ALLI JACKSON
 |
| Back To December |
- Ne kéresd már magad. Fantasztikus lesz - győzköd továbbra is. Nagyot sóhajtok, kulcsomat a zárba teszem, majd elfordítom és kilököm magam előtt az ajtót. Miután Stant is beinvesztálom a lakásba lerúgom magamról a tornacipőmet, kabátomat a fogasra akasztom, majd a nappaliba megyek. Stan szokásához híven szinte azonnal a kanapét célozza meg, kényelmesen terpeszkedik el rajta, miközben én a hálóba megyek, és megszabadulva vizes ruháimtól átöltözök. - Lazíts már egy kicsit - könyörög, mikor visszaérek a nappaliba. Hajamat egy könnyed mozdulattal lófarokba kötöm, majd sóhajtok, s az ablakpárkánynak dőlök, ezzel elérve, hogy szembe legyek Stan heverésző alakjával.
- Hol lesz a buli? - kérdezem. Bár nem áll szándékomban menni, mégis úgy gondolom, ha bele megyek a játékba hamarabb szabadulok, majd talán egy "hirtelen eseménynek köszönhetően" lemondom a bulit. Stan arcán elégedett mosoly terül el, amit akárhogy próbál takarni nem megy neki.
- Wood Street Pub. Szombat és vasárnap - válaszol mosolyogva, mire szemöldököm az egekbe szökik.
- Ráadásul egész hétvégén? - tátom el a szám, mire barna hajú barátomtól kérdő pillantást kapok.
- Szabad a hétvégéd, nem dolgozol. Akkor mi a baj? - kérdezi, arcáról süt az értetlenség.
- Nem épp ezzel akarom elütni az egész hétvégémet - mondom el az igazat, noha kicsit tartok Stan reakciójától, hisz nem akarom, hogy azt higgye; nem akarok velük lenni.
- Nem lenne jó újra összeülni egy kicsit a régi csapattal? - kérdezi, arca kissé meglágyul. - Jake, Poppy és a többiek - mosolyog. Szavam elakad a többiek szó hallatán, arcomra valószínű azonnal kiültek az érzelmeim, hisz Stan hamarosan ismét megszólal: - Harry nem lesz ott Alli - mondja, mire alig észrevehetően kiengedem az eddig bent tartott levegőt. Az éjszakai SMS-e után, - amiről senkinek nem számoltam be - egyszerűen nem tudok másra gondolni. Bár válaszoltam neki, nem szándékozom megbeszélni vele a dolgokat, épp ezért nem is akarok vele találkozni. Tudom, hogyha meglátom, nem fogok tudni parancsolni magamnak, és hagyni fogom neki, hogy megmagyarázza a dolgokat, esetleg még magát is kimentse a dolgokból, azt pedig legkevésbé sem szeretném.
- Meggondolom, oké? - eresztek meg egy halvány mosolyt Stan felé, mire ő egyöntetűen bólint, majd nagyot sóhajt, ebből tudom, hogy végre témát válthatunk.
- Jasonel mi újság?
Nesze nekem. Azt hiszem, bátran kijelenthetem, hogy ez váratlanul ért, sokkal szívesebben beszélgetnék akár a buliról is, minthogy arról, mi van Jasonel. Na, nem mintha bármi titkolni való lenne, meglátásom szerint elég szemet szúró a köztünk lévő kis szikra, melyből ki tudja még mi fog kialakulni.
- Miért kérdezed? - ülök le a kanapé mellé elhelyezett fotelba, miközben félig Stanre sandítok, aki mosollyal az arcán ül már egy teljesen más pozícióban mint eddig.
- Csak délelőtt összefutottunk, aztán mesélte milyen jóba lettetek - válasza enyhén szólva meglep. Azt magam is észrevettem, hogy Jason kedvel, de nem gondoltam volna, hogy annyira, hogy arról Stannek is beszámol.
- Tényleg? - tátom el a szám, Stan válaszképp pedig biccent egyet.
- Kedvel téged. Nagyon - osztja meg velem az információt, amit hallva nagy mosoly kunkorodik arcomon. Fülelni kezdek, ahogy egy számomra ismerős dallam járja be a szobát, de mivel nem a nappaliban szól a konyhába sietek, s a pulton pihenő telefonomért nyúlok. Ajkaim leheletnyit elválnak, mikor megpillantom a képernyőn azt a nagyon is ismerős nevet, ami most egy teljesen monoton hanggal társulva adja tudtomra, hogy Harry hív. Alsó ajkamat fogaim közé veszem, ujjaimat a zöld gomb felé helyezem, ám mielőtt megnyomnám eszembe jut a nappaliban tartózkodó Stan, akit nem igazán akarok belevonni ebbe. Egy könnyed mozdulattal lenémítom a telefont, majd a rajtam pihenő pulcsi - ami nem mellesleg Dave pulcsija - zsebébe teszem. Még pár másodpercig hallom, ahogy rezeg, ám mire visszaérek a nappaliba már a rezgés is abbamarad.
- Jól vagy? - Stan kérdése megugraszt, kissé meg kell ráznom magam, azt hiszem enyhén elmélyedtem.
- Persze, miért? - teszem az értetlent, remélve, hogy Stan hisz nekem.
- Kicsit elfehéredtél - válaszol, miközben kezével saját arcánál mutogat.
- Jól vagyok - mosolygok rá halványan, majd ismét elhelyezkedek a fotelba, s faggatni kezdem minden rendben van-e vele mostanában.
Mióta Stan félórája elment fel sem álltam a kanapéról. Ajkaimat harapdálva bámulom a dohányzóasztalon pihenő telefont, mely azóta meg se mukkant. Nem tudom, mire várok. Talán arra, hogy újra hívjon?
Nem! Nem várhatok arra, hisz én már túl tettem magam rajta.. nincs rám hatással! Na persze..
Könyökömmel térdemre támaszkodva túrok bele - immár - kiengedett tincseimbe, melyek az esővíztől enyhén hullámosan omlanak vállamra. A rám hatalmas pulóver ujját jobban kézfejemre húzom, majd mély levegőt veszek és a telefonért nyúlok. Ezúttal nem rejtem el a számom, magabiztosan oldom fel a billentyűzárat, és keresem ki a névjegyzékből a már ismerős számot, amit kívülről fújok, még mindig. Pár másodpercet hezitálok, majd mikor emelném az ujjam, hogy elindítom a hívást a telefon megrezzen a kezemben és Harry neve köszön vissza rám a képernyőről. Eltudnék elmélkedni rajta, mennyire ugyanúgy gondolkodunk, ehelyett azonban összeszorítom a szemem, s megnyomom a zöld gombot.
- Szia - köszönök bele halkan, meglep, mennyire remeg a hangom.
- Alli - hallom meg a nevem, mire kiráz a hideg, s eszembe jut, mennyire imádtam, ahogy a nevemet mondja. Hangja meglepett, talán ő sem számított rá, hogy felveszem a telefont. - Ne haragudj, ha zavarlak.. - mély hangja keresztül vibrál a vonalon, áldom az eget, amiért most nem áll itt előttem, hisz akkor ő is szemtanúja lenne, mennyire el tud gyengíteni, már csak az, ha a hangját meghallom.
- Nem zavarsz - vágok a szavába, miközben ügyelek rá, hogy hangom fele annyira se remegjen, mint az előbb.
- Tudom, hogy gondolkodási időt kértél és azt mondtad nem ígérheted, hogy átgondolod a dolgokat, de én nem bírtam tovább, hogy ne hívjalak fel - hadarja, épp ezért egy fél perc eltelik, mire eljut a tudatomig, mit is mondott az imént. Bár nem tudom, mit kéne válaszolnom, ajkaimat szólásra nyitom.
- Folyamatosan csak ezen gondolkodom Harry - vallom be, hangom halk, bízom benne, hogy nem hallotta.
- Nem tudok csak úgy elmenni melletted az utcán - szólal meg. A telefont egy pillanatra elemelem a fülemtől, sóhajtok egyet, majd előbbi helyzetébe helyezem.
- Miért hívtál? - hagyom figyelmen kívül előbbi kijelentését, s noha tudom, tulajdonképpen miért hívott, mégis ezzel próbálok meg kibúvót találni.
- Alli, az előbb mondtam el - hangja meglepetésemre sokkal ingerültebb, mint vártam. Mindig is tudtam, hogy nem tartozik a végtelen türelemmel megáldott emberek közé, de nem gondoltam volna, hogy még türelmetlenebb lett az elmúlt időben.
- Ezt már megbeszéltük Harry... Mi végeztünk egymással! - hangom ugyan határozottan cseng a szavak, amiket kiejtek kis híján szétmarnak belülről.
- Stan miben jobb, mint én? - kérdése hallatán szemeim kikerekednek, köpni nyelni nem tudok, s bár meglepődtem, mérhetetlen harag önt el.
- Tessék? - ennyi?! Ennyit tudok kinyögni, erre a kérdésre?
- Kedvesebb veled? Több mindent ad, mint én? Bármint mondasz nem fogom elhinni, mert soha nem lesz még egy olyan ember, aki annyira szeretett volna, mint én - őrjítő nyugodtsággal beszél, ez bosszant a legjobban az egészben.
- Remélem befejezted - válaszolok higgadtan, bár szívem szerint sikítanék, amiért képes azt gondolni rólam, hogy összeállok a legjobb barátjával. Sikítanék, amiért azt hiszi, őt fogja valaha jobban szeretni valaki, mint amennyire én szerettem. Sikítanék, mert megőrjít mennyire akarom őt, miközben mindennél és mindenkinél jobban utálni akarom.
- Nem értem mi történt velünk... - sóhajt. Szitok áradat kering a fejemben, körbe-körbe. Szemeimet összeszorítom, fogaimat csikorgatva fojtom magamba a véleményemet, amit legszívesebben Harry orra alá dörgölnék, ám mégsem teszem.
- Az lesz a legjobb, ha elfelejtjük egymást - mondom halkan, szemeimet még mindig csukva tartom, hisz félő, hogyha kinyitnám őket összegyűlt könnyeim kiszabadulnának, s ezúttal lehetetlen lenne nekik gátat szabni. Nem akarom elfelejteni...
Mielőtt válaszolhatna kinyomom a telefont, könnyeim pedig azzal együtt indulnak útnak, noha minden erőmmel próbáltam visszatartani őket. Mellkasom hevesen hullámzik, nem sírok; zokogok. A telefont idegesen dobom a kanapé mellett elhelyezkedő fotelba, nem foglalkoztat a csengőhang, aminek hangja ismét bejárja a nappalit. Mély levegőket veszek, hirtelen ötlettől vezérelve rongyolok be a hálószobába, nyitom ki a szekrényt, s kezdek kutakodni. Miután mindent felforgatok, megtalálom amit keresek. Harry egyik inge végre a kezembe akad, fejemben azonnal feltörnek az emlékek, miként vette le rólam...
Lerántom magamról a pulcsit, majd mikor már csak egy melltartó van rajtam magamra húzom az inget, s könnyek által végigszántott arccal lépdelek vissza a nappaliba. Magam sem tudom, miért tartottam meg ezt az inget, vagy hogy miért hoztam egyáltalán magammal, most azonban elkeseredetten veszem tudomásul, hogy Harry jellegzetes illata szinte már teljesen eltűnt róla. Lassan ugyan, de teljesen átvette az én ruháim illatát, ami teljesen letör. Ráérősen ereszkedem le, egészen míg meg nem érzem magam alatt a mahagóni színbe öltöztetett parkettát, majd térdeimet közel húzva magamhoz ölelem át őket karommal, s fejemet lábamra hajtom. Miért jött haza? Miért kellett felbukkannia? Miért nem tudtam végleg lezárni magamban a múltat? Fejemet felkapom, a kaputelefon fül süketítő hangja megugraszt. A falon pihenő órára pillantok, ijedten veszem tudomásul, miszerint ma estére találkát beszéltem meg Jasonnel, aki nem láthat ilyen állapotban. Elég erős vagyok hozzá, hogy felálljak és összeszedjem magam, vagy ismét összeomlok?! Nagy levegőt veszek, felállok a földről, s könnyeimet törölgetve lépkedek el a kaputelefonig, hogy ezzel adjak magamnak is egy esélyt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése