Alli Jackson
 |
| Catch My Breath |
- Neked milyen napod volt? - nagyokat pislogok, fel sem tűnt, hogy Stan már végére is ért a mondandójának, hamar rádöbbenek, hogy gondolataimnak ismét sikerült felém kerekedniük. Pár másodpercig némán gondolkodok a válaszon, majd lazán megvonom a vállam, s szólásra nyitom ajkaimat.
- Ha azt mondom, hogy áldom az eget, amiért végre vége, az elég kielégítő válasz a kérdésedre? - nézek fel mosolygós arccal a kék szemű srácra, meglepően fogadom a tényt, miszerint eddig is engem figyelt. Halkan elneveti magát, kezeit zsebébe mélyeszti ahogy egy kissé nagyobb fuvallat libabőrt varázsol fedetlen karjára.
- Ezek szerint ma is hoztad a formád - mosolyog, gúnyos pillantással néz le alacsonyabb termetemre, mire én szinte automatikusan vágom hasba. Persze nem ütök akkorát, hogy esetleg az tényleg fájjon neki, Stan mégis minden színészi tudását felhasználva játssza el, hogy majd belehal a fájdalomba.
- Egy biztos; ez nem az én napom - osztom meg Stannel is az észrevételem, mire ő vigasztalásképp összekócolja a széltől amúgy is szanaszét álló fürtjeimet. Bosszúsan próbálom helyretenni a tincseket, sértődöttséget játssza lépek Stan mellé, aki egy pillanatra talán tényleg komolyan veszi arcomra kiült haragomat, majd miután rájön, hogy úgy se tudnék rá haragudni, halk nevetésbe kezd.
- És miért nem? - kérdezi, mire én magamban kezdem összeszedni a dolgokat, amik ma történtek velem. Hümmögök, miközben gondolkodom, tekintetem össze-vissza cikázik az útszakaszon, amelyiken most áthaladunk. Minden olyan, mint általában. Néha egy-egy autó hajt el mellettünk a megengedettnél nagyobb sebességgel, de ezzel mi nem foglalkozunk. A magas tömbházak felénk magasodó alakja ezúttal mégis furcsa érzetet kelt bennem, jobb kezemmel végigsimítom a balt, mikor azon végigszalad a hideg, ezzel libabőrt varázsolva rá.
Egyik pillanatról a másikra szakadok ki gondolataim világából, fejemet azonnal az előző irányba fordítom, lendületesen keresem az előbb megpillantott ismerős alakot. Szemeim összevissza cikáznak az út túloldalán, teljes mértékben biztos vagyok benne, hogy nem csupán a képzeletem űz velem csúnya tréfát; Ott volt!
- Alli, minden rendben? - Stan hangja hallatán megugrom, ijedten kapom a fejem az imént hallatott hang tulajdonosa felé, akinek kék szemei kérdőn csillognak.
- Én.. én - zavartan habogok össze-vissza, hajam meglibben, ahogy hatalmas lendülettel fordulok ismét az imént alaposan megvizsgált útszakasz felé. - Én láttam - motyogom halkan, inkább saját magamnak, mint Stannek.
- Kit, kit láttál? - zavart hangon kérdezi, egy pillanatra meg is lepődök, mennyire furcsa hangnemmel tette fel a kérdést.
Percek telnek el, míg némán figyelve a túloldalt állok egy helyben, hátha ismét megpillantom, amit ezelőtt, de semmi. Egy árny se..
- Nem számít. Rosszul láttam - válaszolok végül Stan előzőleg feltett kérdésére, ám ezúttal nem őszintén. Akár meg is esküdnék rá, hogy jól láttam, de feleslegesnek érzem beavatni Stant. Még ha őt láttam is, mit képzelek? Mélyről jövő sóhaj szökik ki ajkaimon, nemlegesen rázom meg a fejem saját ostobaságomon, s meggondolatlanságomon.
- Menjünk. Feltámadt a szél - mondom egy halvány mosollyal az arcomon, mire csak egy biccentést kapok.
A sétánk ezt követően nem tart sokáig, Stan miután hazakísér azonnal el is köszön, mondván beszélnie kell Jake-el, így hamar azon kapom magam, hogy egyedül vagyok.
Ahogy kilököm magam előtt a lépcsőház ajtaját első utam a postaládához vezet, kulcsom segítségével könnyedén menekítem meg a fehér borítékba csomagolt leveleket a postaláda fogságából. Unottan futok át minden levélen, de mivel egyik sem fontos, hamar végzek az átnézésükkel. Kulcsommal egy pillanat alatt kinyitom a bejárati ajtót, ahogy belépek a bézs színű előszobába azonnal ellazulok; végre itthon. Cipőimet lerúgom, a nappaliba sétálva dobom le a dohányzó asztalként szolgáló üvegasztalra az eddig kezemben szorongatott leveleket, majd szokásomhoz híven azonnal bekapcsolom a tévét, hogy ne legyen olyan hatalmas csend a lakásban. Kényelmes léptekkel sétálok el a hálóig, ahol átöltözök, majd egy kényelmesebb melegítő és pulóver felvétele után átsétálok a konyhába, aminek kávébarna falai barátságosan üdvözölnek. Bekapcsolom a kávéfőzőt, majd egy könnyed mozdulattal ülök fel a konyhapultra, hogy onnan szemlélhessem a kint tomboló cudar időjárást.
A magas fák megadóan hajlanak meg az erős szél hatására, több tucat esőcsepp verseng az ablakon végigfolyva, hatalmas dörgések zaja töri meg a nyugalmat. Miért álltam meg? Miért akartam mindenáron látni őt, hisz csak magamnak okoztam volna fájdalmat vele, ha újra belenézek abba a zöld szempárba, ami azonnal eszembe juttatja a tavalyi évet. A tavalyi évet, amiről azt hittem, hogy életem legjobb éve lesz, most már azonban - bármilyen csúnyán hangzik is - bármit megtennék, hogy elfelejtsem.
Az agyam azonnal válaszol szívem indulatos monológjára, miszerint jó emlékek is vannak a tavalyi évről, s ostobaság a pokolba kívánni az egészet. Megtörtént, bőven volt benne rossz, de ugyanakkor jó is. Ha másnak nem, leckének megteszi.
Hülyeség...
- A francba - suttogom, arcomat kezeimbe temetve sóhajtozom , gondolataim csak és kizárólag a mai nap körül forognak. Aztán, mint derült égből villámcsapás egyenesedem ki, ésszerű gondolkodásba kezdek, ami valamilyen szinten megnyugtat. Nem láthattam őt, esélytelen, hiszen Miamiban van, s a többiek szerint fontolgatta, hogy ott is marad. Már pedig, ha egy évig nem jött haza, már nem is fog.
Ahogy ezt megállapítom magamba kellemes érzések tűzijátékszerű robbanására várok lelkemben, ám ehelyett ürességet, s olyan sötétséget tapasztalok, mint a csillagoktól kopár téli éjszaka.
Nem fog hazajönni.
Miamiban marad.
Alli! Térj észhez! Túltetted magad ezen! Új életet kezdtél! Neki is és Neked is az a legjobb, ha ő ott marad, te pedig itt!
- Úristen. Kezdek megőrülni - suttogom magam elé komoly ábrázattal, mégis megmosolyogtat milyen gyerekesen viselkedem.
A csengő fülsüketítő zöreje ugraszt ki elvont gondolataimból, amiért hálás is vagyok annak az ismeretlen illetőnek, aki ráfeküdt a csengőre. Leugrom a konyhapultról, határozott léptekkel indulok el az ajtó felé, amit szintén határozott mozdulattal tárok ki, ám amikor meglátom a vendéget, meglepődök. Húszas évei végén járó srác, kezében egy nagy csokorral áll az ajtóm előtt, szemüvege mögül néz vissza rám, mikor észreveszi jelenlétem.
- Segíthetek? - kérdezem udvariasan, visszafogottan mosolygok.
- Igen. Alli Jacksont keresem - válaszol, miután leolvas valamit a kezében szorongatott papírról.
- Én vagyok - mondom kissé határozatlanul.
- Akkor itt írd alá légy szíves - mosolyog felém kissé megkönnyebbülten, miközben átnyújtja a tömböt rajta a papírral, ahová odafirkantom az aláírásom.
- Köszönöm - mosolyog, majd hátat is fordít.
- Én is - motyogom orrom alatt. Megugrom, mikor a férfi hirtelen visszafordul, kezeit védekezően emeli fel.
- Mielőtt megijednél, nem törtem be. Beengedtek - mondja megszeppent arccal, mire én elnevetem magam. Még megnyugtatom, hogy nem kell aggódnia, nem is gondoltam volna ilyesmit, majd még egyszer megköszönöm a virágot, s útjára engedem.
Alig csukom be magam mögött az ajtót, telefonom türelmetlen csöngése ismét megzavar, így a csokorral a kezemben vagyok kénytelen érte futni.
- Nem kellett volna - indítom így a beszélgetést, a vonal másik végén lévő srác hallgat pár másodpercig.
- Micsodát? - kérdez vissza, halkan nevetek fel.
- Stan, nem kellett volna virágot küldened - mondom határozottan, vállam segítségével szorítom oda a telefont a fülemhez, valami vázát keresek a virágnak.
- Milyen virágot?
- A csokrot, amit alig fél perccel ezelőtt hoztak meg. Tudod, virágcsokor. Virágokból - nevetek, ám a ránk telepedő csönd elbizonytalanít.
- Ó, hogy azt. Remélem tetszik - habog.
- Igen, nagyon szép - mondom lassan, azt hiszem tévedtem.
- Én küldtem, igen. Örülök, hogy tetszik - mondja, de nem szándékozok válaszolni.
- Miért hívtál? - kérdezem meg inkább, próbálom terelni a témát. Most, hogy tudom, hogy nem ő küldte kezdhetek gondolkodni azon ki volt. Bár állítása szerint ő volt, az előbb elárulta magát.
- Nem fontos. Mennem kell, de majd holnap találkozunk - mondja, s minden szó nélkül bontja a vonalat. Sóhajtok, miközben telefonomat az asztalra rakom. Miért kezdenek megint összekuszálódni a dolgok...?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése