2. Évad. 22. Rész - Harcolsz az ellen, amit igazán szeretnél

 ALLI JACKSON

Decode

Sóhajtok, miközben hátat fordítok hálószobám hatalmas ablakának, melyen kinézve elém tárul a magányos esőcseppek, s a megadóan hajladozó fák képe. A takarót jobban magamra húzom, a vastag pulcsi, a melegítő, és a magamra rángatott meleg takaró ellenére, még mindig ráz a hideg. Szemeimet összeszorítom, bármit megtennék azért, hogy legalább egy órát tudjak aludni, de úgy tűnik, erre semmi esély, hisz mióta pár órája Stan elment és én pihenésre szántam el magam, még csak egy fél órát sem tudtam aludni. Amint lecsukom a szemem, megjelennek előttem az éjszaka képei, melyek sunyin lopták be magukat gondolataim közé, s nagyon úgy tűnik, hogy nem kívánkoznak kijönni onnan. Nem bírok az éjszakára gondolni, minden perc elteltével jobban utálom magamat, amiért képes voltam ilyet tenni, annak ellenére, mennyire elszántnak mutatkoztam eddig. Azt hittem, tudok magamnak parancsolni, elég erősnek hittem magam ahhoz, hogy nemet tudjak mondani Harrynek, s az iránta érzett vágyaimnak, melyeket akármennyire próbáltam mélybe taszítani és titkolni, most mégis eluralkodtak fölöttem. Hátamra fordulva szegezem tekintetem a falra, a fehérre meszelt plafon nyugtalansággal tölt el, így inkább elfordítom a fejem, s még pár percnyi eredménytelen forgolódás után úgy döntök, sokkal jobban járok, ha kiszállok az ágyból. Ahogy elhagyom a szobát azonnal a nappali falára felaggatott órára pillantok, mely gyorsan tudtomra adja, hogy még csak háromnegyed kilenc van, ami ugyan meglep, mégsem különösebben foglalkoztat, mivel tudom, mivel fog eltelni az egész napom. Semmi dolgom nincs mára, a szabadnapomnak köszönhetően nyugodt lelkiismerettel ülhetek itthon egész nap, és rágódhatok az éjszaka történteken. 

Remek. 

Az eső monoton kopogásának hangja teljesen megtölt, néhány percig el is bambulok, erre csupán úgy jövök rá, hogy az órára pillantva megállapítom, hogy körülbelül három perce csak állok egy helyben. Megrázom magam, lusta mozdulatokkal sétálok el a kanapéig, amire aztán le is dobom magam, majd a távirányítóért nyúlok, és kapcsolgatni kezdem a falon pihenő tévét. Valamilyen szinten megnyugtatnak a belőle kiáradó hangok, kevésbé érzem egyedül magam, bár tudom, hogy igazság szerint teljesen egyedül vagyok. Senkim nincs, akinek őszintén elmondhatnám a dolgokat, aki nem ítélne el érte, aki őszintén elmondaná a véleményét. Egyedül kell megoldanom, - megemésztenem az ilyen dolgokat, s ebbe az egészbe talán az fáj a legjobban, hogy egészen eddig azt hittem, igaz barátok vesznek körül. Félreértés ne essék, nem panaszkodok. Nem is tehetném meg, hisz a baráti társaságom nagyszerű, bármikor számíthatok rájuk, mindenben segítenek, mégsem érzem úgy, hogy teljesen őszinte lehetnék velük. Valószínűleg, ha megtudnák, hogy mi történt, mindkettőnket elővennének Harryvel, ami igazából teljesen jogtalan lenne, hisz mindketten felnőtt emberek vagyunk, saját akarattal, saját élettel. Ennek ellenére, félek mások véleményétől, őszintén megrémiszt a gondolat, miszerint mások ezért megutálnak, esetleg elmarnak maguk mellől, így hamar arra jutok, hogy jobb, ha a hátam mögött tudott éjszaka, titokban marad. Fejemben azonban szinte azonnal felötlik, mi van, ha Harry nem így gondolja, és mindenáron szeretné elújságolni a többieknek, mi történt. Hiába ismerem Őt, hiába tudom, milyen ember, nem látok a fejében. Nem tudom, mit gondol az éjszaka után kettőnkről, nem tudom, milyen gondolatok futkoshatnak fel-alá a fejében, és ez megőrjít. Akármilyen fura, azt kívánom, bárcsak itt lenne most, de nem másért, csupán azért, hogy megbeszélhessük a történteket. Egyszeri, kivételes alkalom volt, hibát követtünk el, és azt hiszem, az lenne a legjobb, ha vele is közölném, hogy én így vélekedek. Pár másodpercig még mozdulatlanul ülök, azonban a következő pillanatban már telefonommal a kezemben ülök az előbbi helyemen, s fürge mozdulatokkal görgetem le a névjegyzéket. Mély levegőt veszek, magam sem tudom, jól teszem-e, hogy felhívom Harryt, de nem gondolkodom sokáig, megnyomom a zöld gombot. Elemelem a fülemtől a készüléket, mikor az kisípol, hamar eszembe jut, hogy Harry valószínűleg még alszik, ezért van kikapcsolva a mobilja, így egy sóhajtás megejtése után, sajátomat is az üvegből készített dohányzóasztalra dobom. Talán így kell történnie. Lehet, hogy ez egy jel, miszerint semmiképp nem kellene felhívnom Harryt, mert abból semmi jó nem sülne ki. 

Baromság. 

Fejemet az ajtó felé kapom, mikor halk kopogás üti meg a fülem. Bár, tudom, hogy az ajtón keresztül nem láthatom meg ki áll mögötte, ettől függetlenül pár másodpercig meredten bámulom a mahagóni ajtót, majd lomha mozdulatokkal, mégis kíváncsian indulok el ajtót nyitni. 

- Jó reggelt - magas alakja fölém tornyosul, lazán dől neki az ajtófélfának, megilletődök közelségétől. Megrémiszt, mennyire ugyanúgy gondolkozunk, valószínűleg Ő is azért jött, hogy tisztázzuk a tegnap történteket, bár az arcán pihenő mosoly valamiért azt súgja, hogy nem ugyanazon a véleményen vagyunk a köztünk történtekről. 

- Jó reggelt - motyogom halkan, kiráz a hideg, ahogy végignézek kissé nyárias öltözetén, egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy nem fagyott meg egy szál fehér rövid ujjúban, és egy fekete farmerban. Arról nem is beszélve, hogy miért nem ázott meg. Lehet, hogy kocsival jött. Megrázom magam, miért gondolkodok ilyen teljesen jelentéktelen dolgokon?! Megugrok, mikor tekintetünk találkozik, kellemetlenül kezdem érezni magam, így inkább nagyobbra tárom az ajtót, jelezve ezzel, hogy nyugodtan jöjjön beljebb. Harry lassú léptekkel lépi át a küszöböt, az előszobába érve tekintetével végigszántja a számára még ismeretlen helyiséget, majd lerúgja cipőjét, és követ egészen a nappaliig, ahol én háttal New York hemzsegő utcáinak dőlök neki az ablakpárkánynak, és figyelem Harry bosszantóan nyugodt mozdulatait.

- Miért jöttél? - teszem fel a lehető leghülyébb kérdést, amit ilyenkor az ember feltehet, hisz pontosan tudom, miért jött, és ezt Ő is nagyon jól tudja, hisz nem hülye. Szemöldöke az egekbe szökik, arcán halvány, - féloldalas mosoly kerekedik, ami körülbelül fél perc elteltével el is tűnik. 

- Ne kérdezz olyat, amire tudod a választ - válaszol félvállról, kényelmesen elhelyezkedik velem szemben a kanapén. Előre hajol, könyökével térdén támaszkodik meg, zöld szemivel arcomat pásztázza, minden erőmmel azon vagyok, hogy kerüljem a pillantását. 

- Hibát követtünk el, Harry - mondom halkan, lassan emelem rá a tekintetem. Az eddig arcán pihenő mosolynak nyoma nincs, komoly tekintettel néz rám, biztos vagyok benne, hogy nem erre számított. Karjaimat keresztezem mellkasomnál, kissé türelmetlenül várom, hogy mondjon valamit, esetleg kiboruljon és szó nélkül távozzon, de semmi. Csak ül, tekintetével lassan felnyársal, egyszerűen megbolondulok attól, hogy semmit nem tudok leolvasni az arcáról.

- Harcolsz az ellen, amit igazán szeretnél. Ezzel követsz el hibát - válaszol, arca rezzenéstelen. Hüvelykujját végighúzza öklén, ezt a mozdulatot többször megismétli, miközben valamiféle reakcióra vár. Nagyokat pislogva nézek végig alakján, hihetetlen, mennyit változott egy év alatt. Külsőleg szinte semmit, ugyanolyan tökéletesen néz ki, mint eddig. Pár új tetoválás felfedezhető rajta, teste kissé kidolgozottabb, mint régen. De a személyisége... Mintha még csak most ismerkednénk meg, úgy érzem, semmit nem tudok róla.  

- Elszeretnélek végre felejteni, de Te nem hagyod - motyogom, mély levegőt veszek, hogy ne sírjam el magam ismét. Nem sírhatok mindenért. 

- Alli...

- Miért kellett vissza jönnöd? - kiabálásommal torkára forrasztom a szót, indulatosan lépek egyet felé, arcáról süt, mennyire megleptem hirtelen felindulásommal. - Miért kellett visszajönnöd, és tönkretenned mindent? - kiabálok továbbra is, esélyt sem hagyok neki, hogy megszólaljon. Tovább szeretnék hangoskodni, kiadni magamból azt, ami eddig vele kapcsolatban nyomta a lelkem. A sok sérelmet, amit okozott nekem. 

Átvert. 

Elment, majd mintha misem történt volna visszajött. 

- Miattad jöttem vissza - pattan fel, ezzel eszembe juttatja, mennyivel magasabb, mint én. Magas alakja fölém tornyosul, nagyot nyelek, nem akarom elsírni magam, nem tudhatja, hogy még mindig képes ilyen érzelmeket kiváltani belőlem. Várom, hogy folytassa, ám nem mondd semmit. Várom, hogy elmondja, mennyire hiányoztam neki, esetleg magyarázkodni kezdjen, de semmi nem történik. Miért nem mondd semmit? Próbáljon meg meggyőzni, próbálja meg megmagyarázni a történteket.
- Menj el - suttogom, tekintetem az övébe vájom. Nagyokat pislog, állkapcsa megfeszül, ahogy lenéz rám, úgy érzem, mindjárt felrobbanok. A pár centi, ami arcunk közt van, bódító.
- Nem, nem megyek el - mondja határozottan, miközben még közelebb jön. Automatikusan hátrálok egy lépést, ám mikor Harry még egy lépést közelebb jön, nagyot nyelve veszem tudomásul, hogy nem tudok tovább hátrálni. Derekam az ablakpárkányhoz ér, hátam a hideg üveghez lapul, amitől kétségbeesek, tudom, hogy innen már nem tudok hová menni. 
- Mit akarsz még? - hangom elcsuklik a mondat végére, próbálok elkövetkeztetni a ténytől, miszerint Harry itt áll tőlem egy fél lépésnyire, erős mellkasa kis híján az én mellkasomhoz ér.  
- Ne azt tedd, ami szerinted másoknak kielégíti az elvárásait. Azt tedd, amit Te szeretnél - válaszol, kezével állam alá nyúlva éri el, hogy rá nézzek. A szemkontaktus csupán pár másodpercig tart, fejemet lendületesen kapom el, a szoba egy jelentéktelen pontját bámulva gondolkodom azon, amit mondott, ám józan gondolkodásomat eléggé beárnyékolja a tény, miszerint Harry még mindig itt áll közvetlen előttem, tekintete arcomon pihen, meleg lehelete csikizi az arcom, s csupán arra vár, hogy mondjak végre valamit.

ALICE W.