cgh.jpg) |
| Down |
HARRY STYLES
Sokat agyaltam a tegnapi nap óta. Habár a Tv halk morajlása és a kinti utca zaja megpróbálták elterelni a figyelmem én nem hagytam. Nem ment ki a fejemből az amit Alli mesélt, hogy milyenek is voltak a támadói, hogy milyen környéken járt. Ezek nem lehetnek véletlenek. Csak egyszerűen nem értem mi miért történik.
Gondolataim sokaságában többször is megjelent egy név, aminek próbáltam nem nagy figyelmet tulajdonítani, hisz azt a fejezetet már réges-rég lezártam. Vagyis...
Kezemet ökölbe szorítom mikor eszembe jut az a váratlan találkozás Vele. Habár Alliék elől elbújtam, előle nem tudtam. Többször megfordul fejemben ajánlata amit én minduntalan elutasítottam. Megmondta, hogy lesznek következményei, de nem hittem volna, hogy tényleg beváltja. Meg egyébként is.. nem biztos, hogy ő volt az!
Felkelek a fotelből, az asztalon heverő távirányító után nyúlok, aminek piros gombjával egyszerűen sötétítem el a készüléket. A kapcsolót a helyemre dobom, ahogy ismerem magam úgy sem találnám meg ha keresném. Nagy léptekkel termek az előszobába, ahol most a már bevált Converse cipőm helyett egy másikat húzok elő a szekrényből. Ez sokkal elegánsabb. Az időt elnézve kint rám is fér, mivel nem mehetek egy szakadt edzőcipőben, miközben odakint tombol a szél és lassan esni is fog. Azzal a lendülettel ahogy lekapom a helyéről bőr dzsekim már fel is húzom. Gallérját igényesen megigazítom. Kétszer rácsapok a zsebemre így megállapítva, hogy a telefonom ott nyugszik. A kulcsomat a zárba helyezem majd kilépek rajta.
Miközben lefelé kocogok a lépcsőn csak azon jár a fejem, hogy ilyenkor tavaly még mennyivel komolytalanabb voltam. Stanékkel egyetemben, akik gátlástalanul bejöttek a szobámba és feldúlták a szerelmi életemet, mintha az a legnormálisabb dolog lenne. Most pedig? Most teljes önfegyelemmel és magabiztossággal indulok tisztázni a dolgokat. Stan is változott. Főleg a kettőnk közti kapcsolat, amit már nem is tudom minek kéne neveznem. Lesütöm a szemem miközben kinyitom magam előtt a bejárati ajtót. És Jake? Ő hol van? Szétnézek a járdán. A köd kezdi átvenni az uralmat az út felett, de még jó pár méterre el lehet látni. Jake eltűnt. Utolsó SMS-e óta, mikor meghívott arra a bizonyos bulira, nem hallottam semmit. Mintha a föld nyelte volna el, ugyanúgy az egymás iránt érzett tiszteletet és szeretetet.
Tulajdonképpen fogalmam sincs, hogy merre kéne mennem. Sóhajtok egyet. Nem is értem mért jöttem le. Felnézek a magas épületre, gyorsan megtettem a lefelé vezető utat, bár abban már kételkedem, hogy ugyanez menne visszafele is. Fejemet hátradöntöm. A felhők morcosan vicsorognak vissza rám, majd megdörren az ég. Nyelek egyet. Erről a haragos éles hangról Alli ideges énje jut eszembe. Arcomra halvány mosoly kunkorodik. Hiányzik. A körülöttem lévő kép nagyjából egyezik a filmekben már sokszor látott tájra, mikor a rossz fiúk kiszabadulnak az utcára és elkapnak pár ártatlant. Én nem vagyok ártatlan. Ajkaimat beszívom.
Zsebembe nyúlok. A kódot rutinosan oldom fel. Hüvelykujjammal megpörgetem a névjegyzék listáját a Z-ig, majd vissza. Mivel ő csak nem első helyen szerepel, így feleslegesen tettem meg ezt az egy kis kört, de ez már a szokásommá vált. Nevét oldalra húzom, így már azonnal hívom is. Szőke haja egyenesen lóg le tökéletes fehér arca mellett, mely kiemeli ragyogó zöld gyémánthoz hasonló szemeit és pirosra harapott ajkait.
- Szia. - mosolygok, várom, hogy ő is beleszóljon mint egy megnyugtatásképp hallhassam a hangját. De válasz nem érkezik. A telefont valaki egyértelműen felvette, de még csak egy kis hangot sem hallok. Sem szuszogását, sem halk beszédét. Most még csak a hangos utcának sem fogható fel, mivel egy autó sem jár a közelemben. - Háló?
- Mit akarsz?! - felháborodottan emeli fel a hangját anélkül, hogy köszönne, vagy meglepődne azon, hogy hívtam. Szemöldökömet összevonom, 180 fokos fordulatot veszek a sarkamon. Az út túloldalára nézek. Paranoiás lennék? Szemeimet végig futtatom az úton, de félő, hogy a köd lassan bekerít.
- Csak szerettem volna veled beszélni, bocsánat. - válaszolok cinikusan. Engem is felháborít, hogy ennyire nem örül hívásomnak. Szabad kezemet zsebembe dugom, majd megfordulok, hogy a másik oldalra is elnézzek.
- Én viszont nem akarok. - vágja rá. Hangja éles, szívemet egy apró tőrrel próbálja szeletekre vágni. Nyelek egy nagyot. Nem tudok kiigazodni rajta. Már egy éve ismerem őt, minden egyes mozdulatát, minden egyes pontját a testének, de mindig meglep természetével.
- Mi a baj? - ideges vagyok. Kezemet ökölbe szorítom. A hideg szél befúj a kabátom alá, amitől megborzongok. Rossz, nem érzem magamat biztonságban. Ha itt lenne mellettem, talán meg tudnánk beszélni. De a telefon miatt úgy érzem mintha egy kilométernyi szakadék lenne köztünk. Hatalmas távolság, amit egy öleléssel nem tudok megoldani.
- Ezt még kérdezed? - hangja most halkabb, inkább kétségbeesett, ami még jobban fájdítja a szívemet, hogy nem lehetek ott, nem beszélhetjük meg egyszerűen. Fogalmam nincs, hogy ezúttal mivel bántottam meg. Néha már elég idegesítő ez a sok sírás, bánat és üvöltözés. Kimerültem a napokban. Kimerültem ebben a sok bocsánat kérésben és ebben a sok érzelemben, amiben talán az elmúlt egy évben negyed ennyiben sem volt részem.
Az utca sötétebb részéről két fém tárgy összeütközése ijeszt meg. Hátrálok egy kicsit. Alli mondd valamit, de épp nem figyelek. Azt a sötét kis zugot kémlelem, reménykedem benne, hogy csak valami állat volt aki a kukák között húzta meg magát és véletlen feldöntött egyet. Halk suttogás üti meg a fülemet. Ki áltatok?! Ezek nem állatok. Agyamon végig fut egy halvány gondolat, ami miatt gyorsan kezd a mellkasom le és fel futkározni. Erősen megszorítom a kezemben tartott telefont.
- Alli zárd be az ajtót!
- Tessék?! - kérdez vissza értetlenül.
- Csak zárd be! - suttogok. - Egy pár perc múlva ott vagyok. És csak nekem nyiss ajtót! - figyelmeztetem. Remélem elég keményen mondtam ahhoz, hogy Alli komolyan vegyen, de halk sóhajtásából ítélve felfogta.
- Jó... - mondta, már kicsit távolabb a telefon hangszórójától.
Ki akarom nyomni a vonalat, de nincs időm. Közvetlen sötétből mintha futni kezdene valaki. Cipők csattogása közeledik felém. Harry fuss már! - ordít a belsőm, de egyszerűen lefagyok. Mintha csak olyan sok időm lenne telefonomat a zsebembe dugom és figyelem a körülöttem zajló hangokat.
- Kapd el! - ordít egy mély férfi hang aki a futástól zihálva közeledik, de azt hiszem nem tőle kell félnem, hanem akinek mondta. A fejemet gyorsan a másik irányba kapom, lábaimat egymás után kapkodom. Régen nagyon jó futó voltam. A testnevelés tanárom gyakran küldött el ilyen versenyekre, de most úgy érzem ha meg is erőltetném magam akkor sem sikerülne kellő távolságba menekülnöm, illetve eljutnom Allihez. Reménykedem benne, hogy ennek nincs köze semmi olyanhoz - illetve inkább senki olyanhoz - aki vagy ami bánthatná őt. Nem viselném el újra látni meggyötört arcát és a félelmet.
Egyenetlenül veszem a levegőt, érzem , hogy az oldalam elkezd szúrni. Erősen zihálok és tulajdonképpen semmit nem látok. A köd elveszi a látásom és csak a fények némelyik foltját pillantom meg. Ki fogok fulladni. Szemeimet összeszorítom, majd a következő lámpa mellett elrohanva, mintha a talaj csökkenne. Biztosan egy kereszteződéshez érhettem. Oldalra pillantok. Hangos duda szó figyelmeztet az utolsó pillanatban a közelgő járműre. Ő is túl későn vesz észre. Szemöldökömet összevonom, szemeimet összeszorítom. Az autó megakadályozhatatlanul közelít felém. A fék nem elég erős, a lábaim nem elég gyorsak, de azt hiszem mintha teljesen leblokkolnék és földbe gyökereznék.
Erős ütés éri először a lábamat, majd mintha a kocsi meg sem akarna állni egyszerűen a motorháztetőre borulok. Kezeimmel erősen a szélvédőre tapadok, majd a következő pillanatban hátravetődök és legurulva a járműről a földre zuhanok. Erősen felnyögök. Könyökömmel megtámaszkodom a betonon és megpróbálom felhúzni a lábaimat, hogy felemelkedhessek, de a sípcsontomba erős fájdalom nyílal és visszaesek. Kezemet az arcomhoz húzom, ökölbe szorított ujjaimba harapok. Tincseim az arcomba hullanak miközben oldalamra fordulok. Halványan látok egy alakot akinek a feje idegesen bukkan elő a kocsiból.
- Bassza meg! - ordít egy mély férfi hang, rögtön utána pedig csapódik az autó ajtaja. - Picsába! - szitkozódik a hangjából ítélve 50 év körüli férfi. Hangja kezd elhalványulni. A kocsi fényszórója egyenesen az arcomba világít. Pislogok párat. Szemem sarkából mintha sötét árnyak próbálnák meg átvenni az uralmat felettem, minden egyes pillantással egyre többet vesznek el látásomból. A sárga kör pontonként tűnik el a szemem elől, mint ahogy az egész világ is.
Gondolataim sokaságában többször is megjelent egy név, aminek próbáltam nem nagy figyelmet tulajdonítani, hisz azt a fejezetet már réges-rég lezártam. Vagyis...
Kezemet ökölbe szorítom mikor eszembe jut az a váratlan találkozás Vele. Habár Alliék elől elbújtam, előle nem tudtam. Többször megfordul fejemben ajánlata amit én minduntalan elutasítottam. Megmondta, hogy lesznek következményei, de nem hittem volna, hogy tényleg beváltja. Meg egyébként is.. nem biztos, hogy ő volt az!
Felkelek a fotelből, az asztalon heverő távirányító után nyúlok, aminek piros gombjával egyszerűen sötétítem el a készüléket. A kapcsolót a helyemre dobom, ahogy ismerem magam úgy sem találnám meg ha keresném. Nagy léptekkel termek az előszobába, ahol most a már bevált Converse cipőm helyett egy másikat húzok elő a szekrényből. Ez sokkal elegánsabb. Az időt elnézve kint rám is fér, mivel nem mehetek egy szakadt edzőcipőben, miközben odakint tombol a szél és lassan esni is fog. Azzal a lendülettel ahogy lekapom a helyéről bőr dzsekim már fel is húzom. Gallérját igényesen megigazítom. Kétszer rácsapok a zsebemre így megállapítva, hogy a telefonom ott nyugszik. A kulcsomat a zárba helyezem majd kilépek rajta.
Miközben lefelé kocogok a lépcsőn csak azon jár a fejem, hogy ilyenkor tavaly még mennyivel komolytalanabb voltam. Stanékkel egyetemben, akik gátlástalanul bejöttek a szobámba és feldúlták a szerelmi életemet, mintha az a legnormálisabb dolog lenne. Most pedig? Most teljes önfegyelemmel és magabiztossággal indulok tisztázni a dolgokat. Stan is változott. Főleg a kettőnk közti kapcsolat, amit már nem is tudom minek kéne neveznem. Lesütöm a szemem miközben kinyitom magam előtt a bejárati ajtót. És Jake? Ő hol van? Szétnézek a járdán. A köd kezdi átvenni az uralmat az út felett, de még jó pár méterre el lehet látni. Jake eltűnt. Utolsó SMS-e óta, mikor meghívott arra a bizonyos bulira, nem hallottam semmit. Mintha a föld nyelte volna el, ugyanúgy az egymás iránt érzett tiszteletet és szeretetet.
Tulajdonképpen fogalmam sincs, hogy merre kéne mennem. Sóhajtok egyet. Nem is értem mért jöttem le. Felnézek a magas épületre, gyorsan megtettem a lefelé vezető utat, bár abban már kételkedem, hogy ugyanez menne visszafele is. Fejemet hátradöntöm. A felhők morcosan vicsorognak vissza rám, majd megdörren az ég. Nyelek egyet. Erről a haragos éles hangról Alli ideges énje jut eszembe. Arcomra halvány mosoly kunkorodik. Hiányzik. A körülöttem lévő kép nagyjából egyezik a filmekben már sokszor látott tájra, mikor a rossz fiúk kiszabadulnak az utcára és elkapnak pár ártatlant. Én nem vagyok ártatlan. Ajkaimat beszívom.
Zsebembe nyúlok. A kódot rutinosan oldom fel. Hüvelykujjammal megpörgetem a névjegyzék listáját a Z-ig, majd vissza. Mivel ő csak nem első helyen szerepel, így feleslegesen tettem meg ezt az egy kis kört, de ez már a szokásommá vált. Nevét oldalra húzom, így már azonnal hívom is. Szőke haja egyenesen lóg le tökéletes fehér arca mellett, mely kiemeli ragyogó zöld gyémánthoz hasonló szemeit és pirosra harapott ajkait.
- Szia. - mosolygok, várom, hogy ő is beleszóljon mint egy megnyugtatásképp hallhassam a hangját. De válasz nem érkezik. A telefont valaki egyértelműen felvette, de még csak egy kis hangot sem hallok. Sem szuszogását, sem halk beszédét. Most még csak a hangos utcának sem fogható fel, mivel egy autó sem jár a közelemben. - Háló?
- Mit akarsz?! - felháborodottan emeli fel a hangját anélkül, hogy köszönne, vagy meglepődne azon, hogy hívtam. Szemöldökömet összevonom, 180 fokos fordulatot veszek a sarkamon. Az út túloldalára nézek. Paranoiás lennék? Szemeimet végig futtatom az úton, de félő, hogy a köd lassan bekerít.
- Csak szerettem volna veled beszélni, bocsánat. - válaszolok cinikusan. Engem is felháborít, hogy ennyire nem örül hívásomnak. Szabad kezemet zsebembe dugom, majd megfordulok, hogy a másik oldalra is elnézzek.
- Én viszont nem akarok. - vágja rá. Hangja éles, szívemet egy apró tőrrel próbálja szeletekre vágni. Nyelek egy nagyot. Nem tudok kiigazodni rajta. Már egy éve ismerem őt, minden egyes mozdulatát, minden egyes pontját a testének, de mindig meglep természetével.
- Mi a baj? - ideges vagyok. Kezemet ökölbe szorítom. A hideg szél befúj a kabátom alá, amitől megborzongok. Rossz, nem érzem magamat biztonságban. Ha itt lenne mellettem, talán meg tudnánk beszélni. De a telefon miatt úgy érzem mintha egy kilométernyi szakadék lenne köztünk. Hatalmas távolság, amit egy öleléssel nem tudok megoldani.
- Ezt még kérdezed? - hangja most halkabb, inkább kétségbeesett, ami még jobban fájdítja a szívemet, hogy nem lehetek ott, nem beszélhetjük meg egyszerűen. Fogalmam nincs, hogy ezúttal mivel bántottam meg. Néha már elég idegesítő ez a sok sírás, bánat és üvöltözés. Kimerültem a napokban. Kimerültem ebben a sok bocsánat kérésben és ebben a sok érzelemben, amiben talán az elmúlt egy évben negyed ennyiben sem volt részem.
Az utca sötétebb részéről két fém tárgy összeütközése ijeszt meg. Hátrálok egy kicsit. Alli mondd valamit, de épp nem figyelek. Azt a sötét kis zugot kémlelem, reménykedem benne, hogy csak valami állat volt aki a kukák között húzta meg magát és véletlen feldöntött egyet. Halk suttogás üti meg a fülemet. Ki áltatok?! Ezek nem állatok. Agyamon végig fut egy halvány gondolat, ami miatt gyorsan kezd a mellkasom le és fel futkározni. Erősen megszorítom a kezemben tartott telefont.
- Alli zárd be az ajtót!
- Tessék?! - kérdez vissza értetlenül.
- Csak zárd be! - suttogok. - Egy pár perc múlva ott vagyok. És csak nekem nyiss ajtót! - figyelmeztetem. Remélem elég keményen mondtam ahhoz, hogy Alli komolyan vegyen, de halk sóhajtásából ítélve felfogta.
- Jó... - mondta, már kicsit távolabb a telefon hangszórójától.
Ki akarom nyomni a vonalat, de nincs időm. Közvetlen sötétből mintha futni kezdene valaki. Cipők csattogása közeledik felém. Harry fuss már! - ordít a belsőm, de egyszerűen lefagyok. Mintha csak olyan sok időm lenne telefonomat a zsebembe dugom és figyelem a körülöttem zajló hangokat.
- Kapd el! - ordít egy mély férfi hang aki a futástól zihálva közeledik, de azt hiszem nem tőle kell félnem, hanem akinek mondta. A fejemet gyorsan a másik irányba kapom, lábaimat egymás után kapkodom. Régen nagyon jó futó voltam. A testnevelés tanárom gyakran küldött el ilyen versenyekre, de most úgy érzem ha meg is erőltetném magam akkor sem sikerülne kellő távolságba menekülnöm, illetve eljutnom Allihez. Reménykedem benne, hogy ennek nincs köze semmi olyanhoz - illetve inkább senki olyanhoz - aki vagy ami bánthatná őt. Nem viselném el újra látni meggyötört arcát és a félelmet.
Egyenetlenül veszem a levegőt, érzem , hogy az oldalam elkezd szúrni. Erősen zihálok és tulajdonképpen semmit nem látok. A köd elveszi a látásom és csak a fények némelyik foltját pillantom meg. Ki fogok fulladni. Szemeimet összeszorítom, majd a következő lámpa mellett elrohanva, mintha a talaj csökkenne. Biztosan egy kereszteződéshez érhettem. Oldalra pillantok. Hangos duda szó figyelmeztet az utolsó pillanatban a közelgő járműre. Ő is túl későn vesz észre. Szemöldökömet összevonom, szemeimet összeszorítom. Az autó megakadályozhatatlanul közelít felém. A fék nem elég erős, a lábaim nem elég gyorsak, de azt hiszem mintha teljesen leblokkolnék és földbe gyökereznék.
Erős ütés éri először a lábamat, majd mintha a kocsi meg sem akarna állni egyszerűen a motorháztetőre borulok. Kezeimmel erősen a szélvédőre tapadok, majd a következő pillanatban hátravetődök és legurulva a járműről a földre zuhanok. Erősen felnyögök. Könyökömmel megtámaszkodom a betonon és megpróbálom felhúzni a lábaimat, hogy felemelkedhessek, de a sípcsontomba erős fájdalom nyílal és visszaesek. Kezemet az arcomhoz húzom, ökölbe szorított ujjaimba harapok. Tincseim az arcomba hullanak miközben oldalamra fordulok. Halványan látok egy alakot akinek a feje idegesen bukkan elő a kocsiból.
- Bassza meg! - ordít egy mély férfi hang, rögtön utána pedig csapódik az autó ajtaja. - Picsába! - szitkozódik a hangjából ítélve 50 év körüli férfi. Hangja kezd elhalványulni. A kocsi fényszórója egyenesen az arcomba világít. Pislogok párat. Szemem sarkából mintha sötét árnyak próbálnák meg átvenni az uralmat felettem, minden egyes pillantással egyre többet vesznek el látásomból. A sárga kör pontonként tűnik el a szemem elől, mint ahogy az egész világ is.
Taylor H.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése