ALLI JACKSON
 |
| Grenade |
- Igen? - szól bele a telefonba, nyilván arra számít, hogy most bemutatkozom, hiszen ez a szokás, ha az embert ismeretlen számról hívják. Azonban ezúttal csalódást kell okoznom; bemutatkozás helyett szinte azonnal kinyomom a telefont, idegesen dobom a kanapéra a párnák közé, miközben zavartan hajamba túrok és nagyot sóhajtok. Mi a fenét csinálok? Teljesen ellent mondok délután még határozott önmagamnak, miszerint Harry megjelenése semmin nem változtat, most már teljesen hidegen hagy a jelenléte. Tekintetem ismét a telefonra csúszik, ajkamat harapdálom, s a következő pillanatban ismét azon kapom magam, hogy a telefon csöngése víz hangzik fejemben.
- Igen? - szól bele ismét ugyanaz a hang, ám ezúttal már sokkal erőteljesebben. Hallom a hangján, hogy valamilyen szinten dühíti a névtelen telefonálgatás, fejemben pedig akaratom ellenére azonnal felmerül a kérdés, miszerint akkor is így reagálna, ha tudná, hogy én vagyok? Gondolatmenetemet félbeszakítom, ajkaimat szólásra nyitom, ám torkomon egy hang se jön ki. A vonal másik végéről először csak szuszogást hallani, majd egy sípolást, ami tudtomra adja, hogy Harry kinyomta a telefont. Nagyot sóhajtok, ezúttal az asztalra rakom le a telefonomat, majd elfekszem a kanapén, s tekintetemet a falra függesztett tévére irányítom. Bár egyáltalán nem köt le a film, amit épp adnak, jobb a tévét bámulni, mint valami jelentéktelen pontot a lakásban. Gondolataim össze-vissza cikáznak, egy pillanat alatt magukkal sodornak, s ismét azon kezdek gondolkodni, miért is akartam volna felhívni. Mit mondtam volna, ha beszélgetésre kerül a sor?
Több mint valószínű, hogy csak habogtam volna valami Harry számára teljesen érthetetlen magyarázatot arra, miért hívtam, majd - csakúgy, mint most - valamelyikünk bontotta volna a vonalat. Nagyot sóhajtok, mikor a csengő fülsüketítő hangja megugraszt, majd nehézkesen ugyan, de felállok, s az ajtóhoz sétálva kitárom azt. Szemeim elkerekednek, ahogy megpillantom az ajtómban álló lányt, kinek szőke haja lófarokba van fogva, karakteres arcán pedig szokás szerint kedves mosoly pihen.
- Lisa? - kérdezek rá, hisz félő, hogy szemeim csúf tréfát űznek velem. Unokatesóm hatalmas mosollyal az arcán bólint, majd szoros ölelésbe von, amit természetesen azonnal viszonzok. - Hát te? - kérdezem, mikor elválunk. Lisa halkan elneveti magát, majd miután kicsit észhez térek beinvesztálom, s pár perccel később már a kanapén ülve meséli milyen együtt élni jelenlegi barátjával, akivel kicsivel több, mint egy éve költöztek össze, viszonylag messze innen.. Arca boldogabbnak tűnik, mint valaha, szemei izgatottan csillognak, miközben minden apró részletbe beavat. Vele együtt örülök, hisz mielőtt találkozott volna Nickkel, a jelenlegi barátjával igencsak balszerencsés volt kapcsolatok terén. Azt hiszem, ebből is látszik, hogy rokonok vagyunk...
Boldogan mesél, arcáról úgy tűnik levakarhatatlan a mosoly, ám sajnos én sem úszom meg, ahogy gondoltam, hamar terelődik felém a téma.
- Viszont azt hiszem, neked sokkal több mesélni valód van, ugyanis nagyon úgy tűnik, hogy sok mindenről lemaradtam - komolyodik el, tekintete össze-vissza cikázik a nappaliban. Nagyot sóhajtok, s halkan felnevetek, ám erről a halk nevetésről mindketten tudjuk, hogy kínomban történt.
- Ez egy elég hosszú történet - zavartan harapok rá alsó ajkamra, mire Lisa felvonja egyik szemöldökét.
- Ne szórakozz! Mi történt Harryvel? Mi van veletek? - kérdez rá konkrétan a dolgokra. Nem vártam mást, mindig is tudtam, hogy Lisa közvetlen, sosem kertel.
- Semmi nincs velünk - hadarom, majd hogy ne kelljen állnom Lisa rosszalló pillantását felállok a kanapéról, s az ablakhoz sétálok. Az esőcseppek sorra folynak végig az üvegen, még sötétben is tisztán látni lehet, ahogy a fák megadóan hajlanak meg az erősebb széllökéseknek. Kezeimet összefonom mellkasom előtt, majd kissé megrázom magam, s lassan visszasétálok a kanapéhoz.
- Mikor egy éve elmentem, még dúlt a szerelem - mondja, mondandója végét halkan elnevetve.
- Egy év alatt sok minden változott - sóhajtok, ölembe ejtett kezeimet kezdem nézegetni. Csönd telepszik ránk, melyet csak a tévé halk hangja tesz kevésbé elviselhetetlenné, de ahogy ismerem Lisat, ez a csönd sem fog sokáig tartani.
- De az érzéseid ennyi idő alatt sem változtak - mondja halkan. Talán reménykedett benne, hogy nem hallom meg, s talán jobb is lett volna ha elengedem a fülem mellett ezt a kijelentést.
- De igen - vágom rá szinte azonnal, bízom benne, hogy hangom határozottan cseng. Lisa homlokát ráncolja, ezzel azonnal elárulja, hogy nem hisz nekem, amit ezúttal csak egy sóhajtással reagálok le.
- Alli.. - kezd bele, ám mielőtt ő is kiselőadást tartana közbevágok.
- Túltettem magam rajta! Elfelejtettem és új életet kezdtem. Már nem érdekel többé - mondom magabiztosan, hangom a mondat végére mégis elhalkul.
- Ezt velem, vagy magaddal próbálod elhitetni? - Lisa halál nyugodt marad, rezzenéstelen arccal ül velem szemben, ami megőrjít. Miért tud mindig ilyen nyugodt maradni? Hogy tud mindig józanul, tiszta fejjel gondolkodni? Ez nekem miért nem megy?
- Ez az igazság - ejtem ki lassan a szavakat, ezzel megpróbálom nyomatékosítani mint Lisaban, mint magamban.
- Nem csak engem, de magadat is átvered. Ennek pedig sosincs jó vége - mosolyog rám halvány, - fájdalmas mosollyal, ami belém folytja a szót. Nem tudok reagálni, talán jobb is ha nem teszem, hisz félő, hogy kitörne belőlem minden. Ujjaimat zavartan tördelem, miközben áldom az eget, amiért Lisa - eddig - nem kérdezett rá különválásunk konkrét okára, noha fiatal még az este. Biztos vagyok benne, hogy megfogja még kérdezni, ha nem most, akkor máskor, ám ahogy ezek a gondolatok végig futnak a fejemben más is felugrik, amire azonnal rá is kérdezek.
- Meddig maradsz New Yorkban? - kérdezem, ezzel elterelve a témát.
- Egy hétig terveztem, de majd meglátjuk, hogy alakul - mosolyog rám, szemmel láthatóan ő is megkönnyebbült, hogy másra terelődött a beszélgetés. Miután letisztázzuk, hogy ebben az egy hétben az összes lehetőséget kihasználjuk, hogy együtt programokat szervezhessünk Lisa nem marad sokáig. Bár felajánlom neki, hogy maradhat éjszakára nem fogadja el, elmondása szerint még szüleimhez is beakar köszönni, nem beszélve arról, hogy Nick is New Yorkban van vele, őt pedig nem hagyhatja egyedül. Egy igen hosszúra elnyúló elbúcsúzást követően mosollyal az arcomon csukom be a bejárati ajtót, majd a falon pihenő órára pillantom meg, hogy több mint másfél órát beszélgettünk Lisaval.
Ahogy tudatosul bennem, hogy egyedül maradtam gondolataim ismét leigáznak, lusta mozdulatokkal sétálok vissza a nappaliba, ahol aztán eldőlök a kanapén, s nagyokat pislogva rágom át magam a Lisaval lebonyolított beszélgetésen. Nincs igaza... Túltettem magam a tavaly történteken, már nincs rám hatással semmi, ami ahhoz kapcsolódik, ahogy Harry hirtelen megjelenése sem kavart fel.
Elbizonytalanodom. Ahogy minden újra lejátszódik bennem pillanatok alatt összekeveredem, így inkább hagyom, hogy ólomsúlyú pilláim lecsukódjanak, s röpke pár perc elteltével mély álomba zuhanjak.
- Igen? - szól bele ismét ugyanaz a hang, ám ezúttal már sokkal erőteljesebben. Hallom a hangján, hogy valamilyen szinten dühíti a névtelen telefonálgatás, fejemben pedig akaratom ellenére azonnal felmerül a kérdés, miszerint akkor is így reagálna, ha tudná, hogy én vagyok? Gondolatmenetemet félbeszakítom, ajkaimat szólásra nyitom, ám torkomon egy hang se jön ki. A vonal másik végéről először csak szuszogást hallani, majd egy sípolást, ami tudtomra adja, hogy Harry kinyomta a telefont. Nagyot sóhajtok, ezúttal az asztalra rakom le a telefonomat, majd elfekszem a kanapén, s tekintetemet a falra függesztett tévére irányítom. Bár egyáltalán nem köt le a film, amit épp adnak, jobb a tévét bámulni, mint valami jelentéktelen pontot a lakásban. Gondolataim össze-vissza cikáznak, egy pillanat alatt magukkal sodornak, s ismét azon kezdek gondolkodni, miért is akartam volna felhívni. Mit mondtam volna, ha beszélgetésre kerül a sor?
Több mint valószínű, hogy csak habogtam volna valami Harry számára teljesen érthetetlen magyarázatot arra, miért hívtam, majd - csakúgy, mint most - valamelyikünk bontotta volna a vonalat. Nagyot sóhajtok, mikor a csengő fülsüketítő hangja megugraszt, majd nehézkesen ugyan, de felállok, s az ajtóhoz sétálva kitárom azt. Szemeim elkerekednek, ahogy megpillantom az ajtómban álló lányt, kinek szőke haja lófarokba van fogva, karakteres arcán pedig szokás szerint kedves mosoly pihen.
- Lisa? - kérdezek rá, hisz félő, hogy szemeim csúf tréfát űznek velem. Unokatesóm hatalmas mosollyal az arcán bólint, majd szoros ölelésbe von, amit természetesen azonnal viszonzok. - Hát te? - kérdezem, mikor elválunk. Lisa halkan elneveti magát, majd miután kicsit észhez térek beinvesztálom, s pár perccel később már a kanapén ülve meséli milyen együtt élni jelenlegi barátjával, akivel kicsivel több, mint egy éve költöztek össze, viszonylag messze innen.. Arca boldogabbnak tűnik, mint valaha, szemei izgatottan csillognak, miközben minden apró részletbe beavat. Vele együtt örülök, hisz mielőtt találkozott volna Nickkel, a jelenlegi barátjával igencsak balszerencsés volt kapcsolatok terén. Azt hiszem, ebből is látszik, hogy rokonok vagyunk...
Boldogan mesél, arcáról úgy tűnik levakarhatatlan a mosoly, ám sajnos én sem úszom meg, ahogy gondoltam, hamar terelődik felém a téma.
- Viszont azt hiszem, neked sokkal több mesélni valód van, ugyanis nagyon úgy tűnik, hogy sok mindenről lemaradtam - komolyodik el, tekintete össze-vissza cikázik a nappaliban. Nagyot sóhajtok, s halkan felnevetek, ám erről a halk nevetésről mindketten tudjuk, hogy kínomban történt.
- Ez egy elég hosszú történet - zavartan harapok rá alsó ajkamra, mire Lisa felvonja egyik szemöldökét.
- Ne szórakozz! Mi történt Harryvel? Mi van veletek? - kérdez rá konkrétan a dolgokra. Nem vártam mást, mindig is tudtam, hogy Lisa közvetlen, sosem kertel.
- Semmi nincs velünk - hadarom, majd hogy ne kelljen állnom Lisa rosszalló pillantását felállok a kanapéról, s az ablakhoz sétálok. Az esőcseppek sorra folynak végig az üvegen, még sötétben is tisztán látni lehet, ahogy a fák megadóan hajlanak meg az erősebb széllökéseknek. Kezeimet összefonom mellkasom előtt, majd kissé megrázom magam, s lassan visszasétálok a kanapéhoz.
- Mikor egy éve elmentem, még dúlt a szerelem - mondja, mondandója végét halkan elnevetve.
- Egy év alatt sok minden változott - sóhajtok, ölembe ejtett kezeimet kezdem nézegetni. Csönd telepszik ránk, melyet csak a tévé halk hangja tesz kevésbé elviselhetetlenné, de ahogy ismerem Lisat, ez a csönd sem fog sokáig tartani.
- De az érzéseid ennyi idő alatt sem változtak - mondja halkan. Talán reménykedett benne, hogy nem hallom meg, s talán jobb is lett volna ha elengedem a fülem mellett ezt a kijelentést.
- De igen - vágom rá szinte azonnal, bízom benne, hogy hangom határozottan cseng. Lisa homlokát ráncolja, ezzel azonnal elárulja, hogy nem hisz nekem, amit ezúttal csak egy sóhajtással reagálok le.
- Alli.. - kezd bele, ám mielőtt ő is kiselőadást tartana közbevágok.
- Túltettem magam rajta! Elfelejtettem és új életet kezdtem. Már nem érdekel többé - mondom magabiztosan, hangom a mondat végére mégis elhalkul.
- Ezt velem, vagy magaddal próbálod elhitetni? - Lisa halál nyugodt marad, rezzenéstelen arccal ül velem szemben, ami megőrjít. Miért tud mindig ilyen nyugodt maradni? Hogy tud mindig józanul, tiszta fejjel gondolkodni? Ez nekem miért nem megy?
- Ez az igazság - ejtem ki lassan a szavakat, ezzel megpróbálom nyomatékosítani mint Lisaban, mint magamban.
- Nem csak engem, de magadat is átvered. Ennek pedig sosincs jó vége - mosolyog rám halvány, - fájdalmas mosollyal, ami belém folytja a szót. Nem tudok reagálni, talán jobb is ha nem teszem, hisz félő, hogy kitörne belőlem minden. Ujjaimat zavartan tördelem, miközben áldom az eget, amiért Lisa - eddig - nem kérdezett rá különválásunk konkrét okára, noha fiatal még az este. Biztos vagyok benne, hogy megfogja még kérdezni, ha nem most, akkor máskor, ám ahogy ezek a gondolatok végig futnak a fejemben más is felugrik, amire azonnal rá is kérdezek.
- Meddig maradsz New Yorkban? - kérdezem, ezzel elterelve a témát.
- Egy hétig terveztem, de majd meglátjuk, hogy alakul - mosolyog rám, szemmel láthatóan ő is megkönnyebbült, hogy másra terelődött a beszélgetés. Miután letisztázzuk, hogy ebben az egy hétben az összes lehetőséget kihasználjuk, hogy együtt programokat szervezhessünk Lisa nem marad sokáig. Bár felajánlom neki, hogy maradhat éjszakára nem fogadja el, elmondása szerint még szüleimhez is beakar köszönni, nem beszélve arról, hogy Nick is New Yorkban van vele, őt pedig nem hagyhatja egyedül. Egy igen hosszúra elnyúló elbúcsúzást követően mosollyal az arcomon csukom be a bejárati ajtót, majd a falon pihenő órára pillantom meg, hogy több mint másfél órát beszélgettünk Lisaval.
Ahogy tudatosul bennem, hogy egyedül maradtam gondolataim ismét leigáznak, lusta mozdulatokkal sétálok vissza a nappaliba, ahol aztán eldőlök a kanapén, s nagyokat pislogva rágom át magam a Lisaval lebonyolított beszélgetésen. Nincs igaza... Túltettem magam a tavaly történteken, már nincs rám hatással semmi, ami ahhoz kapcsolódik, ahogy Harry hirtelen megjelenése sem kavart fel.
Elbizonytalanodom. Ahogy minden újra lejátszódik bennem pillanatok alatt összekeveredem, így inkább hagyom, hogy ólomsúlyú pilláim lecsukódjanak, s röpke pár perc elteltével mély álomba zuhanjak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése