ALLI JACKSON
 |
| Say Something |
- Alli, ez mi volt? - Jason rekedt, férfias hangján hallani a tudatlanságot, nem tudja, vajon megmerje-e kérdezni, mi is volt ez az előbbi jelenet, ám úgy tűnik, ezúttal kíváncsisága győzedelmeskedik felette. Lassan fordítom felé a fejemet, hatalmas szemeimmel borostás arcát vizsgálom, gondolkodom azon, mit is mondhatnék, hisz egyenlőre még nekem sem sikerült teljesen felfognom, mi történt. - Ki volt ez? - tesz fel egy újabb kérdést, ezzel lehetőséget adva nekem arra, hogy az első kérdésre kikerüljem a válaszadást. Fejével éppen hogy a telefon felé biccent, ami ezúttal már nyugalmi állapotban pihen a dohányzóasztalon, ezzel megerősítve bennem a gyanút, hogy Harry kilétére kíváncsi.
- Csak egy barát - hadarom, hangom ennek ellenére alig hallható. Nagyot nyelek, kissé előre dőlve hagyom, hogy hajam függönyként arcom köré hullva takarjon el, ezzel kissé lecsillapítom a bennem kavargó zavaros dolgokat. Biztonságban érzem magam.
- Miért nem akartál beszélni vele? - teszi fel a következő kérdést. Felé pillantok, arcáról süt, hogy nem hiszi el a "Csak egy barát" szöveget, amit igazából meg is értek, hisz az emberek nem szokták csak úgy lerázni a barátaikat.
- Kicsit összevesztünk pár napja, de nem kell foglalkoznod vele - magamra erőltetek egy mosolyt, miközben válaszolok. Tudom, hogy egyáltalán nem meggyőző, de a semminél mégiscsak jobb, és úgy tűnik, valamennyire hatásos is, hisz Jason - vonakodva ugyan - de biccent egyet. Csend telepszik ránk. Zavartan kezdem kapargatni a kanapét fedő bőrt, ajkam belső felét harapdálva próbálom visszatartani könnyeimet, amik csodálom, hogy még nem fogytak el. Az elmúlt időszakban rengeteget sírtam, minden apróságon képes voltam pityeregni, egyszerűen úgy hat rám Harry megjelenése, mint egy idősödő nőre a klimax.
Megugrok, mikor megérzem Jason kezét az enyémen. Pilláimat rebegtetve nézek fel Rá, közvetlen előttem ül, szabad kezével végig simít arcomon. Nem először történik ez, többször volt, hogy közelebb került hozzám, mint ahogy az két barátnak szabad lenne, ennek ellenére ez úgy tűnt, egyikünket sem zavarta. Ezúttal én teszem meg azt a lépést, amit legutóbb ő.
Ajkaimat lassan nyomom az övének, remegek, mikor kezeit hátamra téve közelebb von magához. Szemeimet összeszorítva próbálom kizárni a fejemben felbukó képeket, melyeken egytől egyig Harry szerepel.
Ő már nem játszik, tovább kell lépnem.
Összeszedem minden bátorságom, kezeimet Jason tarkójára csúsztatom, hajába beletúrva érem el, hogy kissé belenyögjön csókunkba, amitől halványan elmosolyodom.
- Megfejthetetlen vagy számomra - suttogja, mikor elválunk. Zavartan hajtom le a fejem, szavai hallatán ajkaimat összepréselem. Halványan mosolygok fel a velem szemben ülő fiúra, borostás arcára féloldalas mosoly kunkorodik, mielőtt még egy apró csókot nyomna ajkaimra.
Ismét egyedül. Az érzés túl hamar uralkodik el rajtam, szinte még be sem csukódik mögöttem az ajtó, de máris érzem az egyedüllét fullasztó érzését a vállamon. Jason az egész délutánt velem töltötte, ami kissé segített a Harryhez kapcsolódó gondolatok kiűzésére, de most, hogy nincs mi lekösse a figyelmem, ismét rossz érzések környékeznek. Azonnal gondolkodni kezdek, lépteim a nappaliba vezetnek, telefonomat a kezembe véve kezdek gondolkodni, kit hívhatnék fel, aki esetleg egy kis társaságot nyújthatna ilyenkor. A névjegyzék végigböngészése után sem vagyok okosabb, sóhajtok, miközben telefonomat a díszpárnák közé dobom. Tanácstalan vagyok, szinte hallom, ahogy pörögnek a kerekek az agyamban. Nagyokat pislogva kezdek fülelni. Nem hallok rosszul, telefonom türelmetlen rezgésének hangja vegyül a tévé halk morajával.
- Szia - köszönök vidámságot álcázva.
- Hol vagy? - Stan sürgető hangjában vidámság bújik meg.
- Hol lennék? Itthon.
- Miért nem vagy a Wood Street Pubban? - hirtelen ér a felismerés. Mára is megígértem, hogy jelen leszek az esti bulin, bár ez még jóval a tegnap történtek előtt történt. Fejemet hátradöntöm, szemeimet összeszorítva kezdek valami elfogadható kifogáson gondolkodni, hogy miért is nem fogok megjelenni ma este a megbeszélt helyen.
- Elég fáradt vagyok. Jól meglesztek nélkülem - választom végül a legrosszabb kifogást, ami annyit jelent, hogy Stan körülbelül fél perc alatt rá fog beszélni, hogy mégis elmenjek. De ezúttal erős leszek. Határozottan tartom magam a saját elgondolásaimhoz, véletlenül sem szeretnék ma is összefutni Harryvel, nem beszélve arról, hogy nem vagyok olyan vidám állapotban, hogy élvezni tudjam az estét. Az ő hangulatukat azonban nem szeretném elrontani, érezzék csak jól magukat. Épp itt az ideje, hogy végre alaposan kialudjam magam.
- Alli. Ez a lehető legrosszabb kifogás, amit kitalálhattál. Egy óra múlva a klub bejáratánál! - kijelentésére azonnal reagálnék, mondván nem ő diktálja a programomat, ám mielőtt megtehetném Stan bontja a vonalat. Idegesen próbálom újra hívni, de akárhányszor próbálkozom, Ő sorra utasítja el hívásaimat.
- Ez nem igaz - motyogom. Zavartan túrok bele a hajamba, szemeimet összeszorítva dőlök hátra a kanapén. Úgy érzem, a bezártság érzete megőrjít, még úgy is, hogy tudom; akkor lépek ki az ajtón, amikor csak akarok. Nem maradhatok a négy fal között, szükségem van egy kis friss levegőre.
Arcomat csípi a hideg levegő, sokkal hidegebb van kint, mint amire számítottam. Vékony kardigánomon könnyedén fúj át a szél, ami néha igencsak feltámad, ezzel arcomba sodorva pár árva esőcseppet. Az eget ezúttal felhők fedik, egy kósza csillag sem megfigyelhető rajta, teljes sötétség telepszik rá New York utcáira. Meglepő, mennyire nagy a csend, az utcák általában még ilyenkor is nyüzsögni szoktak, most azonban alig kószál erre pár ember, pedig még csak nem rég múlt el fél tíz. Lábaim lassú tempóban visznek egyre távolabb lakásom melegétől, néha megborzongok, mikor a szél feltámad, ettől függetlenül azonban jó érzés itt kint lenni. Úgy érzem, a hideg levegő kissé felfrissít, kitisztítja az agyam, talán könnyebben fogok tudni gondolkodni, döntéseket hozni.
Már vagy fél órája sétálok, hirtelen kapom azon magam, hogy teljesen ismeretlen környékre kerültem, de nem idegeskedek sokáig, hisz ha eltudtam jönni idáig, akkor vissza is fogok találni. A fölém magasodó házak ijesztő küllemet varázsolnak az egyébként teljesen csöndes utcának, a sikátorok falaihoz állított kukák mögül néha hangok ütik meg a fülem, de ezeket kizárva sétálok tovább, amíg el nem érek egy kereszteződésig. A közlekedési lámpa nem működik, szokatlan, mennyire kihaltnak tűnik a környék. A házakon végignézve hamar rájövök, igen lepukkant környékre kerültem. Az ablakok nagy része be van deszkázva, alig van egy-kettő, amin fény szűrődik ki, a falakat különböző firkákkal díszíttették.
Fejemet hirtelen fordítom el, mikor egy alak rajzolódik ki az egyik ház melletti sötétségben, bízom benne, hogy nem keltem fel az érdeklődését, bár ezt erősen kétlem, hisz biztos nem sokan járnak errefelé, minden ok nélkül.
- Segíthetek valamiben? - az ismeretlen hang megugraszt. Ahogy a hang forrása felé fordulok, azonnal megismerem az előbb még az út másik oldalán álló, nálam pár évvel fiatalabb srácot. Kérdése ugyan kedvességről árulkodik, hangja, és megjelenése kevésbé, amitől azonnal nyugtalanság lesz úrrá rajtam. Fekete melegítő lóg le a csípőjén, kidolgozott testalkata miatt sokkal többnek néz ki, mint amennyi igazából lehet a kora. Engem is megtévesztene, de gyermeteg arcáról körülbelül azt veszem le, hogy maximum 18 éves lehet.
- Nem, köszönöm - utasítom el finoman az ajánlatot, igyekszem minél távolabb maradni tőle.
- Eltévedtél? - nagyot nyelek, úgy tűnik nemigen akarja abbahagyni a kérdezősködést.
- Nem - válaszolok a kelleténél kissé mogorvábban. Mély levegőt veszek, az út másik oldalára sétálok, jobbnak látom elhagyni ezt a helyet, azt sem értem, hogy kerültem ide.
Sóhajtok, megfordulok, hogy megnézzem, merre érdemes elindulnom, ám mikor hátam mögé pillantva felém közeledő alakokat fedezek fel, megrémülök. Hátrálni kezdek, de mivel háttal indultam el, nem vagyok elég gyors, hátam pár másodperc múlva a falnak csapódik, szemeimet összeszorítom. Mellkasom hullámzik, ajkaimat sikolyra nyitom.
- Hé, hé, hé - nedves kéz tapasztja be a szám, szemeim kipattannak. - Ne kiabálj - sziszegi fogai közt, ijedten nézek végig a mögötte álló három férfin, akik első ránézésre sokkal idősebbek nála, de talán még rám is rám dobnak pár évet.
- Add ide a táskád - motyogja a srác, kissé távolabb lép, hogy kezemmel a táskámért nyúlhassak.
- Nincs benne semmi - mondom halkan, szinte suttogva, ám szinte be sem fejezem a mondatot, hangos kiabálásra rezzenek össze:
- Azt mondtam, add ide - összehúzom magam, remegő kezekkel nyúlok a táskámért, amit aztán a kezébe nyomok. Bár tudom, hogy semmi értékeset nem fog benne találni, félek, mi van, ha utána tovább keresgél. Remegek, úgy érzem bármelyik pillanatban összeeshetek. Miért nem maradtam inkább otthon? Hirtelen ötlettől vezérelve indulok futásnak, kihasználom az alkalmat, míg a négy támadóm a táskám átkutatásával foglalkozik, ám nem jutok messzire. Fejem nagy erővel koppan a járdán, kardigánomon hatalmas szakadás éktelenkedik, attól, ahogy azt megragadva visszarántanak. Remegő kezemet a homlokomhoz emelem, jobb oldalt a hajam tövénél közvetlenül vérző sebet érintek ujjaimmal, amitől azonnal émelygés fog el; sosem bírtam a vért. Az ujjamon lévő piros folyadék megerősíti sejtésem, bizony, ennek nyoma fog maradni, de nincs időm ezen gondolkodni, arccsontomba erős fájdalom hasít, mikor egy ököllel rámért ütéssel sújtják. Fejem elfordul az ütés erejétől, könnyeim patakokban szántják fel az arcomat, fejemet lassan a hideg falnak döntöm.
- Ebbe nincs semmi - az egyik idősebb férfi ideges pillantással néz a többire, szavait inkább neki szánja, mintsem nekem. Az ezt követő események gyorsan történnek, táskám a földre kerül, elszórtan hevernek mellettem a cuccaim, míg én figyelem, ahogy a támadóim, sietős léptekkel távoznak. Minden erőmet összeszedem, végig a falhoz lapulva tolom fel magam, táskám tartalmát remegő kezekkel szedem össze a földről, fejem sajog az eséstől, és az utána azt érő ütéstől, szemeimet egy pillanatra becsukom, hogy még véletlenül se essek el a rám törő szédüléstől.
Magam sem tudom, hogy sikerül épségben hazajönnöm, őszintén szólva arra sem emlékszem, hogyan találtam meg a hazafelé vezető utat. Mindenesetre zokogva csukom be magam mögött a bejárati ajtót, könnyed mozdulattal kapcsolok villanyt, ami csak még rosszabbá teszi, a sírástól amúgy is homályos látásomat. Cipőmet lerúgom, lassú léptekkel sétálok el az előszobai tükörig, ám amint belenézek, már meg is bánom. Arccsontomon hatalmas vöröses folt éktelenkedik, teljesen biztos vagyok benne, hogy ez be fog lilulni. A fejemen lévő seb már nem vérzik, mégis szinte szememmel egy vonalban van a vége a véres csíknak, ami ez idő alatt szivárgott belőle. Arcomon még egy könnycsepp végigfolyik, fejemet megrázva oltom le a villanyt, majd miután bekapcsolom a tévét, hogy egy kis zaj legyen körülöttem, a kanapén pihenő telefonomért nyúlok, melyen számtalan nem fogadott hívás fogad. Stan, Harry, Poppy, Harry még egyszer. Aztán újra, és újra. A telefont kezemben szorongatva, remegő végtagokkal lépek be a hálószobámba, majd a fürdőbe, ahol minden ruhámtól megszabadulva a zuhany alá állok. Könnyeim sorra folynak végig arcomon, egyszerűen fel sem fogom, mi történt. Több, mint fél órán át áztatom magam, bőrömet égeti a rám folyó forró víz, úgy érzem, ha nem szállok ki most azonnal, akkor percek kérdése, és megfőlök. Magam köré tekerve egy törülközőt lépek ki a fürdőből, mögülem azonnal hatalmas gőz tör utat magának. Magamra veszek egy melegítőalsót, majd gondolkodás nélkül nyúlok Harry ingéért, magam sem tudom, miért ezt veszem föl. Csupán az, hogy hozzám ér megnyugtat, fáradtan, könnyekkel áztatott arccal dőlök be az ágyba, telefonomat nyomkodva próbálom kissé elterelni a gondolataimat. Nem akarok egyedül lenni. Félek, rettegek. Ajkaimat összepréselem, könnyek folynak végig arcomon, homályos tekintetem ellenére is könnyedén tárcsázom a számot, amit kívülről tudok még a mai napig, és amiről tudom, hogy tulajdonosa mellett, biztonságban leszek, bármi történjék is.
- Csak egy barát - hadarom, hangom ennek ellenére alig hallható. Nagyot nyelek, kissé előre dőlve hagyom, hogy hajam függönyként arcom köré hullva takarjon el, ezzel kissé lecsillapítom a bennem kavargó zavaros dolgokat. Biztonságban érzem magam.
- Miért nem akartál beszélni vele? - teszi fel a következő kérdést. Felé pillantok, arcáról süt, hogy nem hiszi el a "Csak egy barát" szöveget, amit igazából meg is értek, hisz az emberek nem szokták csak úgy lerázni a barátaikat.
- Kicsit összevesztünk pár napja, de nem kell foglalkoznod vele - magamra erőltetek egy mosolyt, miközben válaszolok. Tudom, hogy egyáltalán nem meggyőző, de a semminél mégiscsak jobb, és úgy tűnik, valamennyire hatásos is, hisz Jason - vonakodva ugyan - de biccent egyet. Csend telepszik ránk. Zavartan kezdem kapargatni a kanapét fedő bőrt, ajkam belső felét harapdálva próbálom visszatartani könnyeimet, amik csodálom, hogy még nem fogytak el. Az elmúlt időszakban rengeteget sírtam, minden apróságon képes voltam pityeregni, egyszerűen úgy hat rám Harry megjelenése, mint egy idősödő nőre a klimax.
Megugrok, mikor megérzem Jason kezét az enyémen. Pilláimat rebegtetve nézek fel Rá, közvetlen előttem ül, szabad kezével végig simít arcomon. Nem először történik ez, többször volt, hogy közelebb került hozzám, mint ahogy az két barátnak szabad lenne, ennek ellenére ez úgy tűnt, egyikünket sem zavarta. Ezúttal én teszem meg azt a lépést, amit legutóbb ő.
Ajkaimat lassan nyomom az övének, remegek, mikor kezeit hátamra téve közelebb von magához. Szemeimet összeszorítva próbálom kizárni a fejemben felbukó képeket, melyeken egytől egyig Harry szerepel.
Ő már nem játszik, tovább kell lépnem.
Összeszedem minden bátorságom, kezeimet Jason tarkójára csúsztatom, hajába beletúrva érem el, hogy kissé belenyögjön csókunkba, amitől halványan elmosolyodom.
- Megfejthetetlen vagy számomra - suttogja, mikor elválunk. Zavartan hajtom le a fejem, szavai hallatán ajkaimat összepréselem. Halványan mosolygok fel a velem szemben ülő fiúra, borostás arcára féloldalas mosoly kunkorodik, mielőtt még egy apró csókot nyomna ajkaimra.
Ismét egyedül. Az érzés túl hamar uralkodik el rajtam, szinte még be sem csukódik mögöttem az ajtó, de máris érzem az egyedüllét fullasztó érzését a vállamon. Jason az egész délutánt velem töltötte, ami kissé segített a Harryhez kapcsolódó gondolatok kiűzésére, de most, hogy nincs mi lekösse a figyelmem, ismét rossz érzések környékeznek. Azonnal gondolkodni kezdek, lépteim a nappaliba vezetnek, telefonomat a kezembe véve kezdek gondolkodni, kit hívhatnék fel, aki esetleg egy kis társaságot nyújthatna ilyenkor. A névjegyzék végigböngészése után sem vagyok okosabb, sóhajtok, miközben telefonomat a díszpárnák közé dobom. Tanácstalan vagyok, szinte hallom, ahogy pörögnek a kerekek az agyamban. Nagyokat pislogva kezdek fülelni. Nem hallok rosszul, telefonom türelmetlen rezgésének hangja vegyül a tévé halk morajával.
- Szia - köszönök vidámságot álcázva.
- Hol vagy? - Stan sürgető hangjában vidámság bújik meg.
- Hol lennék? Itthon.
- Miért nem vagy a Wood Street Pubban? - hirtelen ér a felismerés. Mára is megígértem, hogy jelen leszek az esti bulin, bár ez még jóval a tegnap történtek előtt történt. Fejemet hátradöntöm, szemeimet összeszorítva kezdek valami elfogadható kifogáson gondolkodni, hogy miért is nem fogok megjelenni ma este a megbeszélt helyen.
- Elég fáradt vagyok. Jól meglesztek nélkülem - választom végül a legrosszabb kifogást, ami annyit jelent, hogy Stan körülbelül fél perc alatt rá fog beszélni, hogy mégis elmenjek. De ezúttal erős leszek. Határozottan tartom magam a saját elgondolásaimhoz, véletlenül sem szeretnék ma is összefutni Harryvel, nem beszélve arról, hogy nem vagyok olyan vidám állapotban, hogy élvezni tudjam az estét. Az ő hangulatukat azonban nem szeretném elrontani, érezzék csak jól magukat. Épp itt az ideje, hogy végre alaposan kialudjam magam.
- Alli. Ez a lehető legrosszabb kifogás, amit kitalálhattál. Egy óra múlva a klub bejáratánál! - kijelentésére azonnal reagálnék, mondván nem ő diktálja a programomat, ám mielőtt megtehetném Stan bontja a vonalat. Idegesen próbálom újra hívni, de akárhányszor próbálkozom, Ő sorra utasítja el hívásaimat.
- Ez nem igaz - motyogom. Zavartan túrok bele a hajamba, szemeimet összeszorítva dőlök hátra a kanapén. Úgy érzem, a bezártság érzete megőrjít, még úgy is, hogy tudom; akkor lépek ki az ajtón, amikor csak akarok. Nem maradhatok a négy fal között, szükségem van egy kis friss levegőre.
Arcomat csípi a hideg levegő, sokkal hidegebb van kint, mint amire számítottam. Vékony kardigánomon könnyedén fúj át a szél, ami néha igencsak feltámad, ezzel arcomba sodorva pár árva esőcseppet. Az eget ezúttal felhők fedik, egy kósza csillag sem megfigyelhető rajta, teljes sötétség telepszik rá New York utcáira. Meglepő, mennyire nagy a csend, az utcák általában még ilyenkor is nyüzsögni szoktak, most azonban alig kószál erre pár ember, pedig még csak nem rég múlt el fél tíz. Lábaim lassú tempóban visznek egyre távolabb lakásom melegétől, néha megborzongok, mikor a szél feltámad, ettől függetlenül azonban jó érzés itt kint lenni. Úgy érzem, a hideg levegő kissé felfrissít, kitisztítja az agyam, talán könnyebben fogok tudni gondolkodni, döntéseket hozni.
Már vagy fél órája sétálok, hirtelen kapom azon magam, hogy teljesen ismeretlen környékre kerültem, de nem idegeskedek sokáig, hisz ha eltudtam jönni idáig, akkor vissza is fogok találni. A fölém magasodó házak ijesztő küllemet varázsolnak az egyébként teljesen csöndes utcának, a sikátorok falaihoz állított kukák mögül néha hangok ütik meg a fülem, de ezeket kizárva sétálok tovább, amíg el nem érek egy kereszteződésig. A közlekedési lámpa nem működik, szokatlan, mennyire kihaltnak tűnik a környék. A házakon végignézve hamar rájövök, igen lepukkant környékre kerültem. Az ablakok nagy része be van deszkázva, alig van egy-kettő, amin fény szűrődik ki, a falakat különböző firkákkal díszíttették.
Fejemet hirtelen fordítom el, mikor egy alak rajzolódik ki az egyik ház melletti sötétségben, bízom benne, hogy nem keltem fel az érdeklődését, bár ezt erősen kétlem, hisz biztos nem sokan járnak errefelé, minden ok nélkül.
- Segíthetek valamiben? - az ismeretlen hang megugraszt. Ahogy a hang forrása felé fordulok, azonnal megismerem az előbb még az út másik oldalán álló, nálam pár évvel fiatalabb srácot. Kérdése ugyan kedvességről árulkodik, hangja, és megjelenése kevésbé, amitől azonnal nyugtalanság lesz úrrá rajtam. Fekete melegítő lóg le a csípőjén, kidolgozott testalkata miatt sokkal többnek néz ki, mint amennyi igazából lehet a kora. Engem is megtévesztene, de gyermeteg arcáról körülbelül azt veszem le, hogy maximum 18 éves lehet.
- Nem, köszönöm - utasítom el finoman az ajánlatot, igyekszem minél távolabb maradni tőle.
- Eltévedtél? - nagyot nyelek, úgy tűnik nemigen akarja abbahagyni a kérdezősködést.
- Nem - válaszolok a kelleténél kissé mogorvábban. Mély levegőt veszek, az út másik oldalára sétálok, jobbnak látom elhagyni ezt a helyet, azt sem értem, hogy kerültem ide.
Sóhajtok, megfordulok, hogy megnézzem, merre érdemes elindulnom, ám mikor hátam mögé pillantva felém közeledő alakokat fedezek fel, megrémülök. Hátrálni kezdek, de mivel háttal indultam el, nem vagyok elég gyors, hátam pár másodperc múlva a falnak csapódik, szemeimet összeszorítom. Mellkasom hullámzik, ajkaimat sikolyra nyitom.
- Hé, hé, hé - nedves kéz tapasztja be a szám, szemeim kipattannak. - Ne kiabálj - sziszegi fogai közt, ijedten nézek végig a mögötte álló három férfin, akik első ránézésre sokkal idősebbek nála, de talán még rám is rám dobnak pár évet.
- Add ide a táskád - motyogja a srác, kissé távolabb lép, hogy kezemmel a táskámért nyúlhassak.
- Nincs benne semmi - mondom halkan, szinte suttogva, ám szinte be sem fejezem a mondatot, hangos kiabálásra rezzenek össze:
- Azt mondtam, add ide - összehúzom magam, remegő kezekkel nyúlok a táskámért, amit aztán a kezébe nyomok. Bár tudom, hogy semmi értékeset nem fog benne találni, félek, mi van, ha utána tovább keresgél. Remegek, úgy érzem bármelyik pillanatban összeeshetek. Miért nem maradtam inkább otthon? Hirtelen ötlettől vezérelve indulok futásnak, kihasználom az alkalmat, míg a négy támadóm a táskám átkutatásával foglalkozik, ám nem jutok messzire. Fejem nagy erővel koppan a járdán, kardigánomon hatalmas szakadás éktelenkedik, attól, ahogy azt megragadva visszarántanak. Remegő kezemet a homlokomhoz emelem, jobb oldalt a hajam tövénél közvetlenül vérző sebet érintek ujjaimmal, amitől azonnal émelygés fog el; sosem bírtam a vért. Az ujjamon lévő piros folyadék megerősíti sejtésem, bizony, ennek nyoma fog maradni, de nincs időm ezen gondolkodni, arccsontomba erős fájdalom hasít, mikor egy ököllel rámért ütéssel sújtják. Fejem elfordul az ütés erejétől, könnyeim patakokban szántják fel az arcomat, fejemet lassan a hideg falnak döntöm.
- Ebbe nincs semmi - az egyik idősebb férfi ideges pillantással néz a többire, szavait inkább neki szánja, mintsem nekem. Az ezt követő események gyorsan történnek, táskám a földre kerül, elszórtan hevernek mellettem a cuccaim, míg én figyelem, ahogy a támadóim, sietős léptekkel távoznak. Minden erőmet összeszedem, végig a falhoz lapulva tolom fel magam, táskám tartalmát remegő kezekkel szedem össze a földről, fejem sajog az eséstől, és az utána azt érő ütéstől, szemeimet egy pillanatra becsukom, hogy még véletlenül se essek el a rám törő szédüléstől.
Magam sem tudom, hogy sikerül épségben hazajönnöm, őszintén szólva arra sem emlékszem, hogyan találtam meg a hazafelé vezető utat. Mindenesetre zokogva csukom be magam mögött a bejárati ajtót, könnyed mozdulattal kapcsolok villanyt, ami csak még rosszabbá teszi, a sírástól amúgy is homályos látásomat. Cipőmet lerúgom, lassú léptekkel sétálok el az előszobai tükörig, ám amint belenézek, már meg is bánom. Arccsontomon hatalmas vöröses folt éktelenkedik, teljesen biztos vagyok benne, hogy ez be fog lilulni. A fejemen lévő seb már nem vérzik, mégis szinte szememmel egy vonalban van a vége a véres csíknak, ami ez idő alatt szivárgott belőle. Arcomon még egy könnycsepp végigfolyik, fejemet megrázva oltom le a villanyt, majd miután bekapcsolom a tévét, hogy egy kis zaj legyen körülöttem, a kanapén pihenő telefonomért nyúlok, melyen számtalan nem fogadott hívás fogad. Stan, Harry, Poppy, Harry még egyszer. Aztán újra, és újra. A telefont kezemben szorongatva, remegő végtagokkal lépek be a hálószobámba, majd a fürdőbe, ahol minden ruhámtól megszabadulva a zuhany alá állok. Könnyeim sorra folynak végig arcomon, egyszerűen fel sem fogom, mi történt. Több, mint fél órán át áztatom magam, bőrömet égeti a rám folyó forró víz, úgy érzem, ha nem szállok ki most azonnal, akkor percek kérdése, és megfőlök. Magam köré tekerve egy törülközőt lépek ki a fürdőből, mögülem azonnal hatalmas gőz tör utat magának. Magamra veszek egy melegítőalsót, majd gondolkodás nélkül nyúlok Harry ingéért, magam sem tudom, miért ezt veszem föl. Csupán az, hogy hozzám ér megnyugtat, fáradtan, könnyekkel áztatott arccal dőlök be az ágyba, telefonomat nyomkodva próbálom kissé elterelni a gondolataimat. Nem akarok egyedül lenni. Félek, rettegek. Ajkaimat összepréselem, könnyek folynak végig arcomon, homályos tekintetem ellenére is könnyedén tárcsázom a számot, amit kívülről tudok még a mai napig, és amiről tudom, hogy tulajdonosa mellett, biztonságban leszek, bármi történjék is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése