2. Évad 32. Rész - Már nem vagyunk olyanok, mint régen

ALLI JACKSON

Wait

Idegesen tördelem az ujjaimat, miközben néha fel-fel nézek, s kikémlelek a kocsi szélvédőjén, esetleg rápillantok a digitális órára, ami minden pillantásnál közli velem, hogy bizony az idő repül, és azért Harryt sem várakoztathatom örökké. Arcom köré hulló szőke tincseimből párat fülem mögé tűrök, kezeimet a kormányra helyezve kezdem biztatni magam, hogy bizony meg kell tennem, innen már nincs visszaút. Mély levegőt veszek, a vezetőülés felőli ablakot félig letekerem, hogy beengedjek egy kis friss levegőt, majd a kocsikulcsot elfordítva indítom el az autót. Könnyedén gördülök ki az épület mögül, ami mögött eddig bujkáltam, ahogy kifordulok az útra már meg is pillantom a kórház hatalmas épületét, amitől kissé megborzongok. 

Ajkaim elválnak, mikor megpillantom Harryt, ahogy kezeit nadrágja zsebébe mélyesztve áll a járdán, cipőjével néha arrébb rúgva egy-egy követ. Bekanyarodva a parkolóba azonnal találok egy szabad helyet, így beállok, majd miután leállítom a motort kifújom az eddig bent tartott levegőt, és kiszállok az autóból. Telefonomat kezemben szorongatva próbálok kissé megnyugodni, igyekszem határozottságot mutatni, de egyszerűen úgy érzem, nem sikerül. Harry már azelőtt észrevesz, mielőtt elé érnék, arcára féloldalas mosoly szökik, ahogy végignéz rajtam. 

- Szia - köszön, amint közvetlen közel kerülök hozzá. Mozdulatairól lerí, mire készül, így fejemet elfordítva akadályozom meg, hogy megcsókolhasson. Ajkai arcomat érintik, szemeimet egy pillanatra lehunyom, igyekszem nem arra gondolni, mennyire jó lenne megcsókolni. 

- Mit csinálsz itt? - kérdezem, szemöldököm összeráncolva fordulok a kórház épülete felé. Mivel nem kapok választ Harryre nézek, zavartan vakargatja a tarkóját, viselkedéséből egyértelműen látszik, hogy nemigen akar erről beszélni. 

- Ez hosszú történet - rázza meg végül a fejét, amire az igazat megvallva nem tudom, mit kéne reagálnom. Érdekel, mi történt vele, amiért az elmúlt egy napban egyáltalán nem hallatott magáról, azonban most ettől teljesen eltérő témához kapcsolatos dolgok kötik le a figyelmem. 

- Menjünk - jelentem ki inkább, válaszra nem várva indulok el lassú tempóban a kocsi felé. Hátrapillantok, Harry kérdő pillantással illet ugyan, de szinte azonnal megindul utánam. A kulcs segítségével kinyitom a kocsit, majd miután én is és Harry is beültünk és bekötöttük magunkat kihajtok a parkolóból. 

- Örülök, hogy jöttél - töri meg a köztünk lévő csöndet, mikor megállunk egy közlekedési lámpánál. Belülről ajkamba harapok, majd "nem törődvén" megvonom a vállam, mintha semmiség lenne. 

- Erre jártam - hazudom, majd egy halvány mosolyt eresztek Harry felé, amit azonnal meg is bánok. Nem szabad bármi olyan jellegűt tennem, amivel azt sugallhatom, hogy minden rendben, mikor semmi sincs rendben. 

- Aggódtam érted - mondja egy fokkal halkabban. Idegesen dobolok a kormányon, várom, hogy a lámpa zöldre váltson, de ahogy telnek a másodpercek egyre inkább úgy érzem, hogy ez nemigen akar bekövetkezni. 

- Nem úgy tűnt - csúszik ki a számon. Magam sem tudom eldönteni, hogy bánnom kéne-e, hogy ezt kimondtam vagy nem, hisz ez az igazság. Nem úgy tűnt, mint aki annyira aggódik értem, ha valóban aggódott volna, adott volna valami életjelet. 

- Akartalak hívni, de nem tudtalak - áll ki magáért, ami egy kínomban megejtett nevetést vált ki belőlem. Nem válaszolok, jobbnak látom nem feszegetni ezt a témát, talán úgy lesz a legjobb, ha nem megyünk bele jobban. Érzem magamon Harry pillantását, de mivel sem választ, sem egy pillantást nem kap sóhajtva fordul az ablak felé. A lámpa végre zöldre vált, ahogy a gázra lépek hűvös levegő süvít be a lehúzott ablakon, ami belekap vállamra omló tincseimbe, s amitől a hideg végigfut rajtam. 

Az út további része csöndesen telik, bár nem sokáig autózunk, nagyjából tizenöt perc alatt érünk Harry lakása elé. Többször éreztem úgy az út folyamán, mintha mondani szeretne valamit, de mivel nem tette én is néma maradtam, függetlenül attól, hogy lett volna mit mondanom.
Mire leállítom a motort már az utcai lámpák égnek, bár még csak szürkület van, az utcán alig tartózkodik valaki. Pár másodperc csöndben telik el, egyikünk sem mond semmit, ám amikor végre szólásra nyitnám a szám, Harry belém fojtja a szót. Kezével könnyedén löki ki a kocsi ajtaját, már szállna is ki, de a tudat, miszerint nem engedhetem el anélkül, hogy nem beszéltem vele, szólásra ösztönöz. 

- Harry, várj - szólalok meg, hangom korántsem olyan határozott, mint amilyennek szeretném. 

Felém fordul, nem ül vissza a kocsiba, kezeit feltartva támaszkodik könyökével az autónak, állkapcsa megfeszül, ahogy rám néz. - Beszélnünk kell - mondom, igyekszem én is szilárdnak mutatni magam, bár tudom, hogy soha nem leszek olyan meggyőző, mint Ő. 

- Miről? - kérdezi, hangja korántsem barátságosan cseng. Egy pillanatra elgondolkozom; vajon tényleg megtudom tenni? Megrázom magam, mikor rájövök, nincs más választásom, akármilyen furcsa és érthetetlen, erről most nem én döntök. 

- Rólunk - nyögöm ki végül, hangom kissé elcsuklik. Harry arca megrezzen, állkapcsa bár ellazul, még mindig igen feszülten néz rám. Lehajtja a fejét, de fél percen belül ismét rám néz, várja, hogy mondjak valamit. - Ezek már nem mi vagyunk Harry - mondom. Soha nem volt még ilyen nehéz semmi. Próbálom erősnek mutatni magam, mint akit nem érint meg az, amit mond. 

- Ezt, hogy érted? - kérdezi, homlokát ráncolja. Elterelődik a figyelmem, azonnal az ugrik fel bennem, milyen jól áll neki, mikor ezt csinálja. 

- Már nem vagyunk olyanok, mint régen - próbálom körbeírni a mondandómat, semmiképp nem szeretném konkrétan kimondani, de Harry arcát látva félő, hogy kénytelen leszek. - Nekünk ez nem megy - rázom meg a fejem, idegesen pillantok le ölembe ejtett kezeimre. Nem bírok felnézni, és még a ránk telepedő csönd sem ösztönöz rá, hogy Harryre nézzek.
Megugrok, mikor az ajtó hangosan becsapódik, először köpni-nyelni nem tudok, fel sem fogom, hogy képes csak így elmenni. Az ajtót kivágom, hirtelen pattanok ki az autóból, csak remélni tudom, hogy senki nem tanúja ennek az egésznek, sosem szerettem ha megbámulnak az emberek. 

- Nem mondasz semmit? - kiáltok Harry után, aki egy fél perc erejéig háttal áll nekem, majd ismét felém fordul. Kezeit kiveszi zsebéből, széttárja őket, majd hagyja, hogy hanyagul combjainak csapódjanak, miközben szilárd pillantással fürkészi arcomat. 

- Mit kéne mondanom Alli? - teszi fel a kérdést, amire őszintén szólva számítottam is, meg nem is. 

- Amit gondolsz - vágom rá. Tudni szeretném, mit gondol most rólam, és erről az egészről.

- Nem számít mit gondolok. Visszajöttem, csak azért, hogy visszakaphassalak Téged, és a régi életemet. Visszajöttem, hogy minden olyan lehessen, mint régen, de nem gondoltam volna, hogyha visszajövök, akkor ez fogad - válaszol idegesen, amitől összehúzom magam. Mély levegőt veszek, tudom, hogy itt az ideje annak, amiért tulajdonképpen felhoztam ezt a témát. Amit most készülök kimondani, örökre megváltoztathat mindent, és azt hiszem, ezt még nem fogtam föl teljesen. 

- Minden jobb lenne, ha Miamiban maradtál volna - suttogom, remélem is, hogy hallotta, meg nem is. Nem szeretném, ha azt hinné, nem örülök annak, hogy itt van. Nem szeretném, ha azt hinné, nem hiányzott őrülten, amíg nem volt velem. De, mint már említettem, itt most nem az alapján történnek a dolgok, ahogy én szeretném. 

Harryre pillantok. Komoly, csalódott arccal néz rám, látom rajta, mennyire fáj neki az, amit mondtam, s ettől csak még rosszabbul érzem magam. 

- Sajnálom, hogy felforgattam az életed - mondja gúnyosan, majd válaszra nem várva hátat fordít és a lépcsőház bejárata felé indul. Bambán figyelem nekem háttal álló alakját, erős késztetést érzek, hogy utána menjek, ami csak nő, mikor Harry elrontja a kódot, s egy hangos káromkodás megejtése után ismét neki áll. Mintha azért történt volna, hogy legyen időm utána menni, és elmondani neki, hogy nem gondoltam komolyan, amit mondtam, és ne haragudjon. 

Ám, mire észbe kapok a lépcsőházajtó becsukódik, én pedig egyedül találom magam az utcán, amit lassan magába nyel a sötétség. Arcomról letörlöm a könnycseppet, ami az imént folyt rajta végig, majd beülök az autóba. Nagyokat pislogva nézek ki a szélvédőn, melyen egyre több esőcsepp jelenik meg, s takarja el a rálátást az útra. Szemeimet megtörlöm, majd miután bekapcsolom a biztonsági övet beindítom az autót. 

A hazafele vezető úton többször rám dudálnak, néha azért, mert elbambulok egy-egy piros lámpánál, és rám kell dudálni, hogy végre elindulja, néha pedig azért, mert pont, hogy nem veszem figyelembe a lámpákat, és áthajtok a piroson. A második ilyen eset után már nem foglalkozom az ilyenekkel, kissé megkönnyebbülök azonban, mikor végre leparkolok lakásom épülete előtt. 

A könnyek még mindig folynak le az arcomon, de túlságosan meg vagyok szeppenve ahhoz, hogy ezzel foglalkozzak. Még most sem hiszem el, hogy komolyan megtettem, még most sem hiszem el, hogy képes voltam hazudni Harrynek. Ahogy kiszállok az autóból a közelgő vihar szele azonnal belekap a hajamba, az égen csillagok helyett most csak sötétséget látni, az esőfelhők mindent eltakarnak. Táskámat a vállamra dobom, bezárom az autót, majd ráérős léptekkel indulok el az ajtó elé. A kódot már rutinosan írom be, mégis ezúttal van valami a mozdulataimban, amitől minden értelmetlennek tűnik. Amitől úgy érzem, semminek nincs értelme. 

Valami hiányzik. 

Azonban, mielőtt konkrétan kijelenteném magamban, mit hiányolok ismerős arc tűnik fel előttem. Lezserül dől neki a korlátnak, kezeit zsebébe mélyeszti, megjelenése szokásához híven elegáns. 

- Úgy látom megtetted, amire kértelek - szólal meg J, miután alaposan végigmér. Szemeimet összeszorítom, nem kell sok, hogy elküldjem melegebb éghajlatra, esetleg olyat mondjak, amit később én is megbánnék, így jobbnak látom levezetni valamivel a felgyülemlett haragot. Egyik kezemben telefonomat és kulcscsomómat szorongatom, míg a másikat összeszorítva kezdem körmömmel kapirgálni a bőrömet. Mostanában gyakran csinálom ezt, ennek köszönhető a sok apró seb a kezemen. Válasz nélkül szeretném hagyni J kijelentését, ám mikor kikerülném őt, utánam nyúl. Szemeim elkerekednek, ahogy lenézek a minket összekötő kötelékre, ujjai elfehérednek, ahogy körülfogja velük vékony csuklómat. 

- Megtetted, igaz Alli? - kérdezi, hangja ezúttal erőszakosabb. Ingerülten rántom ki magam fogásából, már attól rosszul vagyok, hogy egy légtérben kell vele lennem. 

- Nem megkértél rá. Megfenyegettél.. Beszéltem Harryvel, de nem befolyásolhatom a döntéseit. Ha ezek után sem megy vissza, az már nem az én saram - tisztázom a dolgokat. Lezártnak tartom a beszélgetést, ám úgy tűnik J még most sincs megelégedve. 

- Az egyetlen, aki képes hatni rá, az Te vagy. Te vagy az egyedüli, aki képes rávenni, hogy vissza menjen Miamiba. Ha visszajön, úgyis megfog keresni, múltkor sem tartott sokáig, hogy rájöjjön; a csapatomban van a helye. Neked csak annyi a dolgod, hogy rá vedd, hogy vissza menjen - sziszegi. A szavait hallva kiráz a hideg, nem tudok tovább egy helyben állni. 

- Hazudtam Harrynek, miattad. Azt hiszem, ennél többet nem tehetek. - válaszolok suttogva, egyszerűen nincs erőm hangosabban beszélni. 

- Tudtam én, hogy benned nem fogok csalódni. Nézd a jó oldalát; így, hogy Harry azt hiszi, nem akarod Őt, és visszajön Miamiba, te is könnyebben túl teszed magad rajta  - vigyorog elégedetten. 

Egy lépcsőfokkal lejjebb megyek, erős késztetést érzek, hogy felpofozzam, mégsem teszem. 

- Soha többé nem akarlak látni - szűröm fogaim között. J arcán a mosoly kiszélesedik, nem akarom tovább nézni azt az önelégült vigyort a képen, így hátat fordítva neki rohanok föl a lépcsőn. 

Ahogy végre felérek a saját szintemre, fejemet a bejárati ajtómnak döntve próbálom megnyugtatni magam, de fejemben folyton csak J szavai lebegnek, és a tudat, hogy hazudtam annak, akit szeretek. 

ALICE W.