ALLI JACKSON
 |
| Only One |
Telefonomat lassan veszem el a fülemtől, a készüléket az éjjeliszekrényre helyezem. Még egy-két percig világít, de miután a képernyő elsötétül, a szobát is sötétség keríti hatalma alá. Pár másodpercig csak fekszek, nem tudom eltüntetni a halovány mosolyt, mely a Harryvel való beszélgetés óta az arcomon pihen, noha nem mintha annyira bánnám. Arcomat a párnába préselem, alig hallhatóan felszisszenek, mikor az anyag érintkezik érzékeny bőrömmel, pont ott, ahol a zúzódás található az arcomon. Ujjammal óvatosan érintem meg, sóhajtva veszem tudomásul, hogy elég szépen bedagadt, a legapróbb érintés is kellemetlen érzést von maga után. Vonakodva ugyan, de kimászok a meleg ágyból, az éjjeli szekrényen pihenő kislámpát felkapcsolva hangulatos fénnyel vonom be a szobát, majd a fürdőbe sétálok.
Alsó ajkamat harapdálva biztatom magam, de akármennyire próbálom rávenni magam, egyszerűen nem tudom felkapcsolni a lámpát... nem tudok magamra nézni. Mellkasom gyorsan emelkedik, sietős léptekkel hagyom el a fürdőszobát, nem törődve semmivel sétálok vissza az ágyhoz, egészen a nyakamig felhúzom a takarót.
Jobb lesz, ha nem nézem meg magam, talán reggelre jobb lesz.
A kislámpát lekapcsolom, a hatalmas hálószoba ablak felé fordulva próbálom rávenni magam az alvásra, de minél inkább mondogatom magamnak, hogy aludnom kell, annál kevésbé tűnik úgy, hogy ez sikerülni is fog. Ha lehunyom a szemem, akaratom ellenére is feltörnek bennem az este képei, szemeimet erősen összeszorítva tudom csak megakadályozni, hogy könnyeim szétáztassák arcomat.
Mikor végre elérem, hogy ki tudjam zárni a fejemből a sokkoló képeket, azonnal jön más, ami meggátol az alvásban. Ajkamba harapok, ha a telefonbeszélgetésre gondolok, bármennyire szeretném kiűzni magamból az érzést, nem megy; bármit megtennék, hogy Harry itt legyen most velem. Itt feküdjön mellettem, szavak nélkül is biztosítson arról, hogy biztonságban vagyok, csupán azzal, hogy magához húz, vagy egyszerűen csak hozzám ér.
Magam is tudom, miért nem kértem meg arra, hogy jöjjön át, hisz nem is egy oka van. Akármennyire megnyugodtam attól, hogy hallottam a hangját, akármennyire mondtam el neki, hogy szeretem, mindketten tudjuk, hogy a kettőnk dolga korántsem ilyen egyszerű, nagyon sokat fogunk mi még veszekedni, szenvedni az egymás iránt táplált érzések miatt.
Nem tudom, képes vagyok-e megint végigcsinálni, amit végig csináltam már egyszer tavaly is. Ismét rettegni, mikor történik valami olyan, mint mikor meglátogattuk Harry családját, esetleg mikor derül ki valami olyasmi, ami ismét megkérdőjelezi, vajon bízhatok-e Harryben.
Ha pedig ez nem lenne elég, ott van a másik ok, mely az arcomat díszítő sebekben, horzsolásokban testesül meg. Nincs szükségem rá, hogy bárki sajnáljon, hogy bárki cselekedni akarjon ebben az ügyben, hisz úgysem érne semmit az egész. Márpedig Harryt ismerve, nem hagyná, hogy ez az egész el legyen felejtve, tudom, milyen védelmező természete van. Biztos vagyok benne, hogyha meglátná mi történt velem, annak nem lenne jó vége.
Sóhajtva fordulok a hátamra, az ablakon beszűrődő fények értelmetlen játékát kezdem figyelni a plafonon, melyek ugyan csak pár perce, de mégis lekötik a figyelmem. Kezemet szám elé kapom, mikor ásítok egyet, automatikusan pillantok az éjjeli szekrényen pihenő órára, mely könyörtelenül adja tudtomra, hogy már kicsivel több, mint egy órája elmélkedek magamban, ami annyit tesz, hogy körülbelül másfél óra múlva kelhetek, és indulhatok dolgozni. Alig fél percbe telik, míg az ablak felé fordulva kényelembe helyezem magam, igyekszem úgy feküdni, hogy egyik újdonsült ismertetőjegyemhez se érjek hozzá, majd lustákat pislogva hagyom, hogy pilláim lecsukódjanak.
Az ébresztőm rémes, monoton hangján pattintja ki szemeimet, ijedten ülök fel az ágyban, kezemmel azonnal kinyomom az ébresztőt. Hátamat az ágytámlának döntve kezdek gondolkodni, milyen fura, hogy ezúttal semmit nem álmodtam, vagy csak egyszerűen, nem emlékszem rá.
Fejemet az ablak felé fordítom, célomnak kitűzve a kinti idő felmérése szerepel, de ahogy kinézek az ablakon, nem ér meglepetés. Még csak most világosodik, ám az eget fedő szürke felhők már most tisztán kirajzolódnak, a fák néha meg-meghajlanak a könyörtelen szél hatására, az ablaküvegen elszórtan helyezkednek el esőcseppek, melyek talán még az éjszakai esőzésből maradhattak ott, hisz ahogy elnézem, most épp nem esik.
Kedvetlenül mászok ki a meleg ágyból, azonnal kiráz a hideg, ahogy lábam a hideg parkettához ér. Lusta léptekkel sétálok el a fürdőszobáig, menet közben hajamat laza kontyba kötöm a csuklómon pihenő hajgumival, majd a fürdőbe érve a tükör elé állok.
Sokkol, amit a tükörben látok, egyszerűen úgy érzem, még a lélegzetem is elakadt egy fél pillanatra. Szemem alatt halvány, sötét karikák húzódnak, árulkodó jelei annak, mennyire rosszul alszom mostanában. Homlokomon, egészen a hajam tövénél a seb feltűnően tátong, szőke hajamnak köszönhetően még szemet szúróbb. Ha a homlokomon pihenő seb, nem is lenne olyan feltűnő, az arccsontom elterülő hatalmas, lilás folt már biztosan. Ajkaimat összepréselve érintem meg a területet, szemembe azonnal könnyek szöknek, melyeknek egy mély levegővétellel szabok gátat. Hideg vízzel megmosom az arcom, majd alaposan megtörlöm, ügyelve, hogy még véletlenül se okozzak fájdalmat saját magamnak, majd ismét a tükörbe nézek.
Ügyetlen mozdulatokkal próbálom eltüntetni tegnap esti kiruccanásom alkalmával szerzett sérüléseimet, az arcomra felvitt alapozó azonban nem fedi el sem a sebet, sem a zúzódást.
A mosdókagylónak dőlve kezdek gondolkodni, fogalmam nincs mit tehetnék, így mégsem jelenhetek meg a munkahelyemen, elképzelni nem tudom, mit gondolnának az emberek, ha meglátnának így.
Ujjaimat tördelve sétálok fel-alá a nappaliban, türelmetlenül várom, hogy valami elfogadható ötlet eszembe jusson, de akárhogy gondolkodom, csak egy lehetőség villog a szemem előtt. Kelletlenül veszem kezembe a telefonomat, kikeresem Poppy nevét a telefonkönyvben, majd megnyomva a zöld gombot, tárcsázni kezdek.
- Jó reggelt! - hangja, már így kora reggel is kedvesen cseng a telefonban, kissé még kihallható belőle a fáradtság, gondolom ő is nem rég ébredt.
- Szia. Ne haragudj, hogy ilyen korán zavarlak - nagyot nyelek, mikor meghallom, mennyire remeg a hangom. Hiába is, sosem volt az erősségem, hogy magamban tartsam az érzelmeimet, általában minden a homlokomra van írva.
- Ne viccelj. Baj van? - Poppy kérdése egyáltalán nem lep meg. Ismer, mint a rossz pénzt, valószínűleg már akkor sejtette, hogy valami nincs rendben, mikor meglátta, hogy én keresem.
- Én csak megszeretném kérdezni, hogy megtudnánk-e oldani, hogy valaki helyettesítsen ma délelőtt - motyogom, kikerülöm a válaszadást Poppy kérdésére, azonnal a mondandóm közepébe vágok. Kellemetlenül érzem magam, bár tudom, hogy talán még soha nem volt ilyen, mégis mardos a bűntudat, amiért esetleg valaki másnak keresztbe teszek ezzel.
- Persze, biztos kitudunk találni valamit. Beszélek Ericcel - válaszol pár másodpercen belül, amitől kissé megkönnyebbülök. Sóhajtok, miközben helyet foglalok az egyik fotelban, fejemet hátradöntöm.
- Köszönöm, és ne haragudj, nem így terveztem - kezdek el bocsánatot kérni, ám mielőtt jobban belemehetnék, Poppy közbevág.
- Mi történt? - Poppy hangja sürgető, a háttérből az utca zajait vélem felfedezni, az órára pillantva rájövök, valószínűleg, ő már elindult, hogy kinyissa a kávézót.
A fotel bőr bevonatát kezdem kapirgálni, sosem tudtam jól hazudni, egyszerűen nem tudom, mit mondjak, ami elég hihető, és amit még én is jól elő tudok adni.
- Semmi komoly. Szerintem elkaptam valami vírust, de elmegyek orvoshoz, és meglátjuk - hazudom. A vonal másik oldaláról először nem jön reakció, innen tudom, hogy Poppy kételkedik abban, igaz-e az, amit mondok.
- Remélem nincs komoly bajod. Hívj, ha voltál orvosnál, és délután meglátogatlak.
- Ne! - szemeimet összeszorítva kezdem ostorozni magam, amiért ennyire nem tudok parancsolni magamnak. - Nem akarom, hogy elkapd - teszem hozzá, próbálom menteni a menthetőt, de félő, hogy ez az egész már túl hihetetlen, ahhoz, hogy Poppy higyjen nekem.
- Alli, ugye, nincs komoly baj? - kérdezi lassan, alig hallhatóan. Pontosan tudom, hogy nem a "betegségemre" gondol, mindketten tisztában vagyunk vele, hogy az egészségemmel semmi probléma nincsen.
- Semmi olyan, ami idővel ne múlna el - válaszolok. Tudom, hogy ezzel a válasszal kételyeket ébresztettem Poppyban, de mielőtt kérdezősködni kezdhetne, hamar témát terelek. Még egyszer megköszönöm, amiért megkaptam a mai napot, majd egy gyors búcsúzkodás megejtése után, bontom a vonalat. A telefont a dohányzóasztalra dobom, majd bekapcsolom a tévét, hogy ne legyen olyan őrjítő csönd a lakásba, és a konyhába sétálok. A teám elkészítése után visszasétálok a nappaliba, ahogy kényelmesen elhelyezkedek a kanapén, tudatosul bennem, hogy itt áll előttem egy egész nap, mégsem használhatom ki, hisz ilyen arccal nem mehetek emberek közé. Valószínűleg egész nap itthon fogok ülni, egyedül, és teljesen hasztalan dolgokat fogok tenni, mint például a tévé nézés, de meglepő módon, ez most nem zavar. Az egészben az az egyetlen zavaró, hogy az egész napomat egyedül kell töltenem, senkit nem hívhatok át, hogy töltse velem a napot.
Unottan kezdem kapcsolgatni a tévét, de a korai idő miatt, az adók többségén televíziós vásárlások mennek, vagy épp elcsépelt szappanoperák ismétlései. Nem tudom eldönteni, melyik a rosszabb. Végül egy DVD film mellett döntök, mellőzve minden romantikát egy kissé ijesztőbb filmet indítok el, amit körülbelül az első negyed óra után meg is bánok, hisz többször látom a díszpárnát, mint a tévét, ahogy próbálom takarni szemem elől a filmben lezajló cselekményeket.
Filmet film követ, egymás után indítom el a rosszabbnál rosszabb filmeket, melyeknek több, mint a fele olyan, amit végig se nézek rendesen, mondván túl rémisztő ahhoz, hogy egyedül nézzem. Magam sem tudom, miért vannak egyáltalán ilyen filmjeim, mikor egyiket sem tudom végig nézni. Elég érdekes, hogy 20 éves, vén létemre, nem tudok végig nézni egyedül egy horror filmet, de egyszerűen nem tehetek róla, nem bírja a gyomrom.
Egészen 11-ig játszom ezt, mígnem megunom a kanapén való fetrengést, és a konyhába sétálva, készítek magamnak még egy teát. Hasam néha megkordul, ebből tudom, hogy bizony ennem kéne valamit, de amint a hűtőre nézek, hányinger kap el, egyszerűen úgy érzem, egy falatot sem tudnék ledugni a torkomon, ezért mindig maradok a teánál.
A mikró halk hangot ad ki magából, mikor az időzítő leáll, ezzel egy időben azonban a csengő halk hangja is megüti a fülem. A bögrémet a pultra teszem, mielőtt az ajtóhoz mennék, kocogva teszem meg a konyha, és a bejárati ajtó közti távolságot, határozottan rántom fel az ajtót, ám ahogy megpillantom a mögötte álló illetőt, azonnal be is csukom. Kezem szám elé kapva tudatosul bennem, hogy Harry az ajtóm előtt áll, és valószínűleg, most igencsak le van döbbenve, hisz mégiscsak rávágtam az ajtót.
- Szia - köszönök ki végül a csukott ajtón keresztül, ami elég vicces lehet, hisz Harry ajkait halk, - rekedt nevetés hagyja el.
- Szia - köszön vissza, hallom a hangján, hogy mosolyog, és ez engem is megmosolyogtat. - Jobb lenne beszélgetni, ha beengednél, nem gondolod? - kérdését hallva, arcomról lelohad a mosoly, ujjaimat tördelve kezdek kifogásokon gondolkodni, de hiába; az agyam úgy tűnik, nem hajlandó a segítségemre lenni.
- Nem lehet - sóhajtok, meglepődök, mikor ismét nevetést hallok kintről. Úgy tűnik, Harrynek ez az egész csak egy játék, valami csíny, ami az igazat megvallva, nekem csak jó, hisz addig sem kezd el komolyan aggodalmaskodni.
- És miért nem? - megy bele a játékba, mire én ismét gondolkodni kezdek. Azt hiszem, az a legkézenfekvőbb, ha neki is azt hazudom, mint Poppynak, nem lenne szerencsés, ha valamilyen úton-módon, összebeszélnének, és kiderülne, hogy mindkettejüknek hazudtam.
- Beteg vagyok, nem akarom, hogy elkapd - válaszolok. Nem jön válasz, csupán halk motoszkálást hallok kintről, egészen az ajtóra tapadva hallgatózok.
- Nem érdekel, hogy elkapom Alli. Engedj be - rekedt hangja könyörgően cseng, erős késztetést érzek, hogy kinyissam az ajtót, de ekkor eszembe jut, mi is az igazi oka annak, amiért nem nyithatom ki az ajtót. Az arcomon tátongó sebek igen nyomós oknak bizonyulnak, fejemet megrázom, hogy ismét képben legyek.
- Nem lehet - suttogom, talán elkeseredettebben, mint azt terveztem. Háttal az ajtónak dőlve csúszok le a földig, szemeimet összeszorítva győzöm meg magam arról, hogy sokkal jobban jár mindenki, ha Harry az ajtó másik oldalán marad.
- Kapsz valamit, ha beengedsz - Harry hangjában játékosság cseng, halkan kuncogni kezdek szavaira.
- Ne zsarolj - nevetek fel, mire az ajtó másik oldaláról is nevetés hallatszik.
- Miért nem engedsz be? - elkomolyodik, hallom a hangján, hogy az iménti jókedv, szinte teljesen elillant.
- Már mondtam - válaszolok, próbálok lazítani, nem idegeskedni.
- Mindketten tudjuk, hogy makk egészséges vagy - sóhajtok. Gondolhattam volna, hogyha valakit, akkor Harryt, nem tudom átverni, jobban ismer engem, mint bárki.
- Harry, én...
- Ha nem szeretnéd, hogy itt legyek, csak mondd meg - furcsa, mennyire meg tud változni az ember hangulata, röpke pár másodperc alatt. Az iménti jókedvnek nyoma sincs, Harry hangján tisztán hallani lehet, mennyire komolyan beszél, de valamilyen szinten, mégis bántja ez az egész.
- Nem erről van szó - reagálok azonnal. Még mindig úgy gondolom, hogy sokkal jobban érezném magam, és sokkal nyugodtabb lennék, ha Harry itt lenne velem, ugyanakkor még mindig tartom magam ahhoz, hogy Harrynek nem kéne meglátnia jelenlegi ábrázatomat...
- Akkor, miért nem engedsz be? Vagy ha nem is engedsz be, legalább egy percre gyere ki - hadarja.
- Nem lehet - sóhajtok, szinte suttogva beszélek, elgondolkodom, vajon hallotta-e egyáltalán, amit mondtam neki. Kezdem kellemetlenül érezni magam, mocorgok, ujjaimat tördelve próbálom nyugtatgatni magam, visszatartani a sírást, mely már itt van a küszöbön.
- Alli, ugye tudod, hogy nekem bármikor, bármit elmondhatsz? Segítek, mindenben - szavai nem érnek meglepetésként, azt, amit most nyomatékosított bennem, eddig is pontosan tudtam.
Ettől függetlenül hihetetlenül jól esik, az, amit mondd, egy pillanatra végig fut az agyamon, mi lenne, ha őszintén elmondanám neki, mi történt, és beengedném ide magamhoz. De hamar rájövök, hogy nem lehet... nem láthat így.
A felismerés villámcsapásként ér, szemeim kikerekednek, ahogy rájövök, mitől félek igazán. Tartok tőle, mi lenne Harry reakciója, mikor meglát, de korántsem félek annyira ettől, mint attól, mi van, ha így teljesen más véleménnyel lesz rólam.
Megrázom a fejem.
Ez ostobaság. Harry nem fog attól másnak látni, nem fog más véleménnyel lenni rólam, hogy van egy seb, és pár csúnyább zúzódás az arcomon. Mély levegőt veszek, felállok, végig az ajtónak dőlve tartom meg magam, szorosan hozzá simulok.
- Ha beengedlek, megígéred, hogy nem leszel ideges? - kérdezem, hangom félénken cseng.
- Miért lennék ideges? - Harry hangja már most sokkal másabb, mint eddig. Tudom, milyen türelmetlen természete van, arról nem beszélve, hogy ha rólam van szó, szokása felnagyítani, - túlreagálni a dolgokat.
- Csak ígérd meg - szemeimet lehunyva beszélek, várom a beleegyezést a másik oldalról, de akárhogy várok, az nem érkezik. - Harry, kérlek - hangom elcsuklik. Nem számítottam "visszautasításra", szíven ütne, ha nem biztosítana arról, nyugodt marad, ha beengedem a lakásba.
- Ígérem - hallom a hangján, mennyire vonakodik ettől az egésztől, és tudom, mennyire nem jelent ez az egész semmit, valamilyen szinten, mégis megnyugszom. Lassan fordítom el a kulcsot a zárban, a kilincset, még ennél is lassabb mozdulatokkal nyomom le. Hátrálok pár lépést, fejemet lehajtom, ennek ellenére mégis érzékelem, ahogy Harry belép az előszobába, pár másodperc múlva az ajtó becsapódik mögötte.
- Alli, nézz rám - halkan szólal meg, próbál türelmes lenni, de mindketten tudjuk, hogy az nem Harry asztala. - Nézz rám - sejtésem beigazolódik, hanglejtése ezúttal már sokkal utasítóbb. Elém lép, mikor még mindig nem mozdulok, ajkaim elválnak, mikor kezét állam alá csúsztatja, könnyedén emeli fel a fejem, tekintetünk pár másodpercen belül találkozik. Arcára halovány mosoly kúszik, ám ahogy pillantása össze vissza kezd cikázni az arcomon, lassan kirajzolódik előttem a kép, amitől tartottam.
Állkapcsa megfeszül, ahogy hüvelykujjával alig, de mégis óvatosan megérinti arccsontomat, mire szemeimet összeszorítom. Érintése gyengéd, de tagadni sem tudja; majd szét robban a dühtől.
Ideges.
Alsó ajkamat harapdálva biztatom magam, de akármennyire próbálom rávenni magam, egyszerűen nem tudom felkapcsolni a lámpát... nem tudok magamra nézni. Mellkasom gyorsan emelkedik, sietős léptekkel hagyom el a fürdőszobát, nem törődve semmivel sétálok vissza az ágyhoz, egészen a nyakamig felhúzom a takarót.
Jobb lesz, ha nem nézem meg magam, talán reggelre jobb lesz.
A kislámpát lekapcsolom, a hatalmas hálószoba ablak felé fordulva próbálom rávenni magam az alvásra, de minél inkább mondogatom magamnak, hogy aludnom kell, annál kevésbé tűnik úgy, hogy ez sikerülni is fog. Ha lehunyom a szemem, akaratom ellenére is feltörnek bennem az este képei, szemeimet erősen összeszorítva tudom csak megakadályozni, hogy könnyeim szétáztassák arcomat.
Mikor végre elérem, hogy ki tudjam zárni a fejemből a sokkoló képeket, azonnal jön más, ami meggátol az alvásban. Ajkamba harapok, ha a telefonbeszélgetésre gondolok, bármennyire szeretném kiűzni magamból az érzést, nem megy; bármit megtennék, hogy Harry itt legyen most velem. Itt feküdjön mellettem, szavak nélkül is biztosítson arról, hogy biztonságban vagyok, csupán azzal, hogy magához húz, vagy egyszerűen csak hozzám ér.
Magam is tudom, miért nem kértem meg arra, hogy jöjjön át, hisz nem is egy oka van. Akármennyire megnyugodtam attól, hogy hallottam a hangját, akármennyire mondtam el neki, hogy szeretem, mindketten tudjuk, hogy a kettőnk dolga korántsem ilyen egyszerű, nagyon sokat fogunk mi még veszekedni, szenvedni az egymás iránt táplált érzések miatt.
Nem tudom, képes vagyok-e megint végigcsinálni, amit végig csináltam már egyszer tavaly is. Ismét rettegni, mikor történik valami olyan, mint mikor meglátogattuk Harry családját, esetleg mikor derül ki valami olyasmi, ami ismét megkérdőjelezi, vajon bízhatok-e Harryben.
Ha pedig ez nem lenne elég, ott van a másik ok, mely az arcomat díszítő sebekben, horzsolásokban testesül meg. Nincs szükségem rá, hogy bárki sajnáljon, hogy bárki cselekedni akarjon ebben az ügyben, hisz úgysem érne semmit az egész. Márpedig Harryt ismerve, nem hagyná, hogy ez az egész el legyen felejtve, tudom, milyen védelmező természete van. Biztos vagyok benne, hogyha meglátná mi történt velem, annak nem lenne jó vége.
Sóhajtva fordulok a hátamra, az ablakon beszűrődő fények értelmetlen játékát kezdem figyelni a plafonon, melyek ugyan csak pár perce, de mégis lekötik a figyelmem. Kezemet szám elé kapom, mikor ásítok egyet, automatikusan pillantok az éjjeli szekrényen pihenő órára, mely könyörtelenül adja tudtomra, hogy már kicsivel több, mint egy órája elmélkedek magamban, ami annyit tesz, hogy körülbelül másfél óra múlva kelhetek, és indulhatok dolgozni. Alig fél percbe telik, míg az ablak felé fordulva kényelembe helyezem magam, igyekszem úgy feküdni, hogy egyik újdonsült ismertetőjegyemhez se érjek hozzá, majd lustákat pislogva hagyom, hogy pilláim lecsukódjanak.
Az ébresztőm rémes, monoton hangján pattintja ki szemeimet, ijedten ülök fel az ágyban, kezemmel azonnal kinyomom az ébresztőt. Hátamat az ágytámlának döntve kezdek gondolkodni, milyen fura, hogy ezúttal semmit nem álmodtam, vagy csak egyszerűen, nem emlékszem rá.
Fejemet az ablak felé fordítom, célomnak kitűzve a kinti idő felmérése szerepel, de ahogy kinézek az ablakon, nem ér meglepetés. Még csak most világosodik, ám az eget fedő szürke felhők már most tisztán kirajzolódnak, a fák néha meg-meghajlanak a könyörtelen szél hatására, az ablaküvegen elszórtan helyezkednek el esőcseppek, melyek talán még az éjszakai esőzésből maradhattak ott, hisz ahogy elnézem, most épp nem esik.
Kedvetlenül mászok ki a meleg ágyból, azonnal kiráz a hideg, ahogy lábam a hideg parkettához ér. Lusta léptekkel sétálok el a fürdőszobáig, menet közben hajamat laza kontyba kötöm a csuklómon pihenő hajgumival, majd a fürdőbe érve a tükör elé állok.
Sokkol, amit a tükörben látok, egyszerűen úgy érzem, még a lélegzetem is elakadt egy fél pillanatra. Szemem alatt halvány, sötét karikák húzódnak, árulkodó jelei annak, mennyire rosszul alszom mostanában. Homlokomon, egészen a hajam tövénél a seb feltűnően tátong, szőke hajamnak köszönhetően még szemet szúróbb. Ha a homlokomon pihenő seb, nem is lenne olyan feltűnő, az arccsontom elterülő hatalmas, lilás folt már biztosan. Ajkaimat összepréselve érintem meg a területet, szemembe azonnal könnyek szöknek, melyeknek egy mély levegővétellel szabok gátat. Hideg vízzel megmosom az arcom, majd alaposan megtörlöm, ügyelve, hogy még véletlenül se okozzak fájdalmat saját magamnak, majd ismét a tükörbe nézek.
Ügyetlen mozdulatokkal próbálom eltüntetni tegnap esti kiruccanásom alkalmával szerzett sérüléseimet, az arcomra felvitt alapozó azonban nem fedi el sem a sebet, sem a zúzódást.
A mosdókagylónak dőlve kezdek gondolkodni, fogalmam nincs mit tehetnék, így mégsem jelenhetek meg a munkahelyemen, elképzelni nem tudom, mit gondolnának az emberek, ha meglátnának így.
Ujjaimat tördelve sétálok fel-alá a nappaliban, türelmetlenül várom, hogy valami elfogadható ötlet eszembe jusson, de akárhogy gondolkodom, csak egy lehetőség villog a szemem előtt. Kelletlenül veszem kezembe a telefonomat, kikeresem Poppy nevét a telefonkönyvben, majd megnyomva a zöld gombot, tárcsázni kezdek.
- Jó reggelt! - hangja, már így kora reggel is kedvesen cseng a telefonban, kissé még kihallható belőle a fáradtság, gondolom ő is nem rég ébredt.
- Szia. Ne haragudj, hogy ilyen korán zavarlak - nagyot nyelek, mikor meghallom, mennyire remeg a hangom. Hiába is, sosem volt az erősségem, hogy magamban tartsam az érzelmeimet, általában minden a homlokomra van írva.
- Ne viccelj. Baj van? - Poppy kérdése egyáltalán nem lep meg. Ismer, mint a rossz pénzt, valószínűleg már akkor sejtette, hogy valami nincs rendben, mikor meglátta, hogy én keresem.
- Én csak megszeretném kérdezni, hogy megtudnánk-e oldani, hogy valaki helyettesítsen ma délelőtt - motyogom, kikerülöm a válaszadást Poppy kérdésére, azonnal a mondandóm közepébe vágok. Kellemetlenül érzem magam, bár tudom, hogy talán még soha nem volt ilyen, mégis mardos a bűntudat, amiért esetleg valaki másnak keresztbe teszek ezzel.
- Persze, biztos kitudunk találni valamit. Beszélek Ericcel - válaszol pár másodpercen belül, amitől kissé megkönnyebbülök. Sóhajtok, miközben helyet foglalok az egyik fotelban, fejemet hátradöntöm.
- Köszönöm, és ne haragudj, nem így terveztem - kezdek el bocsánatot kérni, ám mielőtt jobban belemehetnék, Poppy közbevág.
- Mi történt? - Poppy hangja sürgető, a háttérből az utca zajait vélem felfedezni, az órára pillantva rájövök, valószínűleg, ő már elindult, hogy kinyissa a kávézót.
A fotel bőr bevonatát kezdem kapirgálni, sosem tudtam jól hazudni, egyszerűen nem tudom, mit mondjak, ami elég hihető, és amit még én is jól elő tudok adni.
- Semmi komoly. Szerintem elkaptam valami vírust, de elmegyek orvoshoz, és meglátjuk - hazudom. A vonal másik oldaláról először nem jön reakció, innen tudom, hogy Poppy kételkedik abban, igaz-e az, amit mondok.
- Remélem nincs komoly bajod. Hívj, ha voltál orvosnál, és délután meglátogatlak.
- Ne! - szemeimet összeszorítva kezdem ostorozni magam, amiért ennyire nem tudok parancsolni magamnak. - Nem akarom, hogy elkapd - teszem hozzá, próbálom menteni a menthetőt, de félő, hogy ez az egész már túl hihetetlen, ahhoz, hogy Poppy higyjen nekem.
- Alli, ugye, nincs komoly baj? - kérdezi lassan, alig hallhatóan. Pontosan tudom, hogy nem a "betegségemre" gondol, mindketten tisztában vagyunk vele, hogy az egészségemmel semmi probléma nincsen.
- Semmi olyan, ami idővel ne múlna el - válaszolok. Tudom, hogy ezzel a válasszal kételyeket ébresztettem Poppyban, de mielőtt kérdezősködni kezdhetne, hamar témát terelek. Még egyszer megköszönöm, amiért megkaptam a mai napot, majd egy gyors búcsúzkodás megejtése után, bontom a vonalat. A telefont a dohányzóasztalra dobom, majd bekapcsolom a tévét, hogy ne legyen olyan őrjítő csönd a lakásba, és a konyhába sétálok. A teám elkészítése után visszasétálok a nappaliba, ahogy kényelmesen elhelyezkedek a kanapén, tudatosul bennem, hogy itt áll előttem egy egész nap, mégsem használhatom ki, hisz ilyen arccal nem mehetek emberek közé. Valószínűleg egész nap itthon fogok ülni, egyedül, és teljesen hasztalan dolgokat fogok tenni, mint például a tévé nézés, de meglepő módon, ez most nem zavar. Az egészben az az egyetlen zavaró, hogy az egész napomat egyedül kell töltenem, senkit nem hívhatok át, hogy töltse velem a napot.
Unottan kezdem kapcsolgatni a tévét, de a korai idő miatt, az adók többségén televíziós vásárlások mennek, vagy épp elcsépelt szappanoperák ismétlései. Nem tudom eldönteni, melyik a rosszabb. Végül egy DVD film mellett döntök, mellőzve minden romantikát egy kissé ijesztőbb filmet indítok el, amit körülbelül az első negyed óra után meg is bánok, hisz többször látom a díszpárnát, mint a tévét, ahogy próbálom takarni szemem elől a filmben lezajló cselekményeket.
Filmet film követ, egymás után indítom el a rosszabbnál rosszabb filmeket, melyeknek több, mint a fele olyan, amit végig se nézek rendesen, mondván túl rémisztő ahhoz, hogy egyedül nézzem. Magam sem tudom, miért vannak egyáltalán ilyen filmjeim, mikor egyiket sem tudom végig nézni. Elég érdekes, hogy 20 éves, vén létemre, nem tudok végig nézni egyedül egy horror filmet, de egyszerűen nem tehetek róla, nem bírja a gyomrom.
Egészen 11-ig játszom ezt, mígnem megunom a kanapén való fetrengést, és a konyhába sétálva, készítek magamnak még egy teát. Hasam néha megkordul, ebből tudom, hogy bizony ennem kéne valamit, de amint a hűtőre nézek, hányinger kap el, egyszerűen úgy érzem, egy falatot sem tudnék ledugni a torkomon, ezért mindig maradok a teánál.
A mikró halk hangot ad ki magából, mikor az időzítő leáll, ezzel egy időben azonban a csengő halk hangja is megüti a fülem. A bögrémet a pultra teszem, mielőtt az ajtóhoz mennék, kocogva teszem meg a konyha, és a bejárati ajtó közti távolságot, határozottan rántom fel az ajtót, ám ahogy megpillantom a mögötte álló illetőt, azonnal be is csukom. Kezem szám elé kapva tudatosul bennem, hogy Harry az ajtóm előtt áll, és valószínűleg, most igencsak le van döbbenve, hisz mégiscsak rávágtam az ajtót.
- Szia - köszönök ki végül a csukott ajtón keresztül, ami elég vicces lehet, hisz Harry ajkait halk, - rekedt nevetés hagyja el.
- Szia - köszön vissza, hallom a hangján, hogy mosolyog, és ez engem is megmosolyogtat. - Jobb lenne beszélgetni, ha beengednél, nem gondolod? - kérdését hallva, arcomról lelohad a mosoly, ujjaimat tördelve kezdek kifogásokon gondolkodni, de hiába; az agyam úgy tűnik, nem hajlandó a segítségemre lenni.
- Nem lehet - sóhajtok, meglepődök, mikor ismét nevetést hallok kintről. Úgy tűnik, Harrynek ez az egész csak egy játék, valami csíny, ami az igazat megvallva, nekem csak jó, hisz addig sem kezd el komolyan aggodalmaskodni.
- És miért nem? - megy bele a játékba, mire én ismét gondolkodni kezdek. Azt hiszem, az a legkézenfekvőbb, ha neki is azt hazudom, mint Poppynak, nem lenne szerencsés, ha valamilyen úton-módon, összebeszélnének, és kiderülne, hogy mindkettejüknek hazudtam.
- Beteg vagyok, nem akarom, hogy elkapd - válaszolok. Nem jön válasz, csupán halk motoszkálást hallok kintről, egészen az ajtóra tapadva hallgatózok.
- Nem érdekel, hogy elkapom Alli. Engedj be - rekedt hangja könyörgően cseng, erős késztetést érzek, hogy kinyissam az ajtót, de ekkor eszembe jut, mi is az igazi oka annak, amiért nem nyithatom ki az ajtót. Az arcomon tátongó sebek igen nyomós oknak bizonyulnak, fejemet megrázom, hogy ismét képben legyek.
- Nem lehet - suttogom, talán elkeseredettebben, mint azt terveztem. Háttal az ajtónak dőlve csúszok le a földig, szemeimet összeszorítva győzöm meg magam arról, hogy sokkal jobban jár mindenki, ha Harry az ajtó másik oldalán marad.
- Kapsz valamit, ha beengedsz - Harry hangjában játékosság cseng, halkan kuncogni kezdek szavaira.
- Ne zsarolj - nevetek fel, mire az ajtó másik oldaláról is nevetés hallatszik.
- Miért nem engedsz be? - elkomolyodik, hallom a hangján, hogy az iménti jókedv, szinte teljesen elillant.
- Már mondtam - válaszolok, próbálok lazítani, nem idegeskedni.
- Mindketten tudjuk, hogy makk egészséges vagy - sóhajtok. Gondolhattam volna, hogyha valakit, akkor Harryt, nem tudom átverni, jobban ismer engem, mint bárki.
- Harry, én...
- Ha nem szeretnéd, hogy itt legyek, csak mondd meg - furcsa, mennyire meg tud változni az ember hangulata, röpke pár másodperc alatt. Az iménti jókedvnek nyoma sincs, Harry hangján tisztán hallani lehet, mennyire komolyan beszél, de valamilyen szinten, mégis bántja ez az egész.
- Nem erről van szó - reagálok azonnal. Még mindig úgy gondolom, hogy sokkal jobban érezném magam, és sokkal nyugodtabb lennék, ha Harry itt lenne velem, ugyanakkor még mindig tartom magam ahhoz, hogy Harrynek nem kéne meglátnia jelenlegi ábrázatomat...
- Akkor, miért nem engedsz be? Vagy ha nem is engedsz be, legalább egy percre gyere ki - hadarja.
- Nem lehet - sóhajtok, szinte suttogva beszélek, elgondolkodom, vajon hallotta-e egyáltalán, amit mondtam neki. Kezdem kellemetlenül érezni magam, mocorgok, ujjaimat tördelve próbálom nyugtatgatni magam, visszatartani a sírást, mely már itt van a küszöbön.
- Alli, ugye tudod, hogy nekem bármikor, bármit elmondhatsz? Segítek, mindenben - szavai nem érnek meglepetésként, azt, amit most nyomatékosított bennem, eddig is pontosan tudtam.
Ettől függetlenül hihetetlenül jól esik, az, amit mondd, egy pillanatra végig fut az agyamon, mi lenne, ha őszintén elmondanám neki, mi történt, és beengedném ide magamhoz. De hamar rájövök, hogy nem lehet... nem láthat így.
A felismerés villámcsapásként ér, szemeim kikerekednek, ahogy rájövök, mitől félek igazán. Tartok tőle, mi lenne Harry reakciója, mikor meglát, de korántsem félek annyira ettől, mint attól, mi van, ha így teljesen más véleménnyel lesz rólam.
Megrázom a fejem.
Ez ostobaság. Harry nem fog attól másnak látni, nem fog más véleménnyel lenni rólam, hogy van egy seb, és pár csúnyább zúzódás az arcomon. Mély levegőt veszek, felállok, végig az ajtónak dőlve tartom meg magam, szorosan hozzá simulok.
- Ha beengedlek, megígéred, hogy nem leszel ideges? - kérdezem, hangom félénken cseng.
- Miért lennék ideges? - Harry hangja már most sokkal másabb, mint eddig. Tudom, milyen türelmetlen természete van, arról nem beszélve, hogy ha rólam van szó, szokása felnagyítani, - túlreagálni a dolgokat.
- Csak ígérd meg - szemeimet lehunyva beszélek, várom a beleegyezést a másik oldalról, de akárhogy várok, az nem érkezik. - Harry, kérlek - hangom elcsuklik. Nem számítottam "visszautasításra", szíven ütne, ha nem biztosítana arról, nyugodt marad, ha beengedem a lakásba.
- Ígérem - hallom a hangján, mennyire vonakodik ettől az egésztől, és tudom, mennyire nem jelent ez az egész semmit, valamilyen szinten, mégis megnyugszom. Lassan fordítom el a kulcsot a zárban, a kilincset, még ennél is lassabb mozdulatokkal nyomom le. Hátrálok pár lépést, fejemet lehajtom, ennek ellenére mégis érzékelem, ahogy Harry belép az előszobába, pár másodperc múlva az ajtó becsapódik mögötte.
- Alli, nézz rám - halkan szólal meg, próbál türelmes lenni, de mindketten tudjuk, hogy az nem Harry asztala. - Nézz rám - sejtésem beigazolódik, hanglejtése ezúttal már sokkal utasítóbb. Elém lép, mikor még mindig nem mozdulok, ajkaim elválnak, mikor kezét állam alá csúsztatja, könnyedén emeli fel a fejem, tekintetünk pár másodpercen belül találkozik. Arcára halovány mosoly kúszik, ám ahogy pillantása össze vissza kezd cikázni az arcomon, lassan kirajzolódik előttem a kép, amitől tartottam.
Állkapcsa megfeszül, ahogy hüvelykujjával alig, de mégis óvatosan megérinti arccsontomat, mire szemeimet összeszorítom. Érintése gyengéd, de tagadni sem tudja; majd szét robban a dühtől.
Ideges.
~¤~
Sziasztok Drága Olvasók!
Tudjátok, hogy nem szokásunk kisregényeket írni a részek elejére/végére, de akárcsak tavaly, idén is informálunk titeket egyes változásokkal kapcsolatban. Nyilván mindenki tudja, hogy hétfőtől bizony ismét elkezdődik az iskola, ami annyit tesz, hogy nem lesz annyi időnk írni, mint a nyáron...
Ezt mi sajnáljuk a legjobban, mégis meg kellett hoznunk a döntést, amit tavaly ilyenkor is közzé tettünk itt.
A részek innentől nem két-három naponta, hanem hetente, vagyis minden hétvégén fognak érkezni. Igyekszünk minden hétvégén friss részt hozni, ez több mindentől fog függeni, de mi tényleg nagyon fogunk igyekezni.
A megértéseteket nagyon szépen köszönjük, nagyon sokat jelent a támogatás, amit Tőletek kapunk, elképzelni nem tudjátok!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése