2. Évad. 12. Rész - Makacs, akárcsak te

ALLI JACKSON

Lovelier Than You

Lábaimat szaporán rakom egymás után, még magam sem tudom pontosan merre tartok, csak abba vagyok biztos, hogy minél távolabb akarok kerülni otthonomtól, ezzel együtt pedig Harrytől is. Többektől is elnézést kell kérnem, kapkodásom miatt nem egy embernek megyek neki a járdán, akik szerencsére nem szentelnek nekem nagyobb figyelmet. Ahogy türelmetlenül toporgok arra várva, hogy a közlekedési lámpa a járókelők számára zöldre váltson az imént történteken kezdek gondolkodni. Miért jött vissza? Miért most, mikor már kezdtem teljesen hozzászokni ahhoz, hogy nem látom? Tagadni se tudom, hogy megjelenése felkavart, egyszerűen felfogni sem tudom, hogy alig tíz perccel ezelőtt még szemtől szemben állt velem. A lámpa egy halk sípolással jelez, lábaim megindulnak, gyors léptekkel megyek át a zebrán, majd rögtön utána le is fordulok a sarkon. Már régóta élek New Yorkban, erre azonban még nem jártam, vagy csak kevésszer. Zihálok, ahogy megállok fejemet fáradtan döntöm a kopott falnak, sokkal jobb lett volna ha a lakásba maradok és türelmesen kivárom, míg Harry elmegy. De ismerem... Tudtam, hogyha nem teszek valamit, akár órákig is képes ott ülni, hiszen ha akar valamit, azt bármi áron, de megszerzi, - eléri. Egy közelben lévő padhoz sétálok, a mellette magasodó hatalmas fa sárgás leveleit könnyedén söpröm le a padról, majd helyet foglalok, s könyökömmel térdeimre támaszkodva tartom meg magam, kezeimmel idegesen túrok bele hajamba. 

A fejem szörnyen hasogat, megannyi gondolat cikázik benne fel-alá, egyszerűen nem látok kiutat belőlük. Össze vagyok zavarodva, noha teljesen biztos vagyok magamban Harryt illetően. Rettenetes volt a szakításunkat követő időszak, sokkal könnyebb volt úgy, hogy nem botlottam bele Harrybe az utcán, nem beszéltünk, s úgy tudtam viselkedni, mintha soha nem is ismertük volna egymást. Ez az, ami miatt sikerült átvészelnem ezt az évet. Megszoktam, hogy nincs velem, hiánya már nem perzselt fel és egy ideje végre újra úgy éreztem, hogy új életet kezdhetek. Egy olyan életet, amiben neki már nincs helye. 

Kiegyenesedek, ajkaimat harapdálva dőlök hátra, lábaimat kezemmel átölelve húzom fel magamhoz. Hirtelen ugrik be, kinek a telefonszámát kértem el Stantől, a gondolat, miszerint talán neki elmesélhetném mi történt azonnal belekúszik a fejembe. Telefonomat előkotorom a táskámból, ujjaimat könnyedén görgetem végig a neveken, míg meg nem találom amit keresek. Pár percig a hívás gomb fölött tartom az ujjam, erősen gondolkodom, vajon tényleg beakarom-e vonni ebbe a dologba. Több perc gondolkodás után, de végül visszateszem táskámba a telefonom, s úgy döntök, nem fárasztom Jasont a gondjaimmal. Összeszedem magam, gyors mozdulattal állok fel a padról, s indulok el munkahelyem felé. Mivel Poppy műszakot cserélt Ericcel több mint valószínű, hogy még a kávézóban van, ami nekem most igazán kedvező. Körülbelül fele annyi idő alatt teszem meg a visszafelé vezető utat, mint az idefelé vezetőt, ez abból is látszik, hogy a csupán pár perces út alatt háromszor is rám dudálnak figyelmetlenségem miatt.

Nagyot sóhajtok, miközben belépek a már ismerős kávézóba, amibe így a délután folyamán kicsit nagyobb tömeg tartózkodik. Poppy nekem háttal áll a pultban, erősen koncentrál, miközben valószínűleg valamelyik rendelést készíti. Néma csöndben sétálok el a pultig, majd foglalok helyet a pult elé rakott bárszékeken. 

- Jesszusom - kap mellkasához Poppy, mikor hirtelen megfordul, s megpillant, ahogy a pultra könyökölve támasztom a fejem. Igen nevetséges látvány lehetek, bele sem merek gondolni mit gondolhatnak rólam az emberek, akik most látnak, ezért inkább kiegyenesedek és egy igen gyatra műmosollyal Poppyra vigyorgok.

- Ezt inkább ne erőltesd. Mi történt? - kérdezi hatalmas szemekkel, leszólva ezzel idétlen mosolygásomat.

- Biztos, hogy ez csak álom - motyogom, arcomat tenyerembe temetve próbálom felfogni a dolgokat. 

- Elmondanád végre mi történt? - kérdezi. Hangja türelmetlen, amit nem is csodálok, hisz ebből a szempontból ugyanolyanok vagyunk. Rettentő kíváncsi természetünk van, mindkettőnket ki tud akasztani, ha valami olyasmire nem kapunk választ, ami még érdekel is minket. 

- Harry ma megjelent az ajtómba - nyögöm ki végül, tenyeremmel az asztalra csapok. Várom Poppy reakcióját. Arca ugyan meglepettséget sugall, de korántsem annyira, mint amire számítottam. Nem tűnik olyan meglepettnek, torkát megköszörülve szögezi tekintetét a pultra. 

- Poppy? - meglep a viselkedése, ám mielőtt bármit is mondhatna ismerős hang üti meg a fülem, amitől egy pillanatra megugrok.

- Alli? Azt hittem Jasonnel vagy - ül le mellém Stan, kinek arcáról azonnal eltűnik a mosoly, ahogy megpillantja komoly arcunkat Poppyval. - Minden oké? - vált komolyabb hangnemre, mire én felé fordulok. - Harry New Yorkban van és ma volt szerencsém találkozni vele - mondom halkan, miközben azon igyekszek, hogy nyugodt tudjak maradni. Stan Poppy felé kapja a fejét, arca rezzenéstelen marad. 

- Visszajött? - kérdezi Stan, rettentő pocsék megjátszással. 

- Na álljunk csak meg! - állok fel eddigi helyemről - Miért van az, hogy hármunk közül én vagyok ez egyetlen, akit Harry megjelenése meglep? - kérdezem. A két velem szemben ülő barátom összenéz, majd Poppy sóhajt, s fejét hátraszegve dől neki a pultnak. 

- Mikor... akartátok elmondani nekem? - kérdezem ledöbbenve, miután beavattak minden eddig történt dologba. Megtudtam, hogy Harrynek nem ez az első napja itthon, ahogy azt is megtudtam, hogy rajtam kívül szinte mindenki tudta, hogy visszajött nekem mégsem szólt senki.

- A megfelelő alkalomra vártunk. Tudtuk, hogy ki fogsz akadni ha elmondjuk - válaszol Poppy, mire Stan egyetértően bólint. 

- Azt hiszem, jobb lett volna ha tőletek tudom meg, ugyanis elég sokkoló volt egyik pillanatról a másikra az ajtóm előtt látni a fiút, akit egy évig nem láttam és nem épp békésen váltunk el. Tudtátok, hogy itt van. Mégsem szóltatok - halkul el a hangom, teljesen kétségbe vagyok esve, noha még én magam sem tudom, miért fújom fel ennyire a dolgot. Harry visszajött, na és? Ugyanúgy megy minden tovább, mint eddig. Legalábbis nagyon bízom benne..Talán. 

Nem... Semmi nem lesz már olyan, mint eddig. 

- Annyiszor mondtam Harrynek, hogy hagyjon téged, de mindannyian tudjuk milyen. Amit akar, azt megszerzi - sóhajt Stan, majd zavartan hajába túr. 

- Makacs, akárcsak Te Alli! - mondja Poppy, mire nagyot sóhajtok. 

Feszengve érzem magam, fejemben összekuszálódtak a dolgok, semmit nem tudok már biztosra. Mi lesz ezután? Mennyire fognak megváltozni a dolgok? Nem vagyok felkészülve erre, épp hogy megszoktam ezt a rengeteg változást magam körül...