2. Évad 17. Rész - Ennek kell történnie

HARRY STYLES

Goodbye

     Lassan pislogok az ablak felé, de félő, hogy már lehetetlen lenne bármit is látnom. A sötétség szinte teljesen uralma alá keríti a várost és annak higgadt lakóit. Szerintem talán én vagyok az egyetlen ember ebbe a hatalmas épületben aki az idegösszeroppanás szélén áll. Viszonylag nyugodt tekintettel figyelem a fákat, amik egészen a lakásom ablakáig nyújtókodnak és meghajolnak minden egyes fuvallatnál.
     Erősen belekapaszkodok a pult szélébe. Izmaim megfeszülnek ahogyan az egész erőmet az ujjaimba összpontosítom. Körmeimet mélyen belevájom a kemény anyagba, ami nem akarja könnyen megadni nekem magát.
     Fejemet leszegem és mély levegőt veszek. Próbálom nem lejátszani a fejemben az előbb történteket, de egyszerűen nem megy. Tekintetemmel a nappali sarkába nézek félve, hogy újra rosszulleszek. Nem kifejezetetten attól szörnyedek el, hogy a telefonom darabokra törve árválkodik a saroktól külömböző távolságokra, inkább a tény ami ezt okozta. Pillantásaimat visszavezetem a lábaimra, amik még szerencsére épségben vannak a kezeimmel együtt. Tanulva a multkori esetből most semmiféle bútort nem törtem össze itthon, ellentétben a mobilommal, ami pótolható, de egyenlőre nics szükségem rá.
     Hümmögök egyet, úgy érzem már kellőképpen lenyugodtam ebben a fél órában míg a hideg konyha falai között ücsörögtem közel a hűtőhöz. Ellököm magam a pulttól majd leugrok róla. Lassú léptekkel sétálok a nappaliba, ujjaimmal felszántom a hajam, majd erősen megkapaszkodom pár tincsben.
     Ajkamba harapok. Közelebb sétálok a fotelhez ahova igénytelenül és dühösen vágtam le a pólómat még fél órával ezelőtt. Bal kezemmel könnyedén felkapom a helyéről, majd kisimítva annak ráncait szemügyre veszem a ruhaneműt. A fehér pólójaim remekül álltak Allin, mindig ezt, vagy az egyik ingemet kérte el, ha valami kényelmesebbe akart lenni. Az arcomhoz emelem az anyagot, remélve, hogy maradt még valamicske jele Alli testének, de természetesen ennek is csak a saját parfümömmel átjárt illata van.
     Nem foglalkozom tovább a pólóval, annak ellenére, hogy fel akartam venni. Visszadobom a helyére pont ugyanolyan gyűrötten mint volt.
     Nem foglalkozva semmivel az ablakhoz sétálok. A kilincséhez nyúlok, amit máskor könnyedén kinyitottam, de most meg kell rángatnom egy kicsit, hogy legalább az egyik szárnya kinyíljon. Az ablak párkányra könyökölve halgatom a szél zaját, ami olyan megnyugtató, kár , hogy korábban nem jutott ez eszembe.
     Tekintetemmel kiszúrok egy levelet a fa egyik ágán, ami már alig bírja magát tartani. Egy erősebb fuvallat teljesen kicsavarja a helyéről és magával sodorja az éjszakába. Figyelem, ahogy teljesen elveszik az elhomályosodott fények rengetegében. Szemeimet leszegem. A szürke falat bámulom, ami annyira semmitmondóan fejezi ki az érzéseimet. Pontosan jól tükröz engem ez a ház. Jellegtelen, egyszerű, felejthető. Harry! Gondolj a falevélre. Alli ugyanolyan könnyedén fog mostantól eltűnni a sötétben. Ennek KELL történnie. Megrázom a fejem. Bármennyire is erősnek próbálok mutatkozni az idegeim ezt nem bírják. Azt hittem minden olyan könnyű lesz ha hazaérek, de ez teljesen más.
    Mellkasomra tekintek ahol a szél meg-megemeli a medálomat. Ajkaimat fogim közé szívom. Itt az ideje elbúcsúzni Allitől... Ujjamat beleakasztom a láncba, és egyszerű mozdulattal tépem le a nyakamról. Még mielőtt azt is elengedném, tenyerembe eresztem a sokat mondó ékszert.
- Szerettelek. - jegyzem meg csak úgy magamba miközben hüvelykujjammal végig simítok a medálon. Szemöldökömet összevonom. Erősen ökölbe szorítom a kezem, lendületet veszek, nyögök egyet és amilyen messze csak tudom eldobom azt a mihaszna tárgyat, aminek itt az ideje, hogy kilépjen az életemből. Egy ideig még látom ahogy repül, de hamar elvesztem pillantásommal.
     A hajamat felborzolja a szél, pár tincsem miatt nehezebben látok. Foghatnám a hideg fuvallatra, hogy a szemem kezd egyre jobban könnyezni, talán ez így férfias kifogás lenne. Miközben az alattam lévő járdát apró könnycseppekkel díszítem, amik esőcseppnek tűnnek, addig mintha valami bemászna a fejembe és rám tör a felismerés.
- Basszameg! - pattannak ki a szemeim. Ellököm magam az ablakpárkánytól és a konyhába csúszok. Hihetetlen gyorsasággal próbálok kutakodni az egyik fiókban, mire megtalálom a keresett tárgyat. A fiókot úgyhagyom, mint ahogy az ablakot is. Nem törődöm azzal, hogy csak egy nadrág van rajtam, kivágom magam előtt az ajtót és futni kezdek a folyosón egészen a lépcsőig. Hármassával ugrom meg a fokokat, remélem, hogy nem jön senki velem szembe, mert azt biztos odébb lököm.
     Ugyanúgy mint a saját ajtómat, a bejárati ajtót is kilököm miközben folyamatosan káromkodom és egy halom szitokáradatot fújok ki magamból. Mivel a cipőm felvételével nem akartam szenvedni így most szenvedem  a hibáim; minden egyes kavics és egyéb éles tárgy ami a járdán fellelhető vágja a lábamat. A nehezen előkerített zseblámpa gombját erőlködve benyomom, de nem akar működni. Párszor meg kell csapkodjam, hogy fénye végre pislákolni kezdjen, majd rendesen bekapcsolódjon.
     Elindulok a megfelelő irányba és remélem, hogy nem kell túl sokáig kint bóklásznom. Habár nincs túlságosan sötét az utcai lámpáknak hála, de még a zseblámpával sem látok olyan jól mint kéne. Miközben majdnem guggolva matatok a földön, a hátamat erős ütés éri mintha valaki megdobott volna vízes lufival. Feltételezem, hogy nem rohangálnak az utcán gyerekek, kezükben ilyen fegyverekkel így az égre tekintek. Abban a pillanatban dörrent egyet az ég és minden megvilágosodott. Az esőcseppek azonnal kezdtek szakadni, mintha csak rám összpontosítanának, de a villámcsapásnak hála valami fényes dolgot láttam megcsillanni a földön, amit remélek, hogy nem egy újabb üveg darabka. Mivel már csurom víz vagyok így lassan és magabiztosan sétálok oda a fűben heverő csillogáshoz. Zseblámpámmal rávilágítok. Megmutatom neki ezer wattos mosolyomat, hajamat már meg sem próbálok eltüntetni az arcomból. Letérdelek a földre és óvatosan emelem fel a nyakláncot. Fényemet magam mellé dobom, helyébe a medál kerül. Mosolyogva, arcomról lecsepegő könnyekkel és vízcseppekkel tartom magam előtt életem legfontosabb tárgyát.
     Láncánál fogva lelógatom, mutató- és hüvelykujjam között erősen tartom és hagyom, hogy a medált lóbálja a szél.
- Soha nem foglak elengedni! - szólok igazi címzettemnek, aki most talán a saját lakásában egyszerűen nem foglalkozik velem. Talán tudomást sem vesz hívásomról. Feltételezem, hogy ott Stan ott ült mellette és vigyorgó arccal hallgatta miként veszek össze azzal a személlyel akit az életemnél is jobban szeretek. - Miért menekülsz előlem? - kezdek megijedni magamtól. Mégis mi a francért beszélek egy lánchoz? Szipogok egyet, majd megtörlöm az arcom. Felkapom a földről a zseblámpám és erősen szorítva a medált elindulok a lakásomba, ahol senki nem vár, senki nem hibáztat, a magány hívogat.
     Teljesen megőrültem.... miközben csak magam elé pislogok, azon gondolkozom vajon milyen látvány lehettem annak, aki éppen erre járt. Halvány mosoly kunkorodik az arcomra a jelenet láttán. Feljajdulok. Alsó ajkamat fogaim közé szívom. Neki támaszkodok a legközelebbi fának, bal talpamat igyekszem a fény felé fordítani. Remek, talán még el is vérzem.