2. Évad. 18. Rész - Szép ing

 ALLI JACKSON

One More Night

Ahogy minden egyes lépéssel közelebb kerülünk a célul kitűzött szórakozóhely bejáratához, annál biztosabb vagyok benne, hogy rossz ötlet volt végül beadnom a derekam. Hiába is, Stan igen meggyőző kiselőadása, miszerint mióta Harryvel szakítottunk begubózott remete életet élek igen hatásos volt, ugyanakkor meglepő, hisz sosem gondoltam volna Stanről, hogy ilyen nyíltan a szemembe fogja mondani, mit gondol. Némán sétálok mellette, próbálok nem az enyhén szorító görcsre gondolni, mely már az indulás óta hasamban leledzik, még számomra is ismeretlen okokból. Az őszi hűvös levegőnek köszönhetően többször is megborzongok, annak ellenére, hogy karomat egy fekete, s piros színekben pompázó kockás ing fedi, melyet a Harryvel való vitánk óta csupán annyi időre vettem le, míg kimostam. Bíztam benne, hogy Stannek nem fog különösebben szemet szúrni a ruhadarab, s nem kezdi majd el kifilézni, kié, és miért is van rajtam pontosan, noha nem mintha annyi köze lenne hozzá. Simán eltudom intézni egy kis füllentéssel, miszerint a ruhadarab Dave tulajdona, esetleg egy közelebbi fiú barátomtól vettem kölcsön. Alsó ajkamat alig észrevehetően kezdem harapdálni, ahogy ismét a veszekedésünkre kezdek gondolni, ami - bár már három nap is eltelt azóta - még mindig szüntelenül foglalja le gondolataim nagy részét. Furcsa arra gondolni, milyen rég veszekedtem, vagy egyáltalán beszéltem utoljára Harryvel, tekintettel arra, hogy az elmúlt egy évben mindketten - legalábbis én biztos - igyekeztünk, hogy még véletlenül sem fussunk össze, s ehhez igen sokkal hozzájárult Harry lelépése, ami először igen szíven ütött. Sok átsírt éjszaka után azonban kénytelen voltam belátni, hogy máshogy nem zárhatom le ezt a fejezetet, csak ha minden Harryhez fűződő szálat elvarrok, s elfelejtem őt.
- Szép ing - Stan szavai kirántanak gondolataim közül, aminek ugyan örülök, ám annak kevésbé, amivel kiment gondolataim feldúlt tengeréből, hisz akármennyire bíztam benne, hogy ne ismerje fel a rajtam pihenő inget, nyilvánvaló, hogy csak azért jegyezte meg, mert ő is rájött, kinek a tulajdona volt ez régen.
- Köszi - köszönöm meg halkan, egy zavart mosollyal megspékelve. Reakcióra nem várva viszem tekintetem a kavicsos járdára, melyet az utcai lámpák halovány fénye, s a Hold udvarának sárgás fénye világít meg. Ahogy egyre csak közeledünk folyamatosan növekszik az utcán kóborlók száma, ami nem meglepő, hisz Stan elmondása szerint ez egy igen nagy hírű összejövetelnek ígérkezik. Unottan dőlök neki a fölénk magasodó téglaépület hideg falának, amint megpillantom az előttünk kígyózó sort, mely fiatalokból áll, akik türelmetlenül várják, hogy végre beengedjék őket az épületbe.
- Remélem tudod, hogy ide soha nem fogunk bejutni - ráncolom össze a homlokomat, miközben a mellettem álló Stanre nézek, aki csak egy hitetlenkedő pillantást intéz felém, majd ujjait csuklóm köré tekerve kezd el húzni a sorban állók mellett. Többen megszólnak minket, miszerint a sor vége nem itt van, de velem ellentétben Stan könnyedén elereszti ezeket a füle mellett, hajthatatlanul tör előre, egészen míg meg nem állunk két nagyobb darab biztonsági őr előtt. Mérget vennék rá, hogy egyikük se befolyásolható, így már készítem is magam, hogy hamarosan ismét a sor végén fogunk kikötni. Stan mondd valamit a kidobóknak, de nem hallom tisztán az épületből kiszűrődő hangok, és a mellettem sorban állók beszélgetése mellett, na nem mintha kimondottan érdekelne, hogy próbál egyezkedni.
- Stan Wisley és Alli Jackson - mondja, mire az egyik biztonsági egy papírt kezd el vizsgálni. Tekintete végigszalad rajtunk, majd biccent egyet, s kinyitja előttünk a hatalmas üvegajtót. Bambán nézek Stanre, arcomról süt az értetlenség. Mindig tudtam, hogy Stan nem kispályás ilyen téren, de soha nem gondoltam volna, hogy egy ilyen helyre is betudja vitetni magát.
- Ezt, hogy csináltad? - adok hangot a bennem felbukó kérdésnek, miközben követve Stan mozdulatait a lifthez sétálunk. Az előcsarnokba csupán páran lézengenek, többnyire raktárhelyiségek, mosdók, és ehhez hasonlók kaptak itt helyet.
- Annak könnyű dolga van, akinek az egyik legjobb barátja az egyik főszervező - néz rám féloldalas mosolyával.
- Jake?! - esik le az állam. Stan bólint, miközben egyik ujjával könnyedén nyomja meg a lift hívó gombját, ami pár másodpercen belül meg is érkezik. Pár kissé már ittas fiatal száll ki belőle, félő, hogyha az egyik fiú nem tartaná meg a lányt, akkor elesne, de ez nem a mi problémánk, így ügyet sem vetve rájuk szállunk be a liftbe.
- Jó lesz, csak engedd el magad - szólal meg Stan, mire egy pillanatra felé fordulok. Nem néz rám, tekintetét szigorúan a szintjelzőn tartja, ennek ellenére látom az arcán pihenő mosolyt. A lift ajtaja kinyílik előttünk, így pedig azonnal elénk tárul a szórakozó fiatalok képe, akik alkohollal feltöltött poharakkal, s üvegekkel a kezükben táncolnak a táncparketten. A falak mellett fekete bőrrel bevont bokszok, míg a bárpult közvetlen közelébe asztalok, s székek kaptak helyet. A pultnál szintén bőrrel bevont bárszékek pihennek, ám azokon csupán csak egy-két ember foglal helyet, az emberek többsége a táncparketten tartózkodik, ami kimondottan hatalmas.
- Poppyék merre lehetnek? - kérdezem, kissé felemelve a hangom, hátha így Stan meghallja, amit mondok.
- Fogalmam nincs - sóhajt, majd tekintetével a tömeget kezdi kémlelni, hátha megpillant egy ismerős arcot.

Nagyjából két óra telt el azóta, hogy megérkeztünk, s körülbelül másfél óra azóta, hogy leszakadtam Stantől. Igen, én ilyenre is képes vagyok, bár én már meg sem lepődök, hisz mindig is szerencsétlen voltam, egy kis "kimaradás" már nem oszt, nem szoroz. Unottan üldögélek a bárpultnál, fejemet könyökömmel támasztom meg, míg szabad kezemet felemelem, s ujjaimmal végigsimítom az előttem pihenő pohár peremét, úgy, hogy épp csak alig érek hozzá. Isten tudja, hányadik whiskymet gurítom le, nem törődvén azzal, miszerint a whisky egyáltalán nem a nők itala - legalábbis a pultos srác ezt állítja. A zenét, ami megérkezésünkkor őrjítően hangosnak tituláltam, most csak tompán hallom, a külvilágot teljesen kizárva görnyedek poharam felé, mint egy alkoholista, akinek mindennapos, hogy a sárga földig issza magát. Mert hát akármennyire is szégyellem, el kell ismerni, igen csúnyán elintéztem magam mára, és még csak két óra telt el az érkezésünk óta. A poharat a számhoz emelem, tartalmát könnyedén öntöm a számba, mire a maró íz azonnal égetni kezdi nyelőcsövemet. Poharamat a pultra vágom, egy pillanatra megijedek, hogy összetörik, de mikor egybe érkezik meg, megkönnyebbült sóhajt eresztek ki magamból. Kicsit kábán ugyan, de felállok a kényelmes bárszékről, s a folyosó felé indulok, melyen a - táblák szerint - a mosdókat találom. Körülbelül két percen belül már a mosdókagylóra támaszkodva állok a tükör előtt, farkasszemet nézve saját tükörképemmel, mely igencsak elkeserítő látvány. Arcom pirospozsgás az alkohol, s a táncparketten tomboló melegnek köszönhetően, szemeim részegesen csillognak. Idegesen hajamba túrok, majd megnyitva a csapot egy kis hideg vizet fröcskölök az arcomba, hátha így eltudom hessegetni a rám törő hányinger érzetét.
Hogy jutottam idáig? Na nem mintha egy lerészegedés a világ vége lenne, de egyszerűen nem ismerek magamra. Tavaly ilyenkor még határozott tervekkel voltam felszerelve a jövőt illetően, most azonban azt sem tudom, mi lesz egy óra múlva. Ez nem minden szempontból rossz, hisz az életet élni kell, nem tervezni, ugyanakkor mégis elgondolkodtató, hogy jutottam idáig. Egy név. Egyetlen egy név, mely minden bennem felbukó kérdésre válaszul szolgálhat.
- Elnézést - ugrok meg, mikor kilépve a mosdóból rávágom valakire az ajtót, aki hatalmas ugrik. A folyosó vége felől érkezik, talán a férfi mosdót hagyhatta el az imént.
- Alli! Már mindenhol kerestünk - Stan mosolygós arca engem is megmosolyogtat, az Ő szemében is látom, amint az imént sajátomban véltem felfedezni. Részeg, bár koránt sincs még olyan kába állapotba, mint én.
- Hát, most megtaláltál - mosolygok, majd kezeimet széttárom, ezt követően pedig hagyom, hogy lazán combomnak csapódjanak.
- Igyunk valamit - dobja fel a számára legkitűnőbb ötletet, mire én azonnal ellenkezni kezdek.
- Most egy kis szünetet tartok - válaszolok, ezt követően ajkaimat összepréselem, zavarban érzem magam.
- Akkor levegőzzünk - mosolyog rám, tekintete hirtelen tisztábbnak tűnik.
Nehezen ugyan, de végül sikerül átfurakodnunk magunkat a táncoló tömegen, bár kétszer majdnem ismét elvesztettem Stant, aki tanulván előbbi hibáiból most minden méter után megállt, s leellenőrizte, megvagyok-e. Fáradtan dőlök neki a korlátnak, ahogy végre kiérünk a többszintes épület hatalmas teraszára, melyen rajtunk kívül csupán elszórtan helyezkednek el fiatalok, egy-egy szál cigarettával, vagy piás pohárral a kezükben. A hideg őszi levegő azonnal megcsapja az arcomat, ám ezúttal nem fázom, jóleső érzés kerülget, ahogy egy kicsit lehűt a hűvös szél.
- Miért van rajtad Harry inge? - kérdezi Stan, mire kissé meglepődök. Valószínűleg ha józan lenne nem tenné fel ezt a kérdést, vagy maximum a poén kedvéért, de nem várná el, hogy válaszoljak. Így azonban más a helyzet.
- Én magam sem tudom - válaszolok őszintén.
- Mindent felkavart a megjelenése - sóhajt Stan, kezével a korlátra könyököl, fejét kezén kezdi lógatni.
- Olyan furcsa, hogy egy éve még legjobb barátok voltatok, most meg minden megváltozott - osztom meg vele nézetemet, miszerint furcsa ilyen elhidegülve látni őket egymástól.
- Én még mindig legjobb barátomként tekintek rá Alli - kapja felém a fejét Stan. - Egy dolog, hogy nem helyeslem azt, amit tesz, de megint más a barátságunk. Gyerekkorunk óta barátok vagyunk, sok dolgon mentünk már keresztül - mondja, hangja a mondat végére szinte teljesen elhalkul. - Emlékszem arra az estére, mikor oda ment hozzád - szemeim kikerekednek, legkevésbé sem szeretnék nosztalgiázni, annak valószínűleg az lenne a vége, hogy nálam eltörik a mécses, Stan megvigasztal, utána pedig ismét az alkoholba fojtom bánatom.
- Igen, én is. Mindenre emlékszem, de nem szeretnék ebbe belemenni - vágom rá, mire a mellettem álldogáló kék szemű fiú mosolyogva biccent.
- Na gyere, keressük meg a többieket - löki el magát a korláttól.
- Menj csak, majd megtalállak titeket - mosolygok felé, mire vonakodva ugyan, de bólint, s pár másodperc elteltével teljesen eltűnik a táncolók között. Nem akartam ismét elszakadni tőlük, ugyanakkor szükségem van pár percre, mire újra megnyugtatom magam. Harry a múlt, amit már eltemettem magamban, így már nem lehetnének rám hatással a tavaly történtek.
Mégis hatással vannak... Nagyot sóhajtok, miközben könnyed mozdulattal ellököm magam a korláttól, s lassú léptekkel befelé indulok. A táncoló tömeg heringek módjára nyomorodik össze, mindenki a másikon lépked, senkinek nem tűnik fel, hogy összenyomja a mellette állót. Már kezdek örülni, hogy lassan vége a tömegnek, csupán pár méter választ el a szabadságtól.
- Szép ing - hallom meg ismét, ám ezúttal nem Stan hangja üti meg a fülem, hanem egy rekedt, mély hang, melytől a hideg végigfut a hátamon, s melytől szívem hevesebben kezd verni. Lendületesen fordulok hátra, meglep a túlzott közelség, ami köztem, s az előttem álló fiú közt van. Zöld szemei szokásukhoz híven pajkosan csillognak, érzem, ahogy pillantásától arcom lángba borul, arról nem beszélve, hogy Ő maga is felismerte a rajtam pihenő ruhadarabot, ami igazából nem meglepő, hisz mégiscsak az övé volt. Nincs sok időm gondolkodni, ugyanis a túlzott közelség lassan elborítja az agyam. Megszakítom a szemkontaktust, sietve kezdek tolakodni, majd miután nehezen ugyan, de kijutok a tömegből a mosdók folyosója felé indulok, amin ezúttal teljes a sötétség.