HARRY STYLES
 |
| Don't le me fall |
Nyugalmam nem tart sokáig - már meg sem lep - mobilom folytonosan újrakezdődő zenéje kiakaszt és már kezdek megőrülni tőle. Térdemre támaszkodok és hajamba túrok. Pár másodpercig próbálom kikapcsolni az agyam, de úgy tűnik erre már semmi esély. Hangosan morgok egyet, mikor felkelek a kényelmes ülőhelyemről és lassú léptekkel a pulthoz sétálok ahol a mobilom rezegve énekli újra ugyanazt a dallamot. Megtámaszkodok a márvány szélében és erősen szugerálni kezdem Stan arcát a kijelzőmön. Lehajtom a fejem. Biztos Allivel kapcsolatos lehet, ha ennyiszer keres. Gondolom megtudta, hogy találkoztunk. Istenem mennyiszer elmondta, hogy kerüljem el. De hát az lehetetlen...
- Figyelek . - jegyzem meg higgadtan mikor fülemhez emelem a telefont. Nagyot fordulva nekidőlök a konyhapultnak amin most már a poharakon kívül semmi más nincs.
- Bazdmeg. - sziszeg erősen. Elképzelem arcát ahogy összehúzott szemöldökkel mered maga elé és összegyűjti az erejét, hogy minden lehetséges módon leállítson Allivel kapcsolatban, újra. - Kérvény kell most már, hogy felvedd azt a nyüves telefont?
- Szia. - köszönök illedelmesen és egy kisebb mosoly húzódik az arcomra, hogy ennyire felhúztam.
- Mit kértem tőled, Harry? Vagyis... tudom, hogy nem én voltam az egyetlen. Hallottam, hogy Poppy is tartott már neked egy agymosást.
- Jól hallottad.
- Tehát? Mégis mi volt ez ma? - hangjában hallani, hogy mennyire kiakadt. Egyértelműen senki nem számított arra, hogy Alli és Én beszélni fogunk. Mindenki azt akarta, hogy messzire kerüljük el egymást. Nem tudom mire számítottak. Majd pont én fogom megállni azt, hogy találkozzunk, amikor ez minden vágyam?
- Összefutottunk Allivel. - jegyzem meg mosolyogva, ha arra gondolok, hogy miként is volt ez az "összefutás".
- Gondolom nem véletlen. - mondja flegmán. Hallatszik minden egyes lenéző szava, amik engem céloznak meg.
- Eltaláltad. - nevetek halkan.
- Nem bírtad békén hagyni, mi? - hangja hangosabbá válik. Oldalra kapom a fejem. Összeráncolom a szemöldököm. Lassan ellököm magam a pulttól és a nappaliba sétálok óvatos léptekkel.
- Nem tehettem. - mondom halkabban mikor a a nappaliból az előszobába sétálva megállok a küszöbön.
- Akkora egy önző szemét vagy. - sorolni kezdi a jelzőit, amelyekkel engem áld meg. Közben én magabiztos mozdulatokkal a kilincsre teszem a kezem, majd kinyitom a bejárati ajtót, ami csikorgással nyílik ki előttem, de hangját elnyomja az előttem álló fiú aki még mindig engem szid. - ... te köcsög. - teszi még oda mondandójának végére eme nem éppen kellemes szavakat.
- Szia, Stan.
Világító kék szemei égetően, gyilkosan pásztáznak végig rajtam. Álla megfeszül. Az eddig fülénél pihenő telefont most kinyomja és hagyja , hogy karjai maga mellé ereszkedjenek. A hideg őszi levegőhöz képest ő most is teljesen nyáriasan öltözött. Meg is lep, hogy egy szürke pulcsi van rajta, míg lábait csak félig védi barna rövidnadrágja. Fekete cipőjének bordó fűzői szanaszét állnak. Haja kócosan áll mint mindig is szokott, de gondolom most még a szokottnál is kevesebbet törődött azzal, hogy miként fog kinézni, ha szemtől szemben látjuk majd egymást.
- Mit keresel itt? - kérdem zsebre tett kezekkel miközben neki dőlök az ajtófélfának. Habár alig pár centivel vagyok kisebb nála, most sokkal magasabbnak tűnik és erősebbnek, de talán ez csak dühének tehető be.
- Felkészültem arra az esetre, ha nem vennéd fel a telefont. - száját oldalra húzza közben felemeli a mobilját. Jogos. Ha nem csörgetett volna még egyszer akkor biztos, hogy most nem tartanánk itt. De attól tartok, hogy Stan tényleg bejött volna a lakásba, ha nem veszem fel.
Régi már-már elhalványuló barátságunkra hivatkozva beinvesztálom a lakásomba. Habár rég járt már itt, rutinosan sétál be a nappaliba. Leül a fotel egyik felébe. Kényelmesen elhelyezkedik a bőrön, majd tekintetével engem kezd el követni. Mivel nem szívesen ülnék vele egy fotelbe - így elég közel kerülnénk egymáshoz - ezért a konyhából hoztam ki egy nem épp kényelmes széket. Lassan, ráérősen ülök le a párnára, majd mintha Stan ott se lenne babrálgatni kezdem a telefonom.
- Most komolyan ezért hívtál be? - neveti el magát. - Nem gondolod, hogy meg kéne magyaráznod, hogy mégis miért kellett odamenned Allihez? - rám vetíti az összes baját, illetve azokat a gondokat amiket én elkövettem. Félő, hogy talán semmit nem tudnék mondani. Térdeimre könyökölök.
- Elmondanád nekem, hogy mért véded ennyire Allit? - elégedett fintorral az arcomon szegezem neki a bennem már régóta keringő kérdést. Arcára pillanatnyi meglepettség ül ki. Felveszi a magabiztos tekintetét, majd fejet rázva hátradől a kanapén.
- Egy éve már, hogy elmentél. Alli egyedül volt. Teljesen magára maradt, szegény. - a mondat végére elgondolkozott, mintha maga előtt vetítené le az elmúlt egy év eseményeit. - Te nem tudod, miken segítettük át egymást. - mosolyog féloldalasan amitől nekem a gyomrom felfordul. Ha arra gondolok, hogy Alli meg Stan... Gondolom mikor az Őszi fesztivál estéjén láttam a lányt, Stan lehetett az aki édesen hazakísérte őt. De romantikus.
- Ha tudnád, hogy most mennyire felképelnélek. - jegyzem meg halkan lefelé pislogva. Nem akarok ránézni. Egyszerűen undorítónak tartom amit csinált. Főleg Allitől nem vártam volna, hogy majd pont vele kezd új életet. Egyszerűen felfoghatatlan számomra.
- Jól van, Harry. Szerintem nekünk nincs miről beszélnünk, így. - térdére támaszkodva feláll. Biccent egyet és zsebre tett kézzel, mint aki jól végezte dolgát az előszobába megy. Nem nézek utána. Nem érdekel merre megy. Az is lehet, hogy újra Allivel találkozik. Teljes mértékben leszarom. Az ő dolga. A bejárati ajtó hangosan csapódik be, amitől megremeg az asztal is. Összevont szemöldökkel nézek az előszoba felé. Eltűnt a lakásból és máris mintha minden megnyugodna körülöttem, engem kivéve.
Taylor H.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése