2. Évad 1. Rész - Elfoglalt

Sziasztok kedves olvasók! :)
    Mint azt olvashattátok, blogunk az utolsó részhez érkezett. Nagyon köszönünk minden támogatást, amit eddig adtatok. Hihetetlenül vártunk minden egyes új részt, hogy milyen érzelmeket vált ki belőletek. Reméljük, nem okoztunk csalódást egy résszel sem és, hogy élveztétek az olvasást.
Allivel sokat beszéltünk erről a blogról. Mindketten izgatottunk minden részt és a szívünk majd megszakadt mikor megbeszéltük az utolsó rész időpontját. Így nem kellett sokat gondolkoznunk, hogy arra a döntésre jussunk, hogy Folytatjuk a blogot. Szóval itt lenne a második évad első része. Bízunk benne, hogy nem okozunk csalódást és, hogy ugyanúgy olvasni fogtok minket. Nem is szaporítjuk tovább a szót. Jó olvasást!
Puszi: Allice W. & Taylor H.

HARRY STYLES

2014. október

invisible

    Felsóhajtok. Nem új az érzés. Pontosan tudom, hol járok és mi célból kerültem ide. Nem vár senki, de ez szinte egyértelmű. Több embertől is bocsánatot kérek miközben bőröndömmel áthajtok a lábukon. Igyekszem kitérni mindenki elől. Újra itt. New York, a tiéd vagyok.

      Már félórája állhatok kint a reptér előtt. Több taxisnak is intettem már, hogy elvigyen, de azok mintha direkt ki akarnának cseszni velem, kikerülnek és elvisznek valaki mást. Hátradöntöm a fejem. Ez így nem mehet tovább. Ha minél hamarabb akarok hazajutni- márpedig igen - akkor kezembe kell vennem az irányítást. Felkelek a bőröndömről. Magasságomat kihasználva és az embertelen lökéseimet, befurakodok a várakozó tömegbe és egészen szinte az út patkájára. Egy sárga autó kezdett belassítani amint odafordult az út széléhez. Még mielőtt a mellettem álló különböző népcsoportból származó emberek félrelökhetnének, kinyitom a taxi ajtaját és bedobom a bőröndöm. Beugrok a táskám után és azonnal mondom is a címet.

       Megnyugodva dőlök hátra az autóban. A sofőr megvizsgál a visszapillantó tükör segítségével, majd inkább az utat veszi céljául. Érzem, hogy minden egyes út vagy útszakasz ami egy kicsit is ismerős megdobbantja a szívem. Kissé félek. Mit kéne tennem ha hazaérek? Hova vezet majd az első utam? Valószínűleg abba a poros, csúf lakásba amit egykor még az otthonomnak neveztem. Bár gondolataim szanaszét járkálnak, egyedül csak a Starbucks és az ott dolgozó apró szőke lány az aki megregulázza a figyelmemet. Bár már egy év eltelt és sok minden történt Miamiban, most, hogy ide visszatérek újra minden eszembe jutott.

        - Uram. Itt vagyunk. - az anyósülés háttámlájában kapaszkodik meg a negyvenes éveiben járó férfi, így hátra tud fordulni felém. A mellettünk lévő hatalmas társasház felé ingatja a fejét. Kerek szemekkel figyelem az öreg házat. Ez nem olyan mint Miami. Kifizetem az utat. Kiszállok az autóból és húzom magam után bőröndömet. Ahogy becsukom az ajtót, a taxi mintha ágyúból lőtték volna ki már el is hajtott mögülem.

         Ledobom a táskámat a földre és felnézek az égbe magasodó épületre, melynek falát már benőtte a mellette álló fa színekben pompázó levelei. Az ősz eszembe juttat mindent tavalyról. Mindent amit el kéne felejtenem. Elmosolyodom,majd a táskámmal együtt felkocogok az első pár lépcsőfokon. Egyszerűen lépek be a lépcsőházba, a kód még mindig ugyanaz. Ugyanúgy csattog a cipőm minden egyes lépcsőfokon amit megteszek felfelé. Nem sokat javult a ház állapota, sőt. Az ujjam végig húzom ott ahonnan a vakolat már javában potyogott.

         Nehézkesen kinyitom a bejárati ajtómat- nem kis munka kellett ahhoz is, hogy megtaláljam a kulcsot . Meglepetésemre minden ugyanolyan mint volt. Az üvegdarabok szanaszét a lakásban. A szekrény összetörve. A levegő áporodott, mondjuk ezalatt az egy év alatt ez nem is meglepő. Miután leraktam a cuccom a fotelbe kicsit körülnézek. Minden poros. Összevont szemöldökkel próbálok meg gondolkozni, hogy mért van ilyen kosz itt. Ekkor jut eszembe, hogy mit is mondtam még anno a takarító nőnek. Homlokon csapom magam, ha arra gondolok, hogy lemondtam minden takarítást.

- Hülye gyerek. - mondom magamnak egy nagy sóhajtás  kíséretében. Mondjuk akkor még nem gondoltam volna, hogy egyszer visszatérek ide.

       Míg arrébb rúgok egy boros üveget arra gondolok, hogy miképp is kerültek ide. A konyhába sétálva eszembe jutnak azok a napok, mikor Alli nálam aludt és reggel a pulton ücsörögve figyelte, ahogy reggelit csinálok neki. Megrázom a fejem, próbálok nem rajta gondolkodni. Telefonomat előhúzom és a fotelbe fekszem. Úgy emlékeztem kényelmesebb volt. Kezemmel tapicskolok egy kicsit a mellettem lévő párnán,majd újból a telefonra koncentrálok. Újból felkeresem a régi neveket, amik ezalatt a jó pár hónap alatt feledésbe merültek, pedig akkor minden nap használatban volt az a pár szám. Bár mondjuk mostanság én senkit nem kerestem. Aki érdeklődött felőlem az hívott, vagy ha szükség volt rám. Összeszorul a torkom mikor meglátom a névjegyzékben első helyen Alli szerepelni. Gyorsan fellapozom inkább . Keresem a régi neveket, amik az új barátok nevei mellett rég elvesztek. Először Jaket találom meg. Ajkam széles mosolyra húzódik, mikor eszembe jut elegáns öltözete. Hátradöntöm a fejem és a telefont a fülemhez emelem.

       Már legalább fél perce csak cseng és cseng. Hunyorítok, majd a kijelzőre pillantok. Jake mindig rögtön felvette, ha hívtam. Vajon mi történhetett vele? Talán még a nyár elején beszéltünk. Nem sok időm volt és egy idő után el is felejtettem New Yorkot. Nem akarok köcsög lenni, de volt aki pótolja őket. Jól tartja a mondás; Mindenki pótolható. Bár most, hogy itthon vagyok szeretnék újra találkozni a régi csapattal. Nehéz volt itt hagyni őket, de most jó lenne újra örülni annak, hogy együtt vagyunk.

        Poppy lett a következő akit felhívni kívántam. Reménykedem, hogy legalább ő felveszi a telefont, de persze hiába, mert ez a vonal is csak üresen cseng. Mégis mi történt ma mindenkivel? Kinézek az ablakon ahol a fák egyre jobban rázzák magukat. Ez már az ősz, nem az a kellemes idő amit Miamiban tapasztaltam. Itt minden más.

       Már csak Stanben reménykedhetek. Az ablaknál állva próbálom őt is elérni. Most nem fogom egyhamar feladni. Már-már a kinti táncoló fák mozdulatai elveszik az eszem és a figyelmem, mikor egyszer csak a vonal másik végéről valaki megköszörüli a hangját.

- Háló?

- Csá, haver. - arcomon hatalmas mosoly pihen. Jó végre hallani Stan hangját, még ha kicsit más is mint szokott lenni.

- Harry ? - bizonytalanságot sugall ez a kérdő hangnem. Egy pillanat alatt egy tucat ránc jelenik meg a homlokomon. Mi van most? Nem ismeri meg a hangom?

- Még szép. Mi van veled, öcskös?

- Hát... semmi. - válaszolja egyhangúan. Újabb kérdés nem hangzik fel. Csak a csendben hallgatjuk egymást szuszogását. Csak pislogok az ablak párkányra. Most nekem kéne lépnem valamit? - Mért hívtál ? - szegezi nekem a kérdést, ami már tényleg kiveri a biztosítékot nálam.

- Hogy hogy mért? Nem hívhatlak fel csak úgy?

- ... De.

- Egyébként meg New Yorkban vagyok, seggfej. Gondoltam találkozhatnánk, de ahogy hallom eléggé elfoglalt vagy. - jegyzem meg flegmán.

- Tulajdonképpen igen. - összepréselem az ajkaimat. Még magamat is meglepem. Két jó barát mért viselkedik így? Még szurkálódó becenevére sem válaszol valami frappánsat mint régen.

- Jó, akkor én most leteszem.

- Oké. Szia.

- Szia. - a telefon kisípol mielőtt még elköszönhetnék.

        Meglepetten emelem el a fülemtől a mobilom. Mi volt ez? Lefagy az arcomról az előbbi mosolyom. Veszek egy 180° -os fordulatot és visszaülök a fotelbe. Mi történik itthon?

        Már fél órája csak ülök a sötétben. A Tv sem megy, sőt a telefonom sem csengett, hogy esetleg Jake vagy Poppy visszahívott volna. Romok mindenütt. Iszonyatos emlékek hada. Egyedüllét. Mit keresek én megint itthon? Felhúzom magam. Felugrok a fotelből és a táskámat kezdem keresni. két zipzárját két oldalra húzom, majd felnyitom a tetejét. Kutakodni kezdek a ruhák között, mikor megszólalt egy ismerős dallam. Tekintetemet a farmer zsebemre csúsztatom ami a sötétben látványosan villog egyik pillanatról a másikra. Előhúzom a fekete IPhone-t és meglepett szemekkel pislogok a zaj okozójának nevére.

Taylor H.