiába próbálok mozgatni, nem megy. Most komolyan bezárt ide?! Kiegyenesedek. Ekkor tűnik fel, hogy ami az előbb még tükör volt a másik oldalon, az az én oldalamról egy üveg, amin átlátok. Poppy pipiskedve néz bele a "tükörbe". Szájáról egy sajnálom!- ot olvasok le.
Leesett állal figyelem ahogy elsétál mosolygó arccal az ajtóm elől. Nem fogok elmenni! Csak azért is tudni akarom, hogy mért zárt be ide! Kicsit arrébb kell álljak, hogy lássam, merre sétál. Összevonom a szemöldököm, mikor egy szőke magas srácot látok meg a kávézó bejáratánál. Piros kardigán és egy bordó térdig érő nadrág van rajta. Erről már be is ugrik, hogy kiről is van szó. Stan hatalmas mosollyal üdvözli a pincér lányt, aki aggodalmasan a nyakába borul. Nem látom pontosan, de mintha beszélnének. A szőkés barna hajú srác felvonja az egyik szemöldökét és fancsali képet vág.
- Stan! - ordítok az üveg mögül, remélve, hogy leállítja Poppyt és kienged innen. De tervem kudarcba fullad, mikor észreveszem, hogy senki nem hall engem. Még a legközelebb ülő 40-es éveiben járó hölgy sem aki egy csésze kávé mellett olvasgatja a mai napi újságot. Eltávolodok az ablaktól. Ujjaimmal felszántom a hajam és értetlenül bámulok a cipőmre. A neonok amik a plafonon vannak, aligha világítják be a folyosót, ráadásul az utolsó előtti lámpa erősen villog, már az utolsót húzza. Nincs értelme itt várnom tovább. Egyértelműen nem látnak szívesen. Legalább is Poppy nem. De ezt muszáj lesz vele megbeszélnem. Összepréselem az ajkaimat és újra benézek az üvegen hátha észhez tért valamelyik barátom.
A szívem gyorsan kezd el lüktetni. Egyenetlenül veszem a levegőt. Ajkaim elválnak, mikor meglátom vékony lábait abban a világoskék farmerben, amit talán még sosem láttam rajta. Egy fekete ing van rajta ami pont passzol fekete edzőcipőjéhez. Haja lófarokba kötve, de pár kósza tincs próbál szabadulni a szorításból. Kezében egy farmer dzsekit szorongat. Kissé unott fejjel lép ki a személyzeti ajtón. Gyönyörű zöld szemei kiemelkednek arca fehérsége miatt. Vastag ajkai mosolyra görbülnek, mikor meglátja az ajtóban álló magas kék szemű srácot. Megvillogtatja fogait, majd ő is a fiú nyakába borul. Stan mondhatott neki valamit, amitől ő határozottan és kacér arckifejezéssel a karjába üt.
- Alli. - suttogom halkan, amit talán még ő sem hallana meg, ha itt állna mellettem. Elneveti magát, majd lazán felkapja magára dzsekijét. - Alli ! - szólítom meg normál beszéd hangon. Kezével végig simít a nadrágján, majd Poppyra pillant. Gondolom mondott neki valamit. Arca elkomolyodik, mintha gondolkodna valamin. A plafonra pillant közben "öööö" hangot ad, ki mint ahogy mindig is szokta tenni. Nem kell halljam, ahhoz, hogy tudjam mit mondd és mit fog mondani. Újra elmosolyodik, majd a mellette álló lányra mutat. Valamit mondd neki, mire a barna hajú lány biccent egyet. Elmosolyodik, majd közelebb hajol Poppyhoz, hogy két puszit tudjon adni az arcára. - Alli! - ismétlem meg újra már egy fokkal hangosabban, hogy meghalljon. Ahogy Stan felé fordul copfba kötött haja perdül egyet a levegőbe. Könyökével bökdösni kezdi a fiút, majd mosolyogva indulnak el. - Alli !! - ordítom el magam újra és újra bár tudom, hogy nem fog meghallani. Kinyitja Stan előtt az ajtót, mint egy igazi úriember, amitől Stan elneveti magát. Mikor kiérnek a kávézóból magához húzza a lányt (?!) majd elindulnak azzal ellenkező irányba, amerről én jöttem. Már nem próbálkozom szólongatni barátnőmet . Már messze jár. Testileg és lelkileg is. Igazából nem tudom, hogy hova tegyem ezt a jelenetet. Talán... Poppy csak jót akart. Nem akarta, hogy ezt lássam. Nem akarta, hogy tudjam, hogy Stan és Alli között talán több van mint barátság.
Megrázom a fejem. Kapucnimat a fejem tetejére csapom és dühöngve indulok el az EXIT-tel jelzett ajtó felé. Erősen kell lenyomnom a kart amivel nyílik. Nem hinném, hogy túl sokszor használták. A kinti őszies szél megcsapja az arcom mikor kiérek a Starbucks mögötti sikátorba. Pontosan szembe találom magam a kávézó raktár épületével. Dönthetek, hogy jobbra indulok el és lassú léptekkel hazafelé indulok el, vagy elindulok balra, hátha esetleg találkozom Allivel és Stannel valamelyik utcában. Nagyot sóhajtok. Zsebre teszem a kezem és lábaimmal balra kezdek nagyokat lépegetni.
Engedd el, Harry! Engedd el, végleg! Elengedem! Csak látni akarom, hogy ő is elenged engem.
Taylor H.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése