ALLI JACKSON
 |
| As She's Walking Away |
Csípős őszi levegő szökik be kabátom alá, ahogy lassú léptekkel sétálva közeledek a kék szemű sráccal megbeszélt helyre. Az utca amin áthaladok szinte teljesen kihalt, az egyébként forgalmas utcát ezúttal csak az utcai lámpák fénye világítja meg. A fák megadóan hajlanak meg a kicsit nagyobb széllökéseknek, az eget vészjósló sötét felhők borítják. Ettől függetlenül hatalmas tömeg tárul szemem elé, ahogy a főtérre érve megpillantom a hatalmas színpadot, s a bódékat, amik körül kisebb-nagyobb csoportok állnak, egy-egy pohár itallal a kezükben. A hangulat szemmel láthatóan remek, úgy tűnik most senkit nem zavar a hűvös időjárás. Lábujjhegyre pipiskedek, próbálom átlátni a tömeget, talán abban reménykedek, hogy megpillantok egy ismerős arcot, de majdnem öt perc ágaskodás után sem veszek észre senki figyelemreméltót. Persze szembe találom magam mosolygós arcokkal, akikkel futólag ismerjük egymást, de egyikük sem az akit keresek. Megrázom magam, megint elkalandoztam.
Bocsánatkérések sorozata után végre kikerülök a hatalmas tömegből, határozott léptekkel indulok el a nagy óra felé, ahol remélhetőleg Stan már ott van. Vagyis... inkább még ott van. Ismer, tisztában van vele, hogy szokásom a megbeszélt időpontokra félórákat ráhúzni, ezért bízom benne, hogy ott találom még.
- Elnézést - motyogom ismét, ahogy egy nagyjából ötvenes évei elején járó, köpcös férfi lábára lépek. Ittas állapotának köszönhetően nem kimondottan foglalkozik velem, érthetetlenül motyog valamit az orra alatt, így nem különösebben figyelek rá. Igyekszem minél hamarabb eltűnni a közeléből, lendületesen indulok tovább, igyekszem több embert nem megtaposni, - fellökni. Megkönnyebbülés járja át a testem, mélyről jövő sóhaj szökik ki ajkaimon, ahogy megpillantom Stant, ahogy egy padnak támaszkodva, hatalmas mosollyal az arcán beszélget egy nekem háttal álló férfival. Villámgyorsan kerülök ki egy férfit, aki minden közelében lévő nővel táncolni akar, majd halvány mosollyal az arcomon lépek oda Stanhez.
- Alli - köszön mosolyogva, könnyed mozdulattal húz oda magához, hogy megölelhessen. Látszik rajta, hogy ivott, de nincs olyan állapotban, hogy ne legyen kiszámítható. Egyszerűen jól érzi magát. Kezét vállamra téve fordít egyenesen az eddig nekem háttal álló férfi felé, akinek barna színben tündöklő pillantása azonnal megtalálja zöld szememet.
- Alli, ő itt Jason. Jason, ő pedig az elbűvölően bájos Alli - mutat be minket egymásnak, kissé színpadiasan. Jason féloldalas mosollyal nyújtja felém jobbját, amit mosolyogva fogadok el.
- Józanul nem dicsérne ennyire - teszem hozzá halkan kuncogva, miközben elengedem Jason kezét. Sötét farmert visel, felül fekete póló, s barna bőrdzseki óvja meg a hűvös időtől, lábán bakancs pihen. Barna szemeit sötét pillák keretezik, arcát borosta teszi férfiassá, egyik kezét lezserül zsebébe dugva áll velem szembe. Stan felé fordulok, érzem magamon Jason pillantását, ám ezt csak olyan pillanatnyi érdeklődésnek tudom be; felmér, hisz új, - ismeretlen vagyok számára.
- Sajnálom, hogy késtem - kérek elnézést Stantől, aki idő közben még egy sört kért a mellettük felállított bódéban dolgozó nőtől. Nagyot kortyol a pohárból, majd nemlegesen kezd bólogatni.
- Már megszoktam - mosolyog rám. Visszamosolygok, mást azonban nem reagálok. - Ja, most jut eszembe, Poppy keresett - szólal meg ismét, ezzel magára vonva figyelmem.
- Mikor? - kérdezek vissza, automatikusan húzom elő telefonomat kabátom zsebéből, ám azon se nem fogadott hívás, se üzenet. Stan Jasonre pillant, mintha a fekete hajú srác jobban tudná a választ a kérdésemre, majd pár másodperc elteltével szólásra nyitja a száját.
- Talán húsz perce futottunk össze. Mondtam neki, hogy már itt kéne lenned. Azt mondta eléd megy - mondja, söröspoharát a pultra teszi.
- Kerülővel jöttem - osztom meg vele a tényeket. Esélytelen lett volna, hogy összefussak Poppyval, hisz a kerülő amit megtettem, majdnem negyed órát dobott utamra, Poppy pedig nyilván a megszokott útvonalon indult el elém. - Felhívom - teszem még hozzá, majd válaszra nem várva lépek pár lépést arrébb, hogy kicsit kisebb legyen az engem körülvevő hangzavar. Telefonomat előveszem, pillanatok alatt keresem ki a barna hajú lány telefonszámát és már tárcsázom is.
- Alli, merre vagy? - szól bele a telefonba, pont mielőtt bontanám a vonalat.
- Már a főtéren. Ha tudtam volna, hogy elém jössz, akkor megvártalak volna - válaszolok.
- Nem számít. Akadt egy kis dolgom, de ha hamar végzek még elnézek arra - először fel sem tűnt, hogy hadarva beszél, s hangja kissé zavarodott.
- Minden rendben? - kérdezek rá konkrétan a dolgokra, pár pillanatig csönd van a vonal másik végén.
- Persze. Majd találkozunk - válaszol. Még elhadar egy gyors köszönést, majd bontja a vonalat. Szemöldököm az egekbe szökik, meglepetten veszem el a fülemtől a telefont, majd teszem ismét zsebre, s indulok el vissza Stanhez és Jasonhöz. Nagyokat pislogva veszem tudomásul, hogy a szőkésbarna hajú srác eltűnt, Jason egyedül támasztva a padot nézelődik jobbra-balra.
- Stan hová tűnt? - kérdezem meg, mikor a sötét hajú srác mellé lépek, akinek eddig még a hangját sem hallottam.
- Elment még egy sörér, de nem látom sehol - mély, rekedt hangszíne hallatán végigszalad rajtam a hideg, ajkaim leheletnyit elválnak. Ismét végig nézek előttem lazán álldogáló alakján, van benne valami, ami első ránézésre megfogott. Nem igazán tudok mit reagálni válaszára, így csak némán a pultnak dőlök, tekintetettemmel végigszántom a tömeget, hátha valahol megpillantom Stant.
- Régóta ismeritek egymást Stannel? - meglep a kezdeményezés, miszerint beszélgessünk, ennek ellenére azonban örülök is neki, hogy nem fogunk néma csöndben egymás mellett állni, mint két kuka.
- Körülbelül másfél éve - válaszolok halvány mosollyal az arcomon.
- Hogy ismerkedtetek meg? - számítottam erre a kérdésre, meg nem is. Ajkamba harapok, ahogy eszembe jut, hogyan is találkoztunk, ettől pedig az összes kellemetlen és kellemes emlék is eszembe jut, amihez Stannek köze volt.
- Egy közös baráton keresztül - válaszolok. Válaszom félig igaz, ugyanakkor félig meddig hazugság is, hiszen Harry több volt, mint egy szimpla barát. Ő volt a mindenem. Volt. - Ti honnan ismeritek egymást? - teszek fel ezúttal én egy kérdést, mielőtt jobban belemennénk ismeretségünk részleteibe.
- Chicagóból - válaszol szinte azonnal. Az arcán pihenő mosolyból azonnal levonom, hogy szeme előtt megjelennek a közös emlékek, az együtt töltött idő. Se Stan, sem pedig Harry nem említette Jasont, na nem mintha annyira belementünk volna a múltba, erre a témára Harry mindig is érzékeny volt.
A témák egymást követik, az idő pedig hamar elszalad. A bajuszos férfi a negyedik pálinkát rakja le elénk, amit ugyan vonakodva, de a többi után küldve iszok meg. Fintorgok, ki nem állhatom a pálinkát, ám ezúttal félreteszem az ellenszenvem.
- Fúj - motyogom, ahogy a feles poharat a pultra vágom, s nemlegesen bólintok egyet a férfinak, aki már emelné az üveget, hogy a következő kört öntse. Nem igazán tudom, hogy jutottunk el a beszélgetéstől az ivásig, de nem különösebben foglalkozom azzal, hogy erre választ találjak. Jason arcára szintén fintor ül, ajkait összepréselve rázza meg a fejét, poharát az enyém mellé rakja.
- Utálom a pálinkát - szólal meg, ellökve magát a pulttól sétál oda a velünk szemben lévő padig, amire leül. Mellette csak pár öregebb ül, nem is vesznek tudomást Jasonről, aki ujjával hangosan dobol a pad mellett pihenő asztalon.
- Sétáljunk? - teszi fel a kérdést hirtelen, ami először meglep, ám amikor értelmezem boldogan megyek bele. Hatalmas felüdülés lesz végre kicsit távolabb kerülni a sörszagú bódéktól, s a már igencsak tintás férfiaktól, akik mindenáron táncolni akarnak velem, ám reményeim szertefoszlanak, mikor alig pár másodperccel indulásunk után egy idősebb nő lép elénk, s rántja magával Jasont, egy csoportos tánc erejéig. Kuncogva ülök le az egyik pad végébe, nagyokat nevetek Jasonon, ahogy sikertelenül próbál menekülni.
- Menjünk, mielőtt még észre veszik, hogy eljöttem - lép oda hozzám, hirtelen állít fel a padról. Szapora léptekkel hagyjuk el a látóhatárt, pillanatok alatt tűnünk el a bódék mögött, a park bejárata felé kezdünk sétálni.
Halkan kuncogni kezdek, ahogy szemem előtt ismét megjelenik Jason meglepett arca, s akármennyire próbálok magamra parancsolni, nem megy.
- Mi olyan vicces? - kérdezi, ám ő sem tudja visszatartani a nevetést. A kérdés végét már elnevetve teszi fel, kezeit zsebébe dugja.
- Semmi. Sajnálom - kuncogok még mindig, fejemet a mellettem sétáló férfi felé viszem, borostás arcát csupán félig világítja meg a felénk magasodó lámpák halovány fénye.
- A közelben dolgozol? - hirtelen témaváltása miatt kell pár másodperc míg kapcsolok, még mindig mosollyal az arcán kérdez.
- Igen. Két saroknyira innen van egy kávézó. Ott dolgozom - válaszolok, kezeimet összefonom mellkasom előtt, ahogy egy nagyobb fuvallat beszökik kabátom alá.
- Amivel szembe van egy zenebolt, igaz?
- Igen - bólintok, ajkaimat összepréselem. - Te errefelé laksz? - kérdezem, miközben figyelem, ahogy Jason bakancsával arrébb rúg egy apró követ.
- Igen. Nemrég költöztem ide - válaszol féloldalas mosollyal az arcán. Biccentek, még magam sem tudom, miért örülök valamilyen szinten ennek az információnak. A téma viszonylag hamar más irányba terelődik, fel sem tűnik mióta sétálgatunk a parkban, egészen míg rá nem pillantok a kezemen pihenő órára.
- Jesszusom - kapom szám elé a kezem, fejemben azonnal megjelenik a kép, hogy milyen állapotban jelenek majd meg holnap reggel dolgozni - Nekem mennem kell. Holnap délelőtt dolgozom és nem ártana legalább pár órát aludni előtte - túrok bele zavartan a hajamba. Jason arcára mosoly kunkorodik, ami hamar halk nevetésbe megy át.
- Haza kísérhetlek? - kérdezi rekedtes hangján, mire én szégyenlős mosollyal arcomon bólintok.
ALICE W.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése