ALLI JACKSON
 |
| Shelter |
Furcsa, ismét ilyen közel lenni hozzá, érezni az illatát, a jelenlétét, úgy csinálni, mintha nem venném észre, hogy milyen gyakran akad meg rajtam a tekintete; mint ahogy most is.
- Ne bámulj - hangom halkan cseng, próbálok komolynak tűnni, de az arcomra felkúszó mosoly azonnal leleplez. A tévé halk hangjának zaja vegyül Harry rekedt nevetésével, ahogy tenyeremet az arcára tapasztva próbálom elfordítani a fejét, persze sikertelenül, hisz az erőviszonyok ismét megmutatkoznak. Könnyedén kapja el arcától a kezem, gyors mozdulatokkal jön közelebb, hirtelen kapom azon magam, hogy csupán centik választják el tőlem.
Rég éreztem magam így, bár nem is tudnám megfogalmazni, milyen érzelmek bújnak meg bennem pontosan. Boldog vagyok, ugyanakkor bennem bujkálnak a negatív emlékek, melyek szüntelen táplálják belém, hogy nem bízhatok Harryben, és ha már eddig kibírtam nélküle, ne forduljak vissza. Ezek mégis eltörpülnek amellett, amit akkor érzek, mikor a közelemben van.
A legrosszabb, és a legjobb érzelmek összeütközése, teljes káosz. Nem tudom eldönteni, haragszok-e még, vagy már megbocsájtottam, esetleg amit érzek az már csupán kötődés, vagy még mindig őszinte érzelmek?
- Min gondolkozol? - rekedt hangja kiránt a gondolataimból, párat pislogok, mielőtt tekintetemet az övébe mélyeszteném. Mosolyogva rázom meg a fejem, nem szeretném beavatni az ehhez hasonló eszmefuttatásaimba.
- Csak elbambultam - válaszolok végül, remélve, hogy így hamarabb témát válthatunk, és Harryn ezúttal nem nő túl kíváncsisága.
- Mit csináltál ebben az egy évben? - kérdése meglep, azt hittem, legalább egy kicsit megerőlteti magát, hogy kiszedje belőlem min merengtem az előbb, hisz mindketten tudjuk, hogy nem puszta elpilledésről volt szó. Mikor el jut a tudatomig kérdésének jelentése azonnal ajkamba harapok, a válaszon kezdek gondolkodni, azt mégsem válaszolhatom, hogy végig azon dolgoztam, hogy Őt végre elfelejtsem. De akkor mit mondjak? Ez az igazság. Másból nem álltak a napjaim, mint a munkából, a családi rendezvényekből és abból, hogy törekedtem minél kevesebbet rá gondolni.
- Semmi említésre méltót - vonom meg a vállam hanyagul, tekintetemet lábaimra viszem, melyek behajlítva pihennek Harry ölében. - Te? - ezúttal én kérdezek, itt az idő, hogy ő is meséljen, ne csak én. Azonban úgy tűnik, hogy Harryt egyáltalán nem fogja meg a kérdés, lazán megvonva vállát nyitja szólásra ajkait: - Lézengtem - válaszol nyugodt arccal. Szemöldököm összeráncolom. Harry arca ugyan nyugodtságról árulkodik, többi mozdulata már kevésbé. Zavartan szántja át ujjaival kócos fürtjeit, ajkait alig észrevehetően harapja be, ami egyértelműen az idegesség jele. Számtalan ötlet merül fel bennem, mi oka lehet hazudni nekem arról, mit csinált, míg Miamiban volt, de mivel rosszabbnál rosszabb ötletek jutnak eszembe, próbálok arra gondolni, hogy ugyanaz a magyarázata rá, mint nekem.
Próbált elfelejteni engem, az együtt töltött időt, és azt, ami történt.
- De mégis... Új város, új emberek. Csak történt valami érdekes - nem bírom ki, hogy ne feszegessem a témát, bár én tudom a legjobban, mennyire véges Harry türelme, és mennyire nem érdemes játszani a határaival, nem tudom megállni, hogy legalább egy kicsit ne kérdezősködjek. Zöld szemek tapadnak arcomra, feltérképezik minden szegletét, mintha még csak most látna életében először, mintha új lenne neki a látvány.
- Ugyanazt csináltam ott, mint itthon - szólal meg pár másodperces csöndet követően. Érezhetően megfeszül, próbálom nem felfújni ezt az egészet, mondván, biztos csak el szeretné felejteni végre ezt az egészet, és ott szeretni folytatni, ahol abbahagyta egy évvel ezelőtt, de egyszerűen nem megy. Tudom, milyen ember Harry, ahogy azt is tudom, milyen ügyekbe keveredett. Ebből kifolyólag, lehet az ember akármilyen optimista, gondolkozhat reálisan, ezektől függetlenül, mindig ott motoszkál majd a fejében a gondolat, hogy mi van ha...
- Értem - ajkaimat összepréselve bólintok, tekintetem elszakítom Harryről, ám szinte ezzel egy időben, megérzem magamon igéző zöld szemeit. Tudom, hogy minden az arcomra van írva, így azzal is tisztában vagyok, hogy Harry pontosan tudja; kételkedek szavai hitelességében, még akkor is, ha tényleg nem történt semmi különös, ő pedig igazat mondott az előbb.
- Ismertél meg új embereket mostanában? - kérdését hallva ajkaim elválnak egymástól, megrázom a fejem, felteszem magamban a kérdést, vajon tényleg azt mondta, amit hallottam?
- Miért? - meglepett, ugyanakkor nem igazán tudom hová tenni az imént feltett kérdést, ebből kifolyólag nem is hagyom annyiban, mielőtt válaszolnék, tudni szeretném miért kérdezi, még akkor is, ha a válasz egyértelműen nem. Kétlem, hogy jó ötlet lenne beszámolni neki Jasonről, tőle eltekintve pedig senkivel nem ismerkedtem meg.
- Csak érdekel - vonja meg a vállát. Megint a vállvonogatás. Kezdek megőrülni tőle, de lenyugtatom magam, mély levegőt veszek, és kissé lekezelőbben, mint szerettem volna, válaszolok:
- Nem - hangom ellenséges, sokkal gúnyosabb, mint azt szerettem volna, de ez nem kimondottan probléma. Érzem magamon Harry pillantását, épp ezért eszembe sem jut, hogy esetleg felé forduljak. Tekintetemet szigorúan a tévé képernyőjére szegezem, függetlenül attól, hogy egyáltalán nem érdekel a film, ami épp megy benne. Szemem sarkából figyelni kezdek, mikor Harry mozgolódni kezd, könnyedén fordul felém, kis mocorgással eléri, hogy felém fordulva üljön, alig pár centire tőlem.
- Hogy van az arcod?
Hirtelen témaváltoztatásai kezdenek megőrjíteni, sosem tudok kiigazodni rajta, és azon, hogyan képes ilyen hirtelen változtatni a hangulatán. Az imént még arcán pihenő kemény pillantások helyét gyengéd, óvatos tekintet váltja fel, nem bírom ki, hogy ne nézzek rá. Reménykedem benne, hogy legalább egy kis apróságot le tudok olvasni arcáról, de az egyértelmű aggodalmon kívül semmi másra nem jövök rá.
- Jobban - válaszolok tömören, többé-kevésbé őszintén. Bár az arcom még mindig sajog, sokkal kevésbé fáj, mint pár órával ezelőtt.
- Mennem kéne - Harry hangja keresztülvibrál a fejemen, akármennyire szúrja az oldalam, hogy egyértelműen titkolózik, nem akarom, hogy elmenjen. Ennek ellenére némán bólintok, mindketten tudjuk, hogy nem maradhat éjszakára, annak nem lenne jó vége.
Nem sokáig húzzuk a búcsúzkodást, Harry körülbelül negyed óra elteltével egy apró puszit lehelve ajkaimra lép ki a bejárati ajtón. Némán figyelem mozdulatait, ahogy lelépked a lépcsőfokokon, egészen, míg el nem tűnik a lépcsőfordulóban. Lassan csukom be magam mögött az ajtót, majd miután gondosan bezárom azt, visszamegyek a nappaliba. Nem sokat időzök, kikapcsolok mindent, leoltom a villanyokat, és a fürdőbe sétálok.
Kicsit félve ugyan, de a tükör elé lépek, arcom még mindig igen csúnya, de már sokkal szebb, mint reggel. A foltok halványodtak, a homlokom pihenő sebre már nem rakok újabb ragtapaszt, így talán könnyebben begyógyul majd. Egy gyors zuhany és az esti rutin elvégzése után a hálóba megyek, gondolkodás nélkül dőlök el a puha matracon, mely azonnal besüpped súlyom alatt.
Magamra rángatom a takarót, olyan szorosan tartom magamhoz, hogy ujjaim elfehérednek. Nagyokat pislogok, egészen míg pár percen belül el nem alszok.
Kicsit félve ugyan, de a tükör elé lépek, arcom még mindig igen csúnya, de már sokkal szebb, mint reggel. A foltok halványodtak, a homlokom pihenő sebre már nem rakok újabb ragtapaszt, így talán könnyebben begyógyul majd. Egy gyors zuhany és az esti rutin elvégzése után a hálóba megyek, gondolkodás nélkül dőlök el a puha matracon, mely azonnal besüpped súlyom alatt.
Magamra rángatom a takarót, olyan szorosan tartom magamhoz, hogy ujjaim elfehérednek. Nagyokat pislogok, egészen míg pár percen belül el nem alszok.
Kissé fáradtan, mégis újult erővel nyitok be munkahelyem ajtaján. Az ajtó fölé szerelt csengő csilingel, mikor átlépem a küszöböt, több szempár is rám szegeződik, de mindegyik épp csak egy pillanatra. Nincsenek sokan, igazából összesen hárman, a pultban álló Poppyval együtt, aki mosollyal az arcán reagálja le érkezésem. Intek neki, majd a személyzeti öltöző felé indulok. Amint belépek az első dolgom, hogy a tükörbe pillantva leellenőrzöm, hogy a minimális sminkem amit felvittem rendesen takarja-e, amit kell, majd dzsekimet a fogasra akasztva magamra kapom a kötényem, és elhagyom az öltözőt.
- Jó reggelt - köszönök mosolyogva, miközben belibbenek barna hajú barátnőm mellé a pultba.
- Jó reggelt - köszönök mosolyogva, miközben belibbenek barna hajú barátnőm mellé a pultba.
- Jó reggelt - köszön vissza, szintén mosollyal az arcán. - 10 óra körül Eric levált, mennem kell a nővérem elé a reptérre - szólal meg szinte közvetlen köszönése után. Hangja nem túl lelkes, az igazat megvallva arckifejezése sem épp arról árulkodik, hogy nagyon várná nővére érkezését.
- Rendben van - válaszolok röviden és tömören. Szívesen megkérdezném, miért ilyen kedvetlen, de ismerve Poppyt, ha nem kérdezek rá is elmondja, körülbelül három percet adok még neki.
A mellettem álló lány sóhajt, ebből tudom, hogy már nem kell sok, viszont nem szeretném, ha azt hinné, nem érdekel, mi van vele, így csípőmet a pultnak döntve szegezem rá a pillantásom.
- Minden rendben?
- Sosem voltam jóba a nővéremmel. Most valamiért mégis megakar látogatni. Itt valami nem kerek - arcát látva halkan kuncognom kell, tipikusan filmbeillő jelenet. Poppy is elneveti magát, de válaszolni nincs időm, mivel az ajtó fölé szerelt csengő megszólal.
A pulthoz egy negyvenes éveiben járó kopasz férfi lép, ráérősen néz végig rajtunk, tekintete végül rajtam állapodik meg. Rideg kék szemeitől a hideg végigfut a hátamon, de nem tulajdonítok neki komolyabb figyelmet, betudom annak, mennyire távolságtartóan viselkedem az idegenekkel szemben, azóta, ami tegnap előtt este történt.
A pulthoz egy negyvenes éveiben járó kopasz férfi lép, ráérősen néz végig rajtunk, tekintete végül rajtam állapodik meg. Rideg kék szemeitől a hideg végigfut a hátamon, de nem tulajdonítok neki komolyabb figyelmet, betudom annak, mennyire távolságtartóan viselkedem az idegenekkel szemben, azóta, ami tegnap előtt este történt.
- Egy feketét kérek, két cukorral - közönségesen beszél, semmilyen kedvesség nincs a hangjában, mintha ahhoz is meg kellett volna erőltetnie magát, hogy egyáltalán hozzám szóljon.
- Máris - válaszolok, kedvesebben, mint ő. Szívesen beszélnék úgy vele, ahogy ő velem az imént, de nem szeretném sem őt, sem a főnökséget kihozni a sodrából, így inkább csöndbe maradok. A férfi miközben a kávét várja alaposan körbenéz, talán túlságosan is, még a személyzeti öltöző folyosójára is elnéz. Feszülten figyeljük Poppyval, egyikünk sem szól semmit, mikor a férfi ránk néz, mindketten elfordítjuk a fejünket. Türelmetlenül dobolok a pulton, úgy érzem, a kávéfőző ezerszer lassabban dolgozik, mint eddig.
Miután a férfi megkapja és kifizeti a kávéját, köszönés nélkül hagyja el a kávézót, homlokomon tucatszámra jelennek meg a ráncok, miközben figyelem széles hátát, ahogy elkanyarodik jobbra, és eltűnik a látószögemből.
- Na az ilyen vendégektől jön rám a frász - Poppy halál komoly arccal nézi a férfi hűlt helyét, kijelentésére halkan elnevetem magam, majd ismét az ajtó felé fordulok, amin ezúttal egy fiatal lány lép be, rögtön utána pedig valószínűleg a barátja.
- Megyek, felveszem a rendelést - sóhajt Poppy, majd válaszra nem várva kapja fel az egyik jegyzettömböt, és indul el az asztal felé, ahol helyet foglalt a két új vendég.
A 10 óra viszonylag hamar eljön, körülbelül negyed órát töltök egyedül, nem sokkal később megjelenik Eric, arcán hatalmas mosollyal libben be mellém a pultba.
- Szia csajszi - köszön, miközben megköti a kötényét. Szokás szerint felhőtlen boldogság sugárzik az arcáról, ahogy így villám gyorsan végig gondolom, egy olyan alkalomra sem emlékszem, amikor Eric, akár egy kicsit is letört lett volna. Állandóan mosolyog, jó kedve van, és mindenkit fel tud vidítani aki a környezetében tartózkodik.
- Szia - köszönök vissza, elnevetem magam széles mosolyát látva. Erőltetetten széles vigyorát letörli, természetes, jóleső kacaj hagyja el a száját, míg velem együtt nevet.
- Minden rendben? Voltál tegnap orvosnál?
Egy pillanatra nem igazán tudom hova tenni a kérdést, nem értem, miért teszi fel ezt a kérdést, egészen addig, míg eszembe nem jut, milyen ürüggyel lógtam el a tegnapi napot, és maradtam otthon.
- Igen, persze. Semmi komoly - válaszolok gyorsan, remélve, hogy így kevésbé lesz feltűnő furcsa viselkedésem. Eric kedvesen mosolyogva bólint, úgy tűnik, ha észre is vette rajtam a bizonytalanságot, akkor sem igazán akaródzik neki erőltetni, hogy elmondjam az igazat.
Nem tudom pontosan, hogy azért, mert egyáltalán nem érdekli mi van velem, vagy esetleg azért, mert jobbnak látja, ha nem kérdezősködik, de ahogy ezt a két lehetőséget végigjátszom magamban, hamar rájövök, hogy több mint valószínű, hogy ez esetben a második variáció a helyes.
- Most jut eszembe; tegnap volt itt egy srác, aki téged keresett - hirtelen fordul vissza felém, félig már a pult másik oldalán áll, hogy elinduljon felvenni a rendelést, valószínűleg, csak azért fordult vissza, hogy ezt közölje velem.
- Kicsoda? - kíváncsiskodom. Eric arcára kiül, hogy gondolkodik, csupán pár másodperc telik el csöndben.
- J..J..
- Jason - vágom rá, pedig még csak az első betű hagyja el Eric ajkait. A velem szemben álló fiú megilletődik, valószínűleg meglepte, milyen hirtelen vágtam rá a nevét annak, aki keresett. - Igen, beszéltem vele telefonon, de köszi, hogy szóltál - küldök felé egy mosolyt. Eric összeráncolt szemöldökkel áll velem szembe, majd egy vállvonás után el is indul, hogy felvehesse a rendelést. Mivel nincsenek sokan, kihasználom az alkalmat, hogy telefonálhassak. A személyzeti öltözőbe sétálok, telefonomat elővéve keresem ki Jason számát, szinte azonnal rányomok a zöld gombra.
- Szia - szól bele, hangjából csöpög a vidámság.
- Szia, mondták, hogy kerestél tegnap a kávézóba - rögtön telefonálásom fő okát hozom fel témának, nem akarok sokáig kimaradni a munkából.
A vonal másik végéről nem érkezik azonnal válasz, csak halk szuszogást hallok. Próbálok nem türelmetlen lenni, zavartan kopogok a szobában elhelyezett asztalon, miközben valami reakcióra várok.
- Tegnap? - kérdése enyhén váratlanul ér, hisz a tegnapi nap nem volt olyan rég, hogy el kelljen gondolkodnia rajta, mit is csinált.
- Igen - bizonytalanul válaszolok, kissé furcsán érzem magam a kialakult helyzetben, de egyenlőre még tartom magam, határozottnak mutatkozom.
- Tegnap nem voltam a kávézóban - a mondat végét halkan elneveti.
- Akkor lehet, hogy rosszul emlékeznek - motyogom bambán, mire csak egy halk nevetést kapok.
Pár percig még beszélgetünk, próbálok odafigyelni Jasonre, és arra, amit mond, de egyszerűen nem tudok másra gondolni, csak arra, ki lehetett itt, ha nem Ő. Miután elbúcsúzunk, sietve hagyom el a helyiséget, a pult mögött álldogáló Eric mellé lépek, aki épp egy rendelést készít.
- Eric, biztos, hogy Jason volt itt tegnap? - kérdezem, alsó ajkamba harapok, egy kicsit kellemetlenül érzem magam.
- Én egy szóval nem mondtam, hogy Ő volt. Azt te mondtad - válaszol, miközben sunyi mosolyt villant felém. - Nem emlékszem a nevére. J.. Nem tudom - ismét csak az első betűig jutunk el, a helyzet kezd egyre bosszantóbb lenni. Eric ellép mellőlem, a tálcára dobja a két kávét, és kilibben a pultból.
Csípőmet a márványnak döntöm, ujjaimmal idegesen kopogok a pult tetején, ajkamat harapdálva gondolkodom, de akármennyire erősen töröm az agyam, senki nem jut eszembe, aki esetleg itt kereshetett volna.
- Hogy nézett ki? - "támadom le" Ericet, amint vissza ér mellém.
- Kicsoda?
- Aki keresett - sóhajtok, egy lusta mosolyt eresztek a mellettem ténykedő fiú felé.
- Magas, jól öltözött, szőke hajú. Olyan, tipikusan lányok álma - fintorodik el, amitől mosolyom kiszélesedik. Egy-két perc eltelik, agykerekeim forognak.
Azonban szemem kikerekedik, ajkaim elválnak, a mosoly lefagy róluk, leforrázva érzem magam, ahogy elér a felismerés, ki is az a személy, akire Eric gondol.
- Szia - köszönök vissza, elnevetem magam széles mosolyát látva. Erőltetetten széles vigyorát letörli, természetes, jóleső kacaj hagyja el a száját, míg velem együtt nevet.
- Minden rendben? Voltál tegnap orvosnál?
Egy pillanatra nem igazán tudom hova tenni a kérdést, nem értem, miért teszi fel ezt a kérdést, egészen addig, míg eszembe nem jut, milyen ürüggyel lógtam el a tegnapi napot, és maradtam otthon.
- Igen, persze. Semmi komoly - válaszolok gyorsan, remélve, hogy így kevésbé lesz feltűnő furcsa viselkedésem. Eric kedvesen mosolyogva bólint, úgy tűnik, ha észre is vette rajtam a bizonytalanságot, akkor sem igazán akaródzik neki erőltetni, hogy elmondjam az igazat.
Nem tudom pontosan, hogy azért, mert egyáltalán nem érdekli mi van velem, vagy esetleg azért, mert jobbnak látja, ha nem kérdezősködik, de ahogy ezt a két lehetőséget végigjátszom magamban, hamar rájövök, hogy több mint valószínű, hogy ez esetben a második variáció a helyes.
- Most jut eszembe; tegnap volt itt egy srác, aki téged keresett - hirtelen fordul vissza felém, félig már a pult másik oldalán áll, hogy elinduljon felvenni a rendelést, valószínűleg, csak azért fordult vissza, hogy ezt közölje velem.
- Kicsoda? - kíváncsiskodom. Eric arcára kiül, hogy gondolkodik, csupán pár másodperc telik el csöndben.
- J..J..
- Jason - vágom rá, pedig még csak az első betű hagyja el Eric ajkait. A velem szemben álló fiú megilletődik, valószínűleg meglepte, milyen hirtelen vágtam rá a nevét annak, aki keresett. - Igen, beszéltem vele telefonon, de köszi, hogy szóltál - küldök felé egy mosolyt. Eric összeráncolt szemöldökkel áll velem szembe, majd egy vállvonás után el is indul, hogy felvehesse a rendelést. Mivel nincsenek sokan, kihasználom az alkalmat, hogy telefonálhassak. A személyzeti öltözőbe sétálok, telefonomat elővéve keresem ki Jason számát, szinte azonnal rányomok a zöld gombra.
- Szia - szól bele, hangjából csöpög a vidámság.
- Szia, mondták, hogy kerestél tegnap a kávézóba - rögtön telefonálásom fő okát hozom fel témának, nem akarok sokáig kimaradni a munkából.
A vonal másik végéről nem érkezik azonnal válasz, csak halk szuszogást hallok. Próbálok nem türelmetlen lenni, zavartan kopogok a szobában elhelyezett asztalon, miközben valami reakcióra várok.
- Tegnap? - kérdése enyhén váratlanul ér, hisz a tegnapi nap nem volt olyan rég, hogy el kelljen gondolkodnia rajta, mit is csinált.
- Igen - bizonytalanul válaszolok, kissé furcsán érzem magam a kialakult helyzetben, de egyenlőre még tartom magam, határozottnak mutatkozom.
- Tegnap nem voltam a kávézóban - a mondat végét halkan elneveti.
- Akkor lehet, hogy rosszul emlékeznek - motyogom bambán, mire csak egy halk nevetést kapok.
Pár percig még beszélgetünk, próbálok odafigyelni Jasonre, és arra, amit mond, de egyszerűen nem tudok másra gondolni, csak arra, ki lehetett itt, ha nem Ő. Miután elbúcsúzunk, sietve hagyom el a helyiséget, a pult mögött álldogáló Eric mellé lépek, aki épp egy rendelést készít.
- Eric, biztos, hogy Jason volt itt tegnap? - kérdezem, alsó ajkamba harapok, egy kicsit kellemetlenül érzem magam.
- Én egy szóval nem mondtam, hogy Ő volt. Azt te mondtad - válaszol, miközben sunyi mosolyt villant felém. - Nem emlékszem a nevére. J.. Nem tudom - ismét csak az első betűig jutunk el, a helyzet kezd egyre bosszantóbb lenni. Eric ellép mellőlem, a tálcára dobja a két kávét, és kilibben a pultból.
Csípőmet a márványnak döntöm, ujjaimmal idegesen kopogok a pult tetején, ajkamat harapdálva gondolkodom, de akármennyire erősen töröm az agyam, senki nem jut eszembe, aki esetleg itt kereshetett volna.
- Hogy nézett ki? - "támadom le" Ericet, amint vissza ér mellém.
- Kicsoda?
- Aki keresett - sóhajtok, egy lusta mosolyt eresztek a mellettem ténykedő fiú felé.
- Magas, jól öltözött, szőke hajú. Olyan, tipikusan lányok álma - fintorodik el, amitől mosolyom kiszélesedik. Egy-két perc eltelik, agykerekeim forognak.
Azonban szemem kikerekedik, ajkaim elválnak, a mosoly lefagy róluk, leforrázva érzem magam, ahogy elér a felismerés, ki is az a személy, akire Eric gondol.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése