HARRY SYTLES
 |
| stupid love |
- Alli.
Lever a víz, mikor hátrafordul. Szőke haja megperdül a levegőben. Hatalmas zöld szemeivel nagyokat pislog míg meg nem szólal.
- Igen? - vékony hangja egészen halk. Szemmel láthatóan megrémíti a tény, hogy egy idegen tudja a nevét. Ajkamba harapok. Kicsit oldalra dőlök, majd hátracsapom a kapucnit a fejemről. Eddigi meglepett szemei most a lehető legnagyobbra nőttek. Nyel egy hatalmasat. Ajkai elválnak egymástól. Pillantása cikázik rajtam. Szabad kezével a hajába túr és értetlenül néz körül a folyosón. - Harry. - arca előtt mintha egy kép jelenne meg. Mintha megvilágosodna eszébe jut valami, de megrázza a fejét. - Te... Te mit keresel itt? Hogy kerülsz ide?! - vágja hozzám a kérdéseket illetlenül ami persze nem lep meg.
- Szia. - megeresztek felé egy halvány mosolyt. Életemben nem gondoltam volna, hogy ilyen nehéz lesz majd itt állni előtte. Arcán hirtelen undor jelenik meg. Táskáját az előszobájában lévő komódra vágja, majd behajtja maga mögött az ajtót és visszatér hozzám a folyosóra.
- Te mégis mit képzelsz magadról? - egyel közelebb lép hozzám, de tartja a tisztes távolságot. Mukkanni sem merek. Hihetetlen, hogy még mindig ilyen gyönyörű. Pár rakoncátlan tincse, ami a füle mögül szabadulni próbál az arcába esik. - Van pofád ide jönni ezek után? - üti meg hirtelen a bal kezemet, majd visszalép a helyére. Kifejezetten ideges és ezt ki is mutatja. Még nem láttam ilyennek, az utolsó beszélgetésünket leszámítva.
- Alli, - nézek körbe a folyosón - beszélhetnénk bent, nálad? - kérdem kissé könyörögve. Nem akarom, hogy később emiatt kelljen szégyenkeznie, hogy hangos veszekedésbe kezd a lakók füle hallatára.
- Nem! - vágja rá mintha ez egyértelmű lenne. Riadt tekintettel mér végig még százszor míg meg nem szólalok.
- Meg kéne beszélnünk a dolgokat. - húzom el oldalra a szám, miközben ujjaimmal végigszántom a hajamat.
- Te ezek után még szeretnél mondani valamit? - mosolyodik el, de látszik, hogy nem az igazi érzések vezényelték erre. Nyelek egyet. Reménykedve pillantok rá. Mennyi mély érzést rejt ez az ezek után. Most érzem először, hogy el kellett volna gondolkodnom azelőtt mielőtt ide jöttem. Még sosem gondolkoztam el azon, hogy mit érzett Alli mikor itt hagytam, vagy az után az este után miután eltűnt a szemem elől. - Nincs miről beszélgetnünk. - szipog. Felvonja a szemöldökét, majd anélkül, hogy rám nézne párat hátralép, míg a küszöbön belülre kerül.
- Alli. - mikor az ajtó kezdett becsukódni próbáltam még időben megakadályozni a lábammal de ő gyorsabb volt. Bevágja előttem az ajtót és se szó se beszéd csend veszi át az uralmat a folyosón.
Fél percig az ajtajának dőlve várakoztam, magamban a nevét suttogva. Reménykedek benne, hogy talán megenyhül szíve és beszélhetünk a múlt történéseiről. Dolgokról, amiket egyikünk sem akart. Amit már mindketten megbántunk, főként én. Hogy lehettem ilyen ostoba, hogy itt hagyom őket? Tudhattam volna, ha elmegyek akkor ők ezt nem vidáman mosolyogva fogják fogadni. De már nem tehetek semmit. Vissza akarom kapni az életem és ez Alli nélkül nem megy. Mutató ujjammal kopogtatok egy kicsit az ajtón, de bentről semmi válasz. Talán jól mondta Poppy. Hagynom kéne őt. Egyszer muszáj nem magamra gondolni. Az esetek nagy részében tényleg csak magammal törődöm és ez úgy tűnik most is így van, mert egyszerűen nem tudom itt hagyni Allit. Most már nem. Még egyszer nem mehetek el. Itt ülhetek akár holnapig, míg munkába megy , én nem megyek el nélküle innen. Legalább is addig nem amíg meg nem beszéltük. Ám Alli erről nem így vélekedik. Makacsul várakozni fogok rá amíg csak tudok.
Majdnem beesek az ajtón, mikor az hirtelen kinyílik előttem, de szinte azonnal csukódik is. Alli lépett ki mellettem a kijáraton. Csendben bezárja az ajtót, majd elsuhanva mellettem a lépcső felé fut.
- Alli! - emelem meg a hangomat. Kezd rohadtul idegesíteni ez a macska-egér játék amit régóta űzünk.
- Hagyj békén! - fordul hátra miközben a korlátba kapaszkodik és sietősen kapkodni kezdi a lábait lefelé. Nem adom fel ilyen könnyen. Most talán lesz esélyem, hisz egyértelmű, hogy gyorsabb vagyok nála. Nagy léptekkel ugrálok lefelé a lépcsőkön, de ő mégis egy szinttel előrébb jár.
- Szia. - szólal meg hirtelen. Összevonom a szemöldököm. Kihajolok a korláton. Alli kezében a telefont szorongatja amit nehézkesen a füléhez emel. Táskája majdnem kicsúszik a kezéből, de szüntelenül rohan lefelé. - Igen róla lenne szó. Meg tudnád adni a számát? Sürgős! - gyorsan hadarja a szavakat.- Nem mindegy. - nevet halványan - Csak kell! - nagyon gyors, de én mégsem tudom levenni róla a tekintetem. Nem szabad, hogy újra szem elől tévesszem. Hangja az egész lépcsőházban zeng. - Stan, ne tökölj már! -Mikor az utolsó lépcsőfokot is megugorja feltűnik, hogy két szinttel vagyok lemaradva. - Köszönöm! - hangja kezd elhalványulni. Szemem előtt csak pörögnek az egyforma lépcsőfordulók, míg a földszintre nem érek. Szemem elől eltűnik a szőke hajú lány. Kilököm magam előtt a homályos üvegajtót, amit nem most mostak utoljára. Kirohanok a járdára, ahol körülnézek, de Alli már messze jár.
Taylor H.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése