2. évad 7. rész - Ki ez egyáltalán?!

HARRY STYLES

Take care

      Végig simítom a tarkómon a kezem. Nagy gondolkodások közepette, tehetetlenül állok a szekrényem előtt, ami már egy jó 20-25 perce nyitva áll, de nem kezdtem vele semmit. Hiába nézek végig magamon többször is a tükörben, nem tudom kitalálni, hogy mit vegyek fel. Máskor ez teljesen egyszerűnek tűnt. De most teljesen más. Tekintetemet a tükörre kapom, ahol végig nézek magamon. Közelebb sétálok a hatalmas álló tükörhöz, ami kissé poros néhol már, de azért teljesen jól kivehető benne az alakom. Széles vállam fedetlen, hisz nem találok semmit, amit magamra kaphatnék. Félmeztelen pedig, akármennyire is jó buli lenne, nem mehetek ki az őszi időben. Megsimítom a nyakamban lévő medált, majd visszafordulok a szekrényben sorakozó felsőkhöz. Próbálok a fekete farmeromhoz választani valami jót, de egyszerűen nincs ötletem.
      Kérdezhetné az ember, hogy miért akarok, ennyire megfelelni. Mért nem jó, ha csak egyszerűen felveszek egy pólót? A válasz bennem rejlik. Meg akarom mutatni, hogy jobb vagyok. Más lettem. Jobb lettem, sokkal jobb mint voltam. Akarom, hogy mindenki lássa, hogy Miami megváltoztatott. Bizonyítani akarok.
      Habár sokat kínlódok még azzal, hogy mit vegyek fel, egy nagy sóhajtás kíséretében mégis csak egy fehér "V" nyakú pólónál maradok. Talán nem a ruházatommal kéne megmutatnom, hogy mennyit változtam. Miután felhúztam a pólót, friss és üde érzés kapott el. Magabiztosnak érzem magamat ebben a pólóban - nem mintha máskor nem - , a telefonomat felkapva az ágyról kimegyek a szobából. Elég későre jár. Épp ezért remélem, hogy New York ezen környékéhez híven már mindenki kint van az őszi fesztiválon. Kiváltképp egy személy jelenlétét kívánnám igazán.
      A nappaliban készülődésem közepette kezd feltűnni; mintha hidegebb lenne idebent. Tekintetemet egyből az ablak felé kapom, amit megint elfelejtettem becsukni. Míg becsukom az üveget, rá kell jönnöm, hogy nem éppen olyan az idő, hogy egy szál fehér pólóban kimehessek. Nagyot sóhajtok. Úgy tűnik mehetek vissza a szekrényhez valami melegebb cuccot is keresni.
      Mire végre megtaláltam egy megfelelő fekete- piros kockás inget elégedetten siettem az előszobába, ahol könnyedén bújtam bele kissé kopott convers cipőmbe. Izgulva az éjszaka által nyújtott eseményektől, mosolyogva keresem a kis polcos szekrényen a kulcsaimat, mire eszembe jut, hogy már rég a zsebembe csúsztattam. Megforgatom a szemeimet, majd előhúzom és a zárba dugva kinyitom az ajtót.
      Az utca fényei az egész környéket bejárják. A mellettem elfutó fiatalok örömmel és hangos ricsajozással futnak előre a tér felé, ahol magát az őszi fesztivált tartják. Zsebre tett kézzel és az égbe tekintve sétálok az út közepén, nem törődve az autókkal amik szembe jönnek, hisz a mai napon az embereknek joguk van bárhol - amerre kedvük tartja - sétálni. Akár az egész kereszteződést keresztül- kasul járhatják, teljesen törvényesnek tekintik. Csakis ezen az egy napon, így félnivalóm nincsen.
      Nem kell sokat nézelődnöm ahhoz, hogy szerelmes párokat lássak itt ott egy-egy bokorban megbújva, vagy egy nagy fa árnyéka alatt. Nem mondom, hogy elszomorító látvány. Tavaly Allivel mi is ugyanígy tettünk. Végig jártuk az őszi fesztivált. Kiveséztük egymás titkait. Megtudhattuk, hogy az a kis nyomi mennyire "bátor". Természetesen bennem is felébreszti azt a kis ösztönt, hogy most mért nincs mellettem. Hiányzik. Itt kéne lennie. Mellettem kéne sétálnia és nevetnie minden egyes kis hülyeségemen.
      Egyre jobban elnyomja gondolataim hangját, a külvilág zaja. A térhez közeledve, egyre több emberrel futok össze. Többen néznek rám kerek szemekkel, ezzel utalva arra, hogy felismertek. Páran köszönnek, kezet rázunk, vagy épp puszit adok, ha a lány úgy akarja, de nem szentelek rájuk túl nagy figyelmet. Lépteim egészen a tér közepére vezetnek, ahol egy hatalmas színpadon állva újabb és újabb zenekarok vagy bátor "karaoke harcosok" lépnek fel. Némelyiken jót mosolygok. Fel sem tűnik, hogy már a harmadik vagy negyedik fellépőt nézem meg. Igazából talán egész este ott állnék, ha nem ismerek fel a színpad melletti kis standnál egy fiatalembert, aki kiköpött Stan. Tekintetem a bódé mögötti hatalmas toronyórán akad meg, ami úgy emlékszem nem volt itt mikor utoljára itt jártam. Nagy levegőt veszek, majd teljes nyugodtsággal indulok meg a szőkésbarna fiú felé, aki telefonnal a fülén aggodalmasan kopogtat a padon körmeivel. Pár embertől bocsánatot kell kérnem míg elérek a fa bódéig, ahonnan erős sör szag áradt ki. Nem kifejezetten voltam a sör rajongója, sőt. Inkább ittam borokat, feleseket vagy hasonlókat. Sosem voltam jóban a sör kesernyés ízével.
        Tenyeremmel az asztalra csapok mikor a srác mellé érek. Hatalmas kék szemeit ijedten emeli rám. Hirtelen köpni-nyelni sem tud.
- Harry... - mosolyog halványan és meglepetten.
- Csáó. - mosolygok vissza rá, majd kezet rázunk. Oda állok mellé és az asztalra támaszkodunk, ami pont arra lett tervezve, hogy álljanak mellette. Próbálok úgy tenni, mintha nem veszekedtünk volna pár órával korábban Allin. Kérdezősködöm hogy léte felől, ő pedig felőlem. Ez az első "igazi" beszélgetésünk mióta hazaérkeztem és ez habár nem is teljes mértékben de megnyugtat. Emlékeztet a régi időkre, amikor minden rendben volt itthon. Mikor a kis bandánkkal szalonnát sütöttünk Poppyéknál vagy amikor csak úgy teljesen légből kapott öltettel bementünk a kávézóba és ott beszélgettünk a lányokkal.
- Szóval visszahódítani Allit... - jegyzi meg úgy mellékesen miközben az asztal anyagát kezdi vizsgálni megjátszott mosollyal. Hunyorgok egy kicsit rá. Szerintem elég érthetően megbeszéltük ezt már a telefonban, nem akartam újra belefolyni ebbe.
- Igen. Természetesen. - válaszolok határozottan és szinte azonnal miután befejezte a mondatot. Nem akarom, hogy azt higgye, hogy nem gondolom komolyan. Teljesen komolyan gondolom. Határozott vagyok és eltökélt ha erről van szó.
- Remek. -suttogja halkan. Szerintem tudja, hogy nem érdemes erről vitatkoznunk. Ugyanarra jutnánk, mint a telefonban. Csak itt nem tudjuk egymást félbeszakítva megbontani a vonalat.
- Mellékesen... most hol van? - kérdem miközben nyakamat megnyújtva nézek körbe. Reménykedem, hogy Stannel jött el az Őszi fesztiválra. Annak sem örülnék túlságosan, de attól még jobban kikészülnék ha egy ismeretlen férfival látnám.
- Alli? - pillant fel rám az asztal érdekfeszítő barázdái közül. Forgatni kezdi a fejét, mintha olyan nagy erőfeszítés kéne ahhoz, hogy megtalálja a lányt. Ha itt van akkor csak tudnia kéne, hogy merre ment, vagy egyáltalán hol van. - Hát az biztos, hogy nem itt. - jegyzi meg mosolyogva, azzal a kacér mosollyal amit már rég nem láttam tőle.
- Na, kösz. - lököm meg. - sok segítség vagy. - vállat von majd telefonját babrálva újra megfeledkezik rólam. Kicsit kínosnak érzem a pillanatot, miszerint próbál tudomást sem venni rólam. Felvont szemöldökkel vizsgálom a srácot, aki teljesen biztosan kilométerekkel hajaz engem. Talán ő változott a legtöbbet ebben az egy évben, és itt most nem feltétlen a külsejére gondolok, hisz az ugyanolyan mint volt.
      - Figyelj, Stan. - vállára teszem a kezem. Úgy érzem, itt az ideje, hogy tényleg elbeszélgessünk, mint legjobb barátok. Régen tettünk ilyet, nem is tudom, hogy volt-e ilyen alkalom a közel múltban. Talán sok mindenért kéne bocsánatot kérnem, főként az "itt hagyom New Yorkot" dologért. Stan világos kék szemeivel unottan teszi meg amire kértem és próbál figyelni, de tekintete gyorsan cikázik el mellettem egészen majdnem a hátam mögé, ahol szólongatni kezdik.
- Stan ?! - megfordulok. A hang egyáltalán nem ismerős, de ez persze nem meglepő, hisz a felénk közeledő személy semmit nem mondó arca elárulja; soha az életben nem láttam még ezt a férfit. Mosolya egyre nagyobbra nő, mikor közelebb ér hozzánk. Ráncolt homlokkal figyelem a srácot, aki ügyet sem vetve rám, kikerül és Stan mellé áll. - Stan Wisley, igaz ? - vállára hajtja karját. Átható mély barna szemeivel és borostás arcával elégedetten mosolyog. Várakozik, hátha a barátom is felismeri őt. De mivel számomra egyáltalán nem ismerős ez az illető, így valószínűleg számára is ismeretlen. Elég régóta vagyunk barátok Stannel ahhoz, hogy ismerjek minden körülötte lévő embert.
- Jason ? - meglepetésemre a szőkésbarna fiú kapásból rávágja a srác nevét, akinek ettől még nagy vigyor kerekedik az arcára. Erős arccsontozata van. Széles vállai és még fekete felsőjén is átütő izmai vannak. Olyan megjelenése van a csávónak, amit sok srác megirigyelhetne. Haja korom fekete, teljesen kócos. Bár számomra érthetetlen módon pillantanak rá a mellettünk elsétáló lányok. Kezd kínossá válni a dolog, hogy miközben ők hangos nevetésbe kezdenek valamin, addig én tetőtől talpig végig mértem a velem szemben álló magas srácot.
       - És ő... - kezdi el a mondandóját, azt várja, hogy Stan fejezze be.
- Oh - végre feleszmél és rájön, hogy én is itt állok mellettük. - Jason, ő itt Harry. - mutat felém miközben bőszen mosolyog efelé a Jason felé, majd felém fordul. - Harry, ő itt Jason. Tudod, amikor még a gimi első évében elköltöztem egy időre Chicagoba, mert rám jött a nagy felfedező élet, akkor a koleszunkban egy szobában voltunk. - miközben magyaráz, látszik a tekintetén, hogy lepereg előtte az összes vele kapcsolatos emléke. Jason a kezét nyújtja felém, de én elutasítóan magam mellett tartom a karjaimat. Megköszörüli a torkát, majd újból Stan felé fordul, hogy mély hangjával megkérdezze, mi újság van vele.
       Pár perc elteltével teljesen felhúzom magam Stan nem törődöttségével, illetve azzal, hogy mióta megjelent ez a titokzatos szoba társ azóta jelentéktelennek érzem magam mellettük. Mint egy rossz harmadik személy, aki semmihez nem tud hozzászólni.
- Na, jó. - vágok közbe kettőjük beszélgetésének. - Én lassan hazamegyek. Megmondanád Allinek, hogy kerestem? - reménykedő arckifejezéssel oldalra húzom a számat, ő viszont annyira fagyos mint egy jégcsap és lekezelően csak annyit mond: "kéne?" . Felhúzom magam flegma viselkedésén, miközben én próbálok jó barát lenni és helyrehozni mindent, addig ő teljesen visszautasító. - Hagyd abba ezt a kurva flegmázást, Stan. Nem áll jól, oké ? - nyögök felé, miközben ellököm magam az asztaltól és már el is indulok a másik irányba. Köszönés nélkül ott hagyom őket. Zsebre tett kézzel, átverekszem magam a tömegen, ami a színpad körül van. Mikor egészen a színpad széléhez érek, még visszanézek az asztalhoz, ahol még mindig ott álltak. Jason pedig felettébb mérges tekintettel bámult engem. Ki ez egyáltalán ?!


      Szeretlek. Hiányoztál. Úgy örülök, hogy látlak. Annyi mindent kell mondanom. Bocsánat. Szia. Hála az égnek, hogy itthon talállak. Milyen csinos vagy. Ne haragudj, hogy ilyen későn zavarok. Vissza akarlak kapni. - Egy csomó ötlet jutott az eszembe, azzal kapcsolatban, hogy miként is kéne köszönnöm, mikor először meglátom Allit, hisz természetesen ő nem szokott ilyen helyekre járni. Gondolhattam is volna, hogy itthon lesz ezen az estén. Ha belegondolok, lehet hogy épp miattam nem megy ki erre a fesztiválra. Mert én járok a fejében. Habár valószínűleg csak hiú ábrándok ezek, hatalmas önbizalommal vágtatok fel a lépcsőházában. Minden harmadik lépcsőfokra lépek csak. Igyekszek minél gyorsabban felérni az ő szintjére, bár minden emeleten meg kell álljak, mert nem tudom melyik lakásban lakik.
       Hiába a nagy önbizalom, ha nincs otthon senki. Nem hinném, hogy ennyi kopogtatás és csengetés után nem nyitná ki az ajtót. Aludni pedig ilyen korán nem szokott. Ő inkább ilyen elmélkedős fajta aki egész éjjel fenn marad csak azért, hogy gondolkodjon, de nem hiszem, hogy most erről lenne szó. Nincs itthon.
      Teljesen csalódottan sétálok le a lépcsőn, már egyre lassabban. Habár a házig eljutnom sok idő volt, többször is átgondoltam, hogy tényleg felkeressem-e Allit, de mikor már egy kedves házaspár segítségével bejutottam a házba teljes lendülettel indultam el felé, hasztalanul. Kezemet végig húzom a korláton, mikor a földszintre érek. Leugrok az utolsó lépcsőfokról és összecsapom a kezem, mint egy kis gyerek. Unott arccal indulok ki az ajtón, mikor az nekem nem ütődik.
- Bassza meg ! - káromkodok beszéd hangomon és a homlokomhoz kapom a fejem, ami nagyot csattant a bejárati ajtó üvegén. Már majdnem rákiáltottam az illetőre, aki sző szerint rám lökte az ajtót, de nem otthon vagyok. Nem ismerősek az emberek, ezen a környéken, a sok új lakóház környékén nem vagyok jártas. Nem tehetek akármit. A fájdalom ami a fejemben lüktet elviselhetetlen, várok a legalább egy bocsánatra, míg elindulok, de a személy nem akar kinyögni semmit. Egyszerűen csak áll az ajtóban ledermedve. Csak egy sötét árnyat látni. Ő jobban láthatja kínkeserves arcom, hisz a kinti lámpák megvilágítanak. Kezdek ideges lenni, szótlansága miatt, mire alig hallhatóan suttogja a nevem.
- Harry....

Taylor H.