2. Évad 23. Rész - Hogyan éljük az életünket Alli nélkül

Harry Styles

i was so sure

     Hatalmas kezeimet fehér arcára csúsztatom. Ujjperceimmel érzem pár tincsét. Lassan már én is remegni kezdek a várakozástól, hogy mikor esünk újra olyan durván egymásnak mint aznap éjjel részegen. Hatalmas zöld szemei ide-oda cikáznak az arcomon. Olyan közel vagyunk egymáshoz, de egyikünk sem mer lépni. Hol marad a láng, ami régen már ilyen közelségből rég összekapcsolt minket. Írisze a szíve minden dobbanásával irizál. Nekem kell megtennem.
     Elveszem a köztünk lévő aprócska távolságot, de ahelyett, hogy szájon csókolnám, csak egy szomorú búcsú puszit tudok adni elfordított arcára.
- Én ezt nem tehetem, Harry. - felsóhajt. Homlokunkat összeérintjük. Nem merek megszólalni, mert érzem, hogy annak ellenére, hogy eddig mennyire magabiztos voltam, most bármelyik pillanatban elcsuklik a hangom.
- Mért azzal foglalkozol, hogy mások mit látnak? - kérdem hasonlóan halkan mint ahogy ő az előbb. Kezemet óvatosan csúsztatom az ő maga mellett lógatott karjaihoz. Ujjainkat megpróbálom összekulcsolni, de ő elhúzódzkodik.
- Nem ez a probléma. - Megtámaszkodik az ablakpárkányban, fejét hátradönti. Nyaka kívánatosan árulja magát, de tudom, hogy nem érhetek hozzá. Mert ez a test már nem az enyém.
     Erőt vesz magán. Szipog egyet majd egyenesen a szemembe néz. Angyali mosoly lapul arcán, ami mintha csak azt mondaná annyira sajnálom.
- Nekem... - a lábujjaira néz. Olyan törékenynek látszunk. Az ami eddig - ahogy én hittem - olyan erős és megtörhetetlen volt, hogy akár Stannel, Poppyval vagy bárki mással szembe tudott volna nézni és kiállni a maga igazáért az most annyira elveszettnek és távolinak tűnik. Az éjszaka vad tüze az utolsó kis reményét is elveszítette. - Megismertem egy fiút.
     Abban a pillanatban úgy éreztem, hogy fuldokolnom kell. Állkapcsomat erősen összeszorítom, lehunyom a szemem, fejemet hátradöntöm. Minden elsötétül és halkká válik. megismertem egy fiút - csak ez a mondat jár a fejemben. Ujjaimmal végig szántom a hajam majd idegesen hátrálok pár lépést. Magasságom ellenére megingok. Egyik kezemmel eltakarom a fél arcom.
- Mióta vagytok együtt Stannel? - teszem fel az otromba kérdést amire nem jön válasz. Alli mély levegőt vesz és lehajtja a fejét. Kezét ökölbe szorítja. Egyenes haja most teljesen az arcába omlik, és semmit nem tudok kivenni belőle.
- Most van itt az ideje, hogy eltűnj, Harry. - könnyes szemekkel rám pillant. Hangja nyugodt, de látom ahogy mellkasa egyenetlenül emelkedik.
- Nem megyek el innen sehova amíg el nem magyarázod. - emelem meg a hangomat. Igenis kijárna nekem, hogy elmondja, hogy mióta tart ez. Én küzdöttem a mi szerelmünkért, harcoltam, hogy újra együtt lehessünk. Összevesznék érte bárkivel, ha ő az enyém lehetne. Verekednék érte, hogy újra minden rendben legyen. Ha felajánlanának valami italt ami visszapörgetné az időt, biztos, hogy visszamennék, hogy ezt rendbe hozzam.
- Tűnj el a lakásomból! - ordít éles hangon, kezemet erősen az ajtó felé löki. Majdnem megbotlok az egyik szőnyegben, de Allit ez érdekli legkevésbé. Kinyitja az ajtót megfogja a cipőmet és a szemben lévő falhoz vágja miközben hatalmasat nyög. - Erre van a kijárat! - fordul vissza felém és ideges villogó szemekkel várja, hogy végre elmenjek, de félek, hogyha kilépek azon az ajtón az lesz az utolsó találkozásunk.
- Nem. - mondom nyugodtan és komoly arccal. A sírás elkapja Allit. Patakokban folyik az arcán a könny és talán ami teljesen elveszi a látását. Megszorítja a karomat és szinte kirúg az ajtón. Időm sincs visszafordulni, az ajtó már csapódik is be mögöttem.
- Alli! - ordítok miközben többször is rácsapok a kemény fa lapra.
     Már egy pár perce csak kérlelően próbálom magam visszajuttatni sikertelenül. Homlokomat az ajtónak döntöm. Nincs visszaút. Tenyeremet lassan engedem magam mellé, amik halkan csapódnak egyet a combomon. Halk kopogások ütik meg a fülemet. Szemem sarkából a lépcsőre pillantok. Egy őszes hajú hölgy lépett fel az emeletre és furcsálló tekintettel néz végig rajtam.
- Mit bámul?! - kiáltok rá mire sebesen kezdi keresni hosszú réteges szoknyájának zsebében az ajtaja kulcsát. Felsóhajtok, mikor a hatvanas éveiben járó nő ijedten csapja be lakásának bejáratát. Megforgatom a szemem.
     Eltávolodok Alli lakásától. Bentről semmilyen hang nem szűrődik ki, de biztos vagyok benne, hogy nagyon sír. Tenyeremmel én is elkenek az arcomon egy szemem sarkában megbúvó könnycseppet. Feladni, meghátrálni. Ez most a legjobb teendő. Hátat fordítok az emeletnek és lassú léptekkel veszem az előttem álló pár emeletnyi lépcsőfokot. Dühösen és csalódottan vágom a talpam az egyel lentebbi padlóhoz. Kezemet végig húzom a korláton majd befordulok egy újabb lépcsősorhoz. Már gyorsabb léptekkel kezdek lefelé kocogni. Oda sem figyelek mikor valaki szemben sétálva nekem jön valaki.
- Nézz a lábad elé, seggfej. - derékből visszafordulok felé. Bőrdzsekijének zsebére tett kézzel vállat von majd fut tovább felfelé. Fekete haja kócosan állt össze feje tetején, ami elgondolkoztatott, hogy vajon milyen idő lehet odakinn. A cseppet sem szimpatikus egyén befordult a következő lépcsőfordulóban és elvesztettem szem elől mikor Alli szintje felé indult meg.
   

     Hogyan éljük az életünket Alli nélkül címe fejezet következik, ahogy kiléptem a járdára. A szél rendesen fúj, talán még eső is lesz később. Ajkamba harapok mikor az égre nézek. Hirtelen rengeteg bántó megjegyzés ugrik be amik odafenn hangzottak el, aztán beugrik egy név. Stan.
     Szinte már futok, lábaimat gyorsan kapkodom egymás után, a zebrán fesztelenül átmegyek még akkor is mikor az autók jönnek mennek mellettem. Egyik másik kereket csikorgatva áll meg és hangosan dudál rám.
- Idióta! - húzza le az egyik az ablakát és kiordít rajta. Fellendül egy kéz és rajta egy új. Nem éppen illendő de abban a pillanatban, pont leszartam mindenkit.
     Reménykedek, hogy szokásos bázisán van; a kávézóban. Mikor a Starbucks hatalmas ablakaihoz érek erősen bekukucskálok. Minden az ajtóhoz megtett lépésemnél igyekszek minél gyorsabban kiszúrni egy személyt, mikor meglátom. Belököm magam előtt az ajtót, a csengő idegesítően megszólal.
- Harry! - Poppy szinte sikít mikor észrevesz. Stan a bárszéken ülve beszélget a lánnyal, és egy ideig nem is foglalkozik velem, míg meg nem látja, hogy milyen gyorsasággal közelítek felé. Karomon lendületet veszek és már ütnek is mikor valaki hátulról elkapja a bicepszem.
- Ácsi! - szólal meg egy mély férfi hang aki cseppet sem ismerős miután hátranéztem. Ráncos arca megviselt, de igazi kemény katonaságban szolgált tisztnek tűnik.
- Engedjen el! - ripakodok, mire próbálnám kiszedni karom erős szorításából.
- Harry? - egyik szemöldökét felvonja az előttem rémülten ülő szőkés barna hajú fiú.
- Baszd meg! - köpködöm a szavakat felé és legszívesebben bemosnék neki egyet. Most nem látom az arcán a barátomat, csak azt a fiút aki elcsábította tőlem a barátnőmet.
     Pár perc sem kellett míg az öreg katona ki nem ráncigált a kávézóból és el nem kísért egy darabig, hogy jó távol kerüljek a Starbuckstól. Mélyeket lélegeztem, ahogy figyeltem, hogy a magas férfi visszasétált a járdán és be nem lépett újra a kávéházba. A fejemet neki vágom a mellettem lévő hatalmas ház falának. Fogaimat összeszorítom. Még bántani sem tudom őt. Idegesen mozgatom ujjaimat. Vissza nem mehetek, hiszen ez az ismeretlen férfi már csak ha a közelben meglát elküld melegebb éghajlatra. Hajamba túrok és idegesen járkálok fel s alá.
     Körülnézek az utcán, mikor kiszúrok egy telefonfülkét. Odarohanok, kirántom az ajtaját és apró után kutatva a zsebemben bedobok párat, hogy működjön a gép. Rutinosan ütöm be a már jól ismert számokat. A telefon hangosan csattog miközben nyomom a gombokat. Leemelem a telefonkagylót a helyéről és a fülemhez emelem. Idegesen várakozok. Lábammal egy azonos ütemet ütögetek, félek, hogy lassan kilyukasztom a fülke alját, mire végre felveszek a másik oldalon.
- Alli?!
- Sajnálom, de Alli Jackson most nem elérhető. - egy ismeretlen mély férfi hang szól bele a kagylóba. Elemelem a fülemtől a kagylót és újra átnézem a számokat amiket bepötyögtem. - Majd később visszahív. - rekedtes hangja megtévesztésig hasonlít az enyémre, ami teljesen letaglóz.
- Te meg ki a frász vagy? - vonom kérdőre az idegent, aki nem válaszol. A másik oldalon éppen csak nagyon halkan mintha Alli hangját hallanám, de nem értem mit mondd. Mi folyik itt?! - Allivel szeretnék beszélni! - szinte már követelem, de hiába mert pár másodperc múlva a telefon már csak üresen cseng.

Taylor H.