 |
| Soldier On |
A néhai telefonbeszélgetések korántsem voltak ugyanolyanok, mint a szemtől szembeni beszélgetéseink, amik nem egyszer több órásra nyúlottak. Az elmúlt fél évben azonban alig beszéltünk és akkor is körülbelül öt percet sikerült egymásra fordítanunk. Dave hirtelen elutazása megviselt, senkivel nem volt olyan kapcsolatom, mint vele.
Öleléséből kibontakozva eltávolodom tőle, hatalmas szemekkel vizsgálom meg arcát, reménykedem benne, hogy semmit nem változott. Mélyről jövő sóhaj szökik ki ajkaimon, mikor nyugtázom magamban, hogy azon kívül, hogy lebarnult egy kicsit, minden a helyén van és bátyám külsőleg teljesen olyan maradt, mint régen.
- Te meg hogy kerülsz ide? - csúszik ki a nem épp ideillő kérdés a számon, amit igazából önmagamnak akartam feltenni, nem neki. Nyilván nem ilyen fogadtatásra vágyott, valószínűleg nem erre a kérdésre számított először, ettől függetlenül nem tűnik meglepettnek.
- Azt hittem örülni fogsz nekem - mondja mosolyogva, mégis kissé elkeseredett hangon, amitől azonnal mosolyognom kell.
- Persze, hogy örülök te hülye - ütöm meg a vállát gyengéden, figyelve arra, hogy még egy kicsit se fájjon neki. - Csak megleptél - mondom ezúttal már kissé halkabban, kislányos mosollyal arcomon dőlök neki az ajtófélfának.
- Ez volt a cél - mosolyog vissza rám, szabad kezét farmerjének zsebébe mélyeszti, míg én a másikban szorongatott két dísztáskára pillantok.
- Mit kapok? - teszem fel gyermeteg szégyenlősséggel a kérdést, Dave szemöldökét összeráncolva hallgat pár másodpercig, majd elneveti magát, mikor a kezében pihenő táskákra pihen.
- Ha beengedsz, megtudod - nevet fel halkan, amivel ráébreszt a tényre; még mindig a lépcsőházban vagyunk.
- Persze, gyere csak - halkan kuncogva invesztálom beljebb, ellépve az ajtóból engedek szabad utat neki, majd becsukva a mahagóni ajtót követem bátyámat a nappaliba. Kíváncsian néz körbe, mióta utoljára itt járt elég sok minden változott a lakásban.
- Kifestettél? - kérdezi, mutatóujjával a fal felé biccent.
- Igen. Stan és a felső szomszéd segített, de elég hosszadalmas munka volt - válaszolok. Bátyám csak biccent egyet, a kezében szorongatott dísztáskákat a dohányzóasztalra teszi, majd barna bőrdzsekijétől megszabadulva helyezi magát kényelembe a bőrkanapén, ami kissé besüpped súlya alatt.
- Otthonosabb így, hogy nincs itt az a sok doboz - célozgat arra, miszerint még ideköltözésem után több hónappal is voltak elvétve dobozok, amik kipakolásra vártak. Mellé huppanva ütöm vállba egy párnával, mélyről jövő nevetésének hangja keveredik a tévéből kiszűrődő hangokkal.
- Szóval, mit kapok? - kislányos hangon teszem fel a kérdést, mikor tekintetem a dohányzóasztalon pihenő dísztáskákra téved.
- Ajándékot - mosolyog Dave, biccent egyet a csomagok felé, miszerint nyugodtan nézzem meg.
- Miért két táskába raktad? - nevetek halkan, mikor a csomagokért nyúlok. Pár másodpercig nem kapok választ, kíváncsi tekintettel fordulok bátyám felé, aki homlokát ráncolva ül mellettem; gondolkodik.
- Az egyik nem tőlem van - böki ki végül, szemöldököm ráncolva dolgozom fel amit mondott.
- Akkor kitől? - teszem fel a legkézenfekvőbb kérdést, ami valószínűleg mindenkinek eszébe jutott volna egy ilyen válasz után.
- Cupido nyomta a kezembe a ház előtt - válaszol, először komoly hangnemmel, ám a mondat végét elnevetve.
- Hogyne - nevetek együtt vele - Most komolyan. Kitől van? - komolyodok el, a kíváncsiság lassan lyukat fúr az oldalamba, de Dave szemmel láthatóan nem igen akaródzik válaszolni.
- Egy titkos hódoló - mosolyog. - Biztos az, akitől azt a csokrot is kaptad - biccent a komódon pihenő váza felé, amiben a gyönyörű, - hatalmas csokor pihen.
- Az Stantől van - mondom. Bár tudom, hogy nem ez az igazság, nincs kedvem belemenni a bonyolult részletekbe, hisz akkor mindent el kéne mesélnem a legelejétől, amire úgy is sor fog egyszer kerülni, de nem most. Túl fáradt vagyok hozzá, hogy minden részletbe beavassam Davet, aki ezúttal komoly arckifejezést magára öltve ül mellettem.
- Van valami köztetek? - kérdése meglep, ugyanakkor nem habozok a válaszadással.
- Barátok vagyunk. Semmi több - mondom határozottan. Nem Dave az első, akinek ilyen kérdésre válaszolok, ezért nem is fújom fel a dolgot. Aki ismer, s aki fontos, az tudja, hogy mi a helyzet, másokat pedig nyilván nem érdekli, van-e köztünk valami, vagy nincsen. - Jó nekem egyedül - teszem még hozzá halkan, bátyám hümmögéssel reagál.
- Sosem szerettél egyedül lenni - mondja ki nyíltan véleményét. Teljesen igaza van; sosem szerettem egyedül lenni, mindig társaságkedvelő személy voltam, azonban sosem szerettem a középpontban lenni. Megelégedtem azzal, hogy olyan emberek vannak körülöttem, akiknek számítok, így legkevésbé sem tartottam fontosnak, hogy számukra én legyek a Világ közepe.
- Most sem vagyok egyedül. Itt vagy nekem Te, Poppy, Stan, anyáék és még sokan mások - állok ki magamért, próbálom elhitetni Dave-el, hogy minden úgy jó, ahogy van.
- Tudod, hogy én nem így értettem - néz rám pár másodperc múlva, kék szemei komolyságról árulkodva csillognak. Nagyot nyelek, pontosan tudom mire, illetve kire céloz.
- Már... megszoktam, hogy nincs velem. Idővel mindenhez hozzászokik az ember - mosolygok halványan, azonban azt nem tudnám megmondani, hogy ezzel Davet, vagy magamat akarom meggyőzni. Bátyám pár percig némán mustrál, ezt követően mosolyt varázsolva arcára dől előre a két csomagért, amiknek tartalmát még nem sikerült megnéznem. Először a tőle kapott csomagot nyújtja át, mosolyogva nyúlok bele, hogy kihúzhassam a benne pihenő dobozt. Némán nyitom ki, érzem magamon bátyám pillantását, nyilvánvalóan izgul, mit fogok szólni. Ajkaim leheletnyit elnyílnak, a dobozban pihenő ezüst medál fényesen csillan meg, ahogy a lámpa rávilágít.
- Ez gyönyörű. Köszönöm - ölelem meg, gesztusomat viszonozva ölel vissza.
- Soha többet nem veszek neked ajándékot. De egy nőnek se, azt most leszögezem - mondja határozottan, mire elnevetem magam arckifejezésén. Akármennyit faggatom, hogy mondja el miért jutott erre a döntésre nem hajlandó elmondani, így végül ráhagyom. A kezembe veszem az ismeretlen illetőtől kapott ajándékot, még mielőtt belenéznék Dave hangja megugraszt:
- Ennek szerintem jobban fogsz örülni - nevet halkan, mire én még kíváncsibb leszek. Elképzelésem nincs mi bújik meg a táskában, ám amikor kiveszem a csokoládét ami benne pihent, azonnal összefut a nyál a számban.
- Ez a kedvenc csokim. Fel akartok hizlalni? - mondom az eredetinél kissé vékonyabb hangon, ami megnevetteti Davet. - De még mindig nem mondtad el, kitől van - próbálom rávezetni arra, hogy árulja el ki küldte a csokoládét, ám ismét kudarcot könyvelhetek el magamban. Nem mondd semmi konkrétat, mosolygós arccal ül továbbra is mellettem.
- Gondolkodj. Szerintem nem sok ember tudja, mi a kedvenc csokid - mosolyog sejtelmesen, amivel beleülteti a bogarat a fülembe. Tény, hogy nem sok ember tudja, de mégis vannak páran. Ki lehetett? Ki lehetett az, aki megtudta győzni hajthatatlan bátyámat, hogy adja át helyette az ajándékot? Egyébként is, miért nem adta át Ő maga?
Nem feszegetem tovább a témát, más vizek felé evezünk, mindent kiszedek Dave-ből, ami az elmúlt fél évben történt. Merre járt, miket csinált, kikkel találkozott. Nem ellenkezik, szemmel láthatóan szívesen mesél a történtekről, s van is mit mesélnie. Jobbnál jobb történeteket oszt meg velem, alig győzöm követni.
Körülbelül másfél órán keresztül beszélgetünk, remek érzés újra személyesen beszélgetni vele, teljesen más, mint telefonon. Körülbelül 6 óra körül kerül sor búcsúra, az ajtónak dőlve figyelem, ahogy Dave a liftet várja.
- Ja, és Alli. Sosem szeretünk ki valakiből, csupán csak megtanulunk nélküle élni - mondja, majd mosolyogva beszáll a liftbe, s megnyomja a megfelelő gombot.
Nagyokat pislogva ácsorgok, gondolkodnom sem kell azon, vajon Dave mire értette amit mondott; a válasz teljesen egyértelmű. Lassan csukom be az ajtót, kényelmes léptekkel sétálok vissza a nappaliba, a sarokban pihenő állólámpa hangulatos fénye borítja be a szobát. Elhelyezkedem a kanapén, párnát szorítva magamhoz kezdek elmélkedni Dave előző kijelentéséhez, ami jobban meggondolva nem is ostobaság.
Tényleg igaza lehet? Igaz, hogy soha nem szeretünk ki valakiből, csupán megtanuljuk elviselni a hiányát? Ajkaim összepréselem, fejemben folyamatosan egyetlen név visszhangzik, amit hogy elnyomjak felhangosítom a tévét. A krimi, amit épp játszanak kissé leköti a figyelmem, de sajnos nem eléggé. Folyamatosan ezen az egy mondaton gondolkodom, próbálom megnyugtatni magam, hogy nekem igen is sikerült, ám legbelül tudom, hogy nem így van. Korántsem sikerült.
Telefonom csengőhangja könyörtelenül ránt vissza a valóságba, kezemmel a kanapén kezdek tapogatózni, amíg az egyik díszpárna alatt meg nem találom csörgő mobilom.
- Ne zaklass. Folyamatosan hívogatsz - szólok bele a telefonba. Arcomon mosoly pihen, tudom, hogy a vonal másik végén lévő fiú nem fogja komolyan venni viccelődésem.
- Akkor legközelebb majd üzenek - nevet jókedvűen.
- Helyes. Miért hívtál? - komolyodok el egy kicsit, az egyik párna bojtjával kezdek játszadozni.
- Lent vagyok a főtéren. Most van az őszi fesztivál, gondoltam megkérdezem, nincs-e kedved lejönni. De mielőtt válaszolsz, le kell szögeznem, hogy ha ezt kihagyod, életed legnagyobb hibáját követed el. Minden olyan király - Stan lelkesedését hallva mosolyom még szélesebb lesz, ám az én jókedvem hamar elillan, csak töredéke marad meg. Az őszi fesztivál azonnal a tavalyi évet juttatja eszembe, ajkaimat összepréselem, ahogy az emlékek kisfilmként peregnek le előttem.
- Nem is tudom Stan - kezdem kissé bánatos hangnemben. Nem akarom megbántani a fiút, de egyáltalán nem érzem magam olyan erősnek, hogy rezzenéstelen arccal végig tudjam "ülni" a fesztivált. Az emlékek egy pillanat alatt magukkal sodornának, az pedig senkinek sem lenne jó. - Fáradt vagyok és...
- Nem! - szakít félbe - Nem fogadok el semmilyen kifogást. Ezt nem lehet kihagyni Alli! - hajtogatja, próbálja elővenni legmeggyőzőbb énjét.
Nagyot sóhajtok, semmi kedvem részt venni ezen az eseményen, sokkal inkább zárkóznék be itthon, s ülnék be a tévé elé, egy teával, esetleg egy popcornos tállal a kezemben. Ennek ellenére, némán bólintok, majd mikor rájövök, hogy ezt a vonalban lévő fiú nem láthatta, szólásra nyitom ajkaimat:
- Rendben van - sóhajtok alig hallhatóan.
- Remek! Találkozzunk egy óra múlva a nagy óra alatt - hadarja, majd egy gyors elköszönést követően bontja a vonalat. Telefonomat hanyagul dobom a párnák közé, némán magam elé bambulva gondolkodom.
Nyugodj meg Alli! Ott töltesz egy órát, majd haza jössz! Egyébként is... Te már túltetted magad a tavaly történteken!
- Hazugság - motyogom orrom alatt, majd egy sóhajtás megejtése után feltápászkodok a kanapéról, s a hálószobába sétálva készülődni kezdek... De vajon miért érzem magam furcsán?
- Ez gyönyörű. Köszönöm - ölelem meg, gesztusomat viszonozva ölel vissza.
- Soha többet nem veszek neked ajándékot. De egy nőnek se, azt most leszögezem - mondja határozottan, mire elnevetem magam arckifejezésén. Akármennyit faggatom, hogy mondja el miért jutott erre a döntésre nem hajlandó elmondani, így végül ráhagyom. A kezembe veszem az ismeretlen illetőtől kapott ajándékot, még mielőtt belenéznék Dave hangja megugraszt:
- Ennek szerintem jobban fogsz örülni - nevet halkan, mire én még kíváncsibb leszek. Elképzelésem nincs mi bújik meg a táskában, ám amikor kiveszem a csokoládét ami benne pihent, azonnal összefut a nyál a számban.
- Ez a kedvenc csokim. Fel akartok hizlalni? - mondom az eredetinél kissé vékonyabb hangon, ami megnevetteti Davet. - De még mindig nem mondtad el, kitől van - próbálom rávezetni arra, hogy árulja el ki küldte a csokoládét, ám ismét kudarcot könyvelhetek el magamban. Nem mondd semmi konkrétat, mosolygós arccal ül továbbra is mellettem.
- Gondolkodj. Szerintem nem sok ember tudja, mi a kedvenc csokid - mosolyog sejtelmesen, amivel beleülteti a bogarat a fülembe. Tény, hogy nem sok ember tudja, de mégis vannak páran. Ki lehetett? Ki lehetett az, aki megtudta győzni hajthatatlan bátyámat, hogy adja át helyette az ajándékot? Egyébként is, miért nem adta át Ő maga?
Nem feszegetem tovább a témát, más vizek felé evezünk, mindent kiszedek Dave-ből, ami az elmúlt fél évben történt. Merre járt, miket csinált, kikkel találkozott. Nem ellenkezik, szemmel láthatóan szívesen mesél a történtekről, s van is mit mesélnie. Jobbnál jobb történeteket oszt meg velem, alig győzöm követni.
Körülbelül másfél órán keresztül beszélgetünk, remek érzés újra személyesen beszélgetni vele, teljesen más, mint telefonon. Körülbelül 6 óra körül kerül sor búcsúra, az ajtónak dőlve figyelem, ahogy Dave a liftet várja.
- Ja, és Alli. Sosem szeretünk ki valakiből, csupán csak megtanulunk nélküle élni - mondja, majd mosolyogva beszáll a liftbe, s megnyomja a megfelelő gombot.
Nagyokat pislogva ácsorgok, gondolkodnom sem kell azon, vajon Dave mire értette amit mondott; a válasz teljesen egyértelmű. Lassan csukom be az ajtót, kényelmes léptekkel sétálok vissza a nappaliba, a sarokban pihenő állólámpa hangulatos fénye borítja be a szobát. Elhelyezkedem a kanapén, párnát szorítva magamhoz kezdek elmélkedni Dave előző kijelentéséhez, ami jobban meggondolva nem is ostobaság.
Tényleg igaza lehet? Igaz, hogy soha nem szeretünk ki valakiből, csupán megtanuljuk elviselni a hiányát? Ajkaim összepréselem, fejemben folyamatosan egyetlen név visszhangzik, amit hogy elnyomjak felhangosítom a tévét. A krimi, amit épp játszanak kissé leköti a figyelmem, de sajnos nem eléggé. Folyamatosan ezen az egy mondaton gondolkodom, próbálom megnyugtatni magam, hogy nekem igen is sikerült, ám legbelül tudom, hogy nem így van. Korántsem sikerült.
Telefonom csengőhangja könyörtelenül ránt vissza a valóságba, kezemmel a kanapén kezdek tapogatózni, amíg az egyik díszpárna alatt meg nem találom csörgő mobilom.
- Ne zaklass. Folyamatosan hívogatsz - szólok bele a telefonba. Arcomon mosoly pihen, tudom, hogy a vonal másik végén lévő fiú nem fogja komolyan venni viccelődésem.
- Akkor legközelebb majd üzenek - nevet jókedvűen.
- Helyes. Miért hívtál? - komolyodok el egy kicsit, az egyik párna bojtjával kezdek játszadozni.
- Lent vagyok a főtéren. Most van az őszi fesztivál, gondoltam megkérdezem, nincs-e kedved lejönni. De mielőtt válaszolsz, le kell szögeznem, hogy ha ezt kihagyod, életed legnagyobb hibáját követed el. Minden olyan király - Stan lelkesedését hallva mosolyom még szélesebb lesz, ám az én jókedvem hamar elillan, csak töredéke marad meg. Az őszi fesztivál azonnal a tavalyi évet juttatja eszembe, ajkaimat összepréselem, ahogy az emlékek kisfilmként peregnek le előttem.
- Nem is tudom Stan - kezdem kissé bánatos hangnemben. Nem akarom megbántani a fiút, de egyáltalán nem érzem magam olyan erősnek, hogy rezzenéstelen arccal végig tudjam "ülni" a fesztivált. Az emlékek egy pillanat alatt magukkal sodornának, az pedig senkinek sem lenne jó. - Fáradt vagyok és...
- Nem! - szakít félbe - Nem fogadok el semmilyen kifogást. Ezt nem lehet kihagyni Alli! - hajtogatja, próbálja elővenni legmeggyőzőbb énjét.
Nagyot sóhajtok, semmi kedvem részt venni ezen az eseményen, sokkal inkább zárkóznék be itthon, s ülnék be a tévé elé, egy teával, esetleg egy popcornos tállal a kezemben. Ennek ellenére, némán bólintok, majd mikor rájövök, hogy ezt a vonalban lévő fiú nem láthatta, szólásra nyitom ajkaimat:
- Rendben van - sóhajtok alig hallhatóan.
- Remek! Találkozzunk egy óra múlva a nagy óra alatt - hadarja, majd egy gyors elköszönést követően bontja a vonalat. Telefonomat hanyagul dobom a párnák közé, némán magam elé bambulva gondolkodom.
Nyugodj meg Alli! Ott töltesz egy órát, majd haza jössz! Egyébként is... Te már túltetted magad a tavaly történteken!
- Hazugság - motyogom orrom alatt, majd egy sóhajtás megejtése után feltápászkodok a kanapéról, s a hálószobába sétálva készülődni kezdek... De vajon miért érzem magam furcsán?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése