2. Évad 30. Rész - Jó újra látni Alli

ALLI JACKSON

Wherever You Will Go

Nyugtalanul sétálok fel-alá a nappaliban, minden percben legalább háromszor a falra szerelt órára pillantok, de a mutatók mintha megálltak volna, egyszerűen nem mozdulnak. A telefonomért nyúlok, amit a Harryvel lebonyolított telefonbeszélgetés után idegesen a kanapéra dobtam, s miután ujjaimmal könnyedén feloldom a billentyűzetet, a hívásnaplót kezdem vizsgálgatni, kíváncsian nézek utána mennyi idő telt el, mióta Harry felhívott, majd hirtelen bontotta a vonalat. 

Lassan egy órája, hogy azt mondta pár perc és itt van, de azóta sem történt semmi. Függetlenül attól, hogy legkevésbé sem szeretnék találkozni vele, a hangjában hallható komolyság elbizonytalanított, nem beszélve arról, hogy valamilyen szinten meg is ijesztett. 

Ritkán fordul elő, hogy Harry komoly viselkedést produkál, ám olyankor tényleg baj van, erre a vele töltött idő alatt rájöttem. 

Türelmetlenül harapdálom alsó ajkamat, magamnak is nehezen ismerem be, de az eddigi haragot szépen lassan aggodalom vette át, próbálok nem arra gondolni, vajon történt-e valami baj Harryvel. 

Végül a legkézenfekvőbb lehetőség mellett döntök, telefonomat ismét a kezembe véve tárcsázom Harry számát, ám a telefon két perc eredménytelen csöngést követően kisípol.
Sóhajtva ejtem magam mellé a készüléket, ujjaimmal idegesen túrok bele hajamba, fejemet a kanapé háttámlájára döntöm, egyszerűen nem tudom elhinni, hogy megint itt tartunk. Tagadni is felesleges, hogy a Harry nélkül eltöltött egy év rémes volt, de azt hiszem, most jövök rá, mi volt az, amitől ugyanakkor élvezhető is. Nem kellett idegeskednem, vajon nem-e esik valami baja, nem-e keveredik bele valamibe. 

A telefonom csöngése kiragad gondolataim világából, azonnal érte nyúlok, de a képernyőn villogó név kivételesen nem az, akit vártam. Egy percig gondolkodok, felvegyem-e, hisz mi van, ha miközben én Jasonnel társalgok, esetleg Harry hívni próbál, de szinte azonnal beugrik, hogyha én tudtam egy órát várni, akkor ő ebbe a pár percbe nem hal bele, így fogadom a hívást. 

- Szia - szólok bele a telefonba, próbálom nem kimutatni, mennyire nyúzott állapotba vagyok. 

Szemeimet lehunyom, mikor eszembe jut, mit gondolhat Jason, aki több napja nem hallott felőlem, s akinek az elmúlt két napban még a telefont sem vettem fel. Szerettem volna találkozni vele, jó lett volna ha egy kicsit el tudok szakadni a gondolataimtól, amik Harry és az őt körülölelő dolgok körül keringenek, de tekintettel arra, hogy valószínűleg Jasonnek is szemet szúrtak volna az arcomat díszítő zúzódások, ezt nem tehettem meg, nem szerettem volna neki is magyarázkodni. 

- Szia. Zavarlak? - hangján hallom azt, amitől féltem. Határozatlan, cseppet sem olyan könnyed, mint eddig bármikor mikor beszéltünk. 

- Nem, dehogy - válaszolok szinte azonnal, amit kínos csend követ. Ajkamat beszívom, késztetést érzek, hogy mondjak valamit, esetleg bocsánatot kérjek, mégsem teszem. 

- A környéken jártam, egy haverral találkoztam volna, de mivel lemondtam, gondoltam felnézek hozzád. Mit szólsz? - hangja kissé barátságosabban cseng, mint az előbb, de még mindig sehol sincs Jason felhőtlenül boldog hangjához képest.

Azonnal rávágnám, hogy remek ötlet, jöjjön csak, de hirtelen ér a felismerés; nem tehetem. Harry bármikor befuthat, nem szeretném, ha találkoznának, nem szeretnék összetűzéseket. Szemeimet összeszorítva kezdek gyors, ugyanakkor hihető válaszon gondolkodni, de rosszabbnál rosszabb lehetőségek merülnek fel bennem. 

- Jó lenne, de nem lehet - sóhajtok. Egyenlőre nem tudom, milyen magyarázattal fogok szolgálni, ha Jason esetleg rákérdez, miért is nem lehet, de nem várathatom tovább. A vonal másik végéről nem érkezik azonnal reakció, ez rosszabb, mintha azonnal feltette volna a kérdést, hogy miért. 

- Nem gond, majd máskor - rosszul érzem magam a hangját halva, próbálja tagadni, de hallom rajta a csalódottságot. Még elmormolok egy sajnálom-ot, de ezt követően nem beszélgetünk sokáig. Jason elköszön, és azonnal bontja a vonalat. Még csak meg sem kérdezte mi dolgom van, ami nem tudom, hogy jó, vagy rossz. 

Szívesen találkoztam volna vele, rég láttam, és furcsa beismerni, de hiányzik. Jó vele lenni, teljesen más, mint amilyen Harryvel, s talán pont ezért élvezem ennyire. 

Harry. 

Miatta kell lemondanom erről, neki köszönhetem, ha most még Jason is hátat fordít nekem. 

Sóhajtok, úgy érzem aggodalmam helyét ismét átvette a harag, már valahogy nem tud aggasztani, vajon mi lehet a fiúval, aki egy időben az életemet jelentette. Túlságosan megkavart a megjelenése, de bele kell törődnöm, hogy mi soha nem leszünk olyanok, mint régen. Soha nem leszünk az az Alli és Harry, mint akik régen. Az már a múlt, mindkettőnknek túl kell lépni rajta, és lehet, hogy én épp most szalasztok el egy nagyszerű lehetőséget a továbblépésre. 

Pár nappal később

- Hova ez a nagy sietség? - Poppy halkan kuncogva kérdez rá kapkodásom okára, ami engem is mosolygásra késztet. Pár másodpercig nem válaszolok, de nem azért, mert esetleg titkos a válasz, csupán szeretem húzni barátnőm agyát, akinek kíváncsisága arcára van írva. 

- Találkozom valakivel - válaszolok végül, a mosolyt nem tudom levakarni az arcomról. Poppy mosolya kiszélesedik, örülök, hogy örül, bár számítottam rá, hogy Tőle valami ehhez hasonló reakciót fogok kapni. 

- Na, és ki az? - teszi fel a kérdést, amire már számítottam. Gondolkodni kezdek, vajon ő ismerheti-e Jasont, és ha ismeri, vajon milyen véleménnyel lehet róla, de aztán hamar rájövök, hogy ennek nincs nagy valószínűsége, így arra a döntésre jutok, hogy nyugodtan válaszolhatok a kérdésre.

- Nem hiszem, hogy ismered. Egy barátom - mosolygok továbbra is, kötényemet könnyed mozdulattal hámozom le magamról. 

- Csak nem az a szépfiú, aki minden nap bejön ide, hogy megnézze, itt vagy-e? - meglepődök, mégis boldogsággal tölt el, hogy amíg nem dolgoztam, Jason folyamatosan bejárt, már ha Poppy rá gondol. 

Ahogy beugrik, amit Eric mesélt azonnal elkomolyodok, kapásból rá szeretnék kérdezni, hogy nézett ki az illető, aki minden nap bejött ide, de az ajtó fölé szerelt csengő hangja ebben megakadályoz. Egy újabb vendég lép be az ajtón, széltől kócos haját könnyedén átfésüli ujjaival, majd mosolyogva biccent felénk, és az egyik eldugottabb boksz felé indul, ahol mindig helyet szokott foglalni. 

- Na megyek, vigyázz magadra - ölel meg a mellettem álló barna hajú lány, aki körülbelül fél pillanatom belül már sehol nincs. 

Megrázom magam, a baljós gondolatokat kiüldözöm a fejemből, nem szabad akár Harryre, akár a hozzá kapcsolatos dolgokra gondolnom, ezen már túl vagyok. 

Bár, bevallom nyugtalanít, hogy Harryről az elmúlt pár napban semmit nem hallottam, Tőle nem meglepő, hogy egyik pillanatról a másikra eltűnik, majd felbukkan, így nem túlzottan aggódom, biztosra veszem, hogy nincs komolyabb baja. 

A személyzeti öltözőbe sétálok, eddig lófarokba fogott hajamat kibontom, szőke tincseim természetes hullámokban omlanak vállamra, miközben én telefonomra pillantok. A készülék három nem fogadott hívást jelez, meglep, mikor megpillantom, hogy mindhárom rejtett számról származik. 

Mivel visszahívni nem tudom az illetőt, a telefont fekete farmerem hátsózsebébe mélyesztem, magamra kapom szintén fekete kardigánom, bordó kötött pulóveremet, és a dzsekimet, majd miután mindent bedobálok a táskámba kifelé indulok. 

Intek egyet Poppynak, majd könnyed léptekkel sétálok el a kávézó ajtajáig, amin kilépve arcomat azonnal megcsapja a hűvös őszi levegő. Az égre felnézve a vártnál is sötétebb felhőket pillantok meg, a közelgő vihar szele könnyedén libbenti meg vállamra omló tincseimet. Tekintetemet elszakítom az égről, körbenézek az utcában, keresem Jasont, de mivel nem látom, a várakozás mellett döntök. 

Telefonomat előhúzom, az időt megállapítva jövök rá, hogy pár perccel korábban jöttem ki, mint ahogy megbeszéltük, de legalább tudom, hogy a várt személy bármelyik pillanatban megérkezhet. 

Türelmesen várakozok, néha arrébb rúgok egy kavicsot a járdán, de ahogy telnek a percek, és Jason nem érkezik meg, kezd fogytán lenni a türelmem. 

Gyors mozdulatokkal kezdek üzenetet pötyögni Jasonnek, amire a vártnál hamarabb érkezik meg a válasz, miszerint; késni fog, de mindenképp várjam meg, siet. Sóhajtva teszem el a készüléket, azon gondolkodom, visszamenjek-e a kávézóba, ott talán nem fagyok meg, de mivel nem szeretném ha elkerülnénk egymást, kint maradok. 

A percek telnek, Jason sehol. Kezd elfogyni a türelmem, de nem mondanám, hogy ideges vagyok, sokkal inkább csalódott. Bár, nem tudom, miért késik, meggyőződésem, hogy nyomós oka van, nem hiszem, hogy valami apróság miatt várakoztat meg. 

Fejemet egy váratlan hang irányába kapom, az úton álló fekete terepjáró sötétített ablakai miatt nem látom ki ül bent, de nem is kimondottan foglalkoztat. Elfordulok, abba az irányba figyelek, ahonnan Jasonnek kéne megérkeznie, ám amikor a hátam mögül lépteket hallok felém közeledni megfordulok. 

Ajkaim elválnak, az agyam azonnal arra biztat, hogy menjek innen. Mindegy hová, csak Tőle, minél messzebb. Szőke haja tökéletesen van felzselézve, testalkata kissé kidolgozottabb lett az elmúlt időszakban, amíg nem láttam, de arca semmit nem változott. Borostája férfiassá teszi arcát, amin ugyanaz a sejtelmes vigyor pihen, amitől a hideg futkos a hátamon. Tudomásul kell vennem, hogy lábaim a földbe gyökereztek, egyszerűen mozdulni sem tudok, amíg ő minden másodperccel közelebb kerül hozzám, s Isten tudja mit akar tőlem. Léptei egyre közelebb hozzák, mígnem már csak pár lépés választ el minket, és engem ekkor ér el a felismerés, hogy itt áll, majdnem csak előttem. Hátat fordítok, szinte azonnal futásnak akarok eredni, de ahogy meglátom a mögöttem álló férfit, aki körülbelül másfél méterre áll tőlem, megfutamodok. Szándéka teljesen egyértelmű, nem hagyhatja, hogy elmenjek. Visszafordulok, próbálom rezzenéstelen arccal állni a velem szemben álló fiú pillantását, akit ezúttal már csak egy lépés választ el tőlem. 

- Jó újra látni Alli - mosolyog rám, amitől ismét végigfut rajtam a hideg.

- J - nyögöm ki a nevét, amit hallva mosolya kiszélesedik.

ALICE W.