ALLI JACKSON
 |
| Animals |
A kérdés, ami már sokszor, most is felmerül bennem, alsó ajkamat harapdálva próbálok választ találni rá, teljesen eredménytelenül.
Mit csináljak? Mit kéne tennem?
A válasz, bár fájdalmas, mégis egyszerű: semmit.
Szeretném megmagyarázni Harrynek, miért történtek úgy a dolgok, ahogy, hogy miért kellett hazudnom neki, mikor soha nem akartam. Ugyanakkor be kell ismernem, hogy így lesz a legjobb.
Ami ma történt vízválasztó. Ha hagyom, hogy Harry abban a hitben éljen, hogy nem szeretném Őt többet magam mellett, elmegy, s bármennyire nem szeretném, hogy ismét kilépjen az életemből, ezúttal nem én döntök.
Óvatosan kortyolok bele a teámba, nem akarom leforrázni magam, ám mikor megérzem a hideg folyadékot, szemöldököm összeugrik. Ez is azt bizonyítja, mennyire elmerültem a gondolataimban, egy halk sóhaj megejtése közben teszem a bögrém az asztalra. Hátradőlök a kanapén, teljesen belesüppedek a puha ülőgarnitúrába, üveges tekintettel kezdek kibámulni az ablakon, mely rálátást nyújt a kint tomboló cudar időjárásra. A szél erősen fúj, meghajlítja a fák ágait, messze fújja a lehullott levelek sokaságát.
A csengő hangja megugraszt, ijedten nézek körbe, magam sem tudom mit keresek. Mikor észbe kapok hirtelen pattanok fel a kanapéról, ráérősen sétálok el az ajtóig, amit gondolkodás nélkül tárok ki.
Az ajtóban álló férfi az ajtó nyílásának hangjára megfordul, szemeim elkerekednek, mikor felismerem ki is ő.
- Mit keresel itt? - modorom korántsem barátságos, hazudnék ha azt mondanám: szívesen látom.
J' nem válaszol, haláli nyugodtsággal lépi át a küszöbömet, s sétál egyenesen a nappaliig. Köpni-nyelni nem tudok, de mivel nem szeretnék vitát mély levegőt veszek, és miután becsukom az ajtót én is a nappaliba megyek.
J' a kanapén terpeszkedik, lábait keresztbe téve, mint aki jól végezte dolgát üldögél, szúrós pillantásom láttán jóízűen elneveti magát.
- Miért érzem úgy, hogy nem látsz szívesen? - csipkelődik, amitől kedvem támad felpofozni.
Már szituációban talán meg is tenném, de jelen pillanatban ahhoz is gyengének érzem magam, hogy megálljak a lábamon, így inkább az egyik fotelba ülök.
- Mert így van - válaszolok gúnnyal teli hangon, cseppet sem barátságosan.
- Hoztam neked valamit - mosolyodik el. Kabátjának belső zsebéből egy fehér borítékot húz elő, lezserül csúsztatja a dohányzóasztalra.
- Ez mi? - kérdezem keményen, szemöldököm összehúzva.
- Egy kis kárpótlás a fáradalmaidért, és persze a balesetért ami téged ért nemrég - artikulál.
Fejemet felkapom, tekintetemet ijedten szegezem a velem szemben ülő férfira, aki még mindig szüntelenül mosolyog.
- Milyen baleset? - kérdezem nagyokat pislogva. Hülyének tettetem magam, ám a helyzet ennél sokkal egyszerűbb; nem szeretnék beletörődni a ténybe, miszerint köze volt ahhoz, hogy rám támadtak az utcán. J' jóízűen felnevet, térdére támaszkodva áll fel a kanapéról, körbe-körbe kezd sétálgatni.
- Az a helyzet, hogy őszintén sajnálom, amiért ilyen módszerekhez kellett folyamodnom. Ha Harry megértett volna már a legelején, akkor biztos nem történik ilyesmi. Nem akartalak belekeverni - magyarázza.
Leforrázva ülök egy helyben, próbálom felfogni azt, amit J' mond, de egyszerűen nem megy.
Az - ezek szerint - lopásnak álcázott támadás pillanatai kisfilmként peregnek végig a fejemben, a puszta gondolattól végigszalad a hideg a hátamon. Kissé sokkhatás alatt állva nézek J'-re, úgy tűnik neki ezek a módszerek teljesen természetesek, s bár állítása szerint őszintén sajnálja; arcán nem ezt látom.
- Menj el J' - motyogom halkan, üveges tekintettel bámulva ezúttal már a földet. Hallom mély nevetését, ami még egyértelműbbé teszi számomra, mennyire élvezi a helyzetet. Nagyokat pislogva viszem a tekintetem az asztalon pihenő vaskos borítékra, melyet J' indulás előtt párszor megütöget mutatóujjával, ezzel még egyszer tudomásomra hozva, hogy az asztalon van, és csak arra vár, hogy kinyissam. Felfordul a gyomrom, ha arra gondolok, pénzt fogok benne találni, és mivel majdnem csak teljesen biztos vagyok ebben, még zaklatottabbá válok.
- Még látjuk egymást Alli! - J' hangja ezúttal már kissé távolabbról cseng, ráérősen sétál ki a nappaliból, egészen az előszobáig.
Hevesen ragadom meg a borítékot, indulatosan vágom J' után, nem törődvén azzal, hogy leverek valamit, esetleg J'-t találom el vele, de mire a boríték földet ér, a bejárati ajtó becsukódik, és a hajított tárgy annak nekirepülve esik le a földre. A tartalma a földre borul, de beletelik pár percbe míg rájövök; nem pénz van benne.
Meglepetten, ugyanakkor félve sétálok el az ajtóig, mely előtt szétszórtan hever a boríték tartalma. Leguggolok, ujjaimmal kissé kijjebb húzom a borítékból a benne pihenő fényes lapokat, melyekről hamar megállapítom, hogy fényképek. Gyors mozdulatokkal szedem össze őket, sietősen megyek vissza a nappaliba, ahol végül a boríték egész tartalmát az asztalra öntöm.
Fényképek.
Harryről.
Kettőnkről.
Rólam.
A tény, hogy J' végig figyeltetett félelemmel tölt el, ajkaim elválnak a felismerés hatására.
Egytől-egyig átnyálazom a képeket, egyik jobban meglep, mint a másik, nem tudom felfogni, hogy tudott az adott szituációkban lencsevégre kapni minket. A képek jelentős része még azelőtt készült, hogy én bármiféle tudomást szereztem volna J' létezéséről, de nem egy olyan van, ami a Harryvel való kapcsolatunknak igencsak a hajnalán készült, illetve ami már Harry Miamiba menetele után lett lekapva.
Könyökömmel térdeimre támaszkodva temetem kezeim közé az arcom, szüntelen azon gondolkodom, hogy keveredhettem bele ilyenbe.
Mindig is normális életet képzeltem el magamnak. Nem akartam extrém dolgokat kipróbálni, extrém helyzetekbe belecsöppenni. Nem akartam ismert lenni, nem akartam sorsfordító cselekedeteket végigvinni. Bár, az utolsó kettőt sikerült elkerülni, az elsőből bőven kijutott az elmúlt időszakban, és bármennyire nem szeretném belátni; ezt csak magamnak köszönhetem. Mióta ismerem Harryt tudom, már a legelején is éreztem, mennyire nem szabadna közel engednem magamhoz, mégis megtettem.
Megtettem, mert mellette éreztem azt, amit nagyon kevés ember mellett érezhettem addig.
Törődött velem, fontos voltam neki, s ugyan derültek ki dolgok a kapcsolatunkról, az érzéseim nem változtak.
Megrázom magam, kiegyenesedek, szemeimet lehunyva próbálok kicsit megnyugodni, legalább fél percre kizárni a fejemből a keserű gondolatokat, de hamar rá kell jönnöm, hogy ez bizony nem ilyen egyszerű.
Egyenlőre.
Ha Harry elmegy, minden megváltozik. Nem lesz több félelem, - aggódás, nem lesz több egy-egy heves veszekedés után átsírt éjszaka. Megkezdődhet a nyugodt élet, amit mindig is akartam. Barátok, család, egy munka és az engem körülölelő biztonság.
Csak akkor veszem észre az arcomon lefolyó könnycseppeket, mikor már gondolatmenetem végére érek. Letisztáztam magamban, megállapítottam, hogy így lesz a legjobb. De akkor miért sírok?
Attól, mert rájöttem, ez lesz a legjobb mindenkinek, még nem jelenti azt, hogy örülök is a ténynek; Harry nem fog többet szerepet játszani az életemben. S bár örülnöm kéne, mégsem teszem.
Hisz, ha nincs több aggódás Harry hogylétéért, az azt jelenti, hogy nincs többé Harry. Ha nincs több heves veszekedést követő órákig tartó zokogás, az azt jelenti, hogy nincs kivel összeveszni; nincs többé Harry.
Ha nincs többé Harry, az azt jelenti, hogy én sem vagyok többé.
- Milyen baleset? - kérdezem nagyokat pislogva. Hülyének tettetem magam, ám a helyzet ennél sokkal egyszerűbb; nem szeretnék beletörődni a ténybe, miszerint köze volt ahhoz, hogy rám támadtak az utcán. J' jóízűen felnevet, térdére támaszkodva áll fel a kanapéról, körbe-körbe kezd sétálgatni.
- Az a helyzet, hogy őszintén sajnálom, amiért ilyen módszerekhez kellett folyamodnom. Ha Harry megértett volna már a legelején, akkor biztos nem történik ilyesmi. Nem akartalak belekeverni - magyarázza.
Leforrázva ülök egy helyben, próbálom felfogni azt, amit J' mond, de egyszerűen nem megy.
Az - ezek szerint - lopásnak álcázott támadás pillanatai kisfilmként peregnek végig a fejemben, a puszta gondolattól végigszalad a hideg a hátamon. Kissé sokkhatás alatt állva nézek J'-re, úgy tűnik neki ezek a módszerek teljesen természetesek, s bár állítása szerint őszintén sajnálja; arcán nem ezt látom.
- Menj el J' - motyogom halkan, üveges tekintettel bámulva ezúttal már a földet. Hallom mély nevetését, ami még egyértelműbbé teszi számomra, mennyire élvezi a helyzetet. Nagyokat pislogva viszem a tekintetem az asztalon pihenő vaskos borítékra, melyet J' indulás előtt párszor megütöget mutatóujjával, ezzel még egyszer tudomásomra hozva, hogy az asztalon van, és csak arra vár, hogy kinyissam. Felfordul a gyomrom, ha arra gondolok, pénzt fogok benne találni, és mivel majdnem csak teljesen biztos vagyok ebben, még zaklatottabbá válok.
- Még látjuk egymást Alli! - J' hangja ezúttal már kissé távolabbról cseng, ráérősen sétál ki a nappaliból, egészen az előszobáig.
Hevesen ragadom meg a borítékot, indulatosan vágom J' után, nem törődvén azzal, hogy leverek valamit, esetleg J'-t találom el vele, de mire a boríték földet ér, a bejárati ajtó becsukódik, és a hajított tárgy annak nekirepülve esik le a földre. A tartalma a földre borul, de beletelik pár percbe míg rájövök; nem pénz van benne.
Meglepetten, ugyanakkor félve sétálok el az ajtóig, mely előtt szétszórtan hever a boríték tartalma. Leguggolok, ujjaimmal kissé kijjebb húzom a borítékból a benne pihenő fényes lapokat, melyekről hamar megállapítom, hogy fényképek. Gyors mozdulatokkal szedem össze őket, sietősen megyek vissza a nappaliba, ahol végül a boríték egész tartalmát az asztalra öntöm.
Fényképek.
Harryről.
Kettőnkről.
Rólam.
A tény, hogy J' végig figyeltetett félelemmel tölt el, ajkaim elválnak a felismerés hatására.
Egytől-egyig átnyálazom a képeket, egyik jobban meglep, mint a másik, nem tudom felfogni, hogy tudott az adott szituációkban lencsevégre kapni minket. A képek jelentős része még azelőtt készült, hogy én bármiféle tudomást szereztem volna J' létezéséről, de nem egy olyan van, ami a Harryvel való kapcsolatunknak igencsak a hajnalán készült, illetve ami már Harry Miamiba menetele után lett lekapva.
Könyökömmel térdeimre támaszkodva temetem kezeim közé az arcom, szüntelen azon gondolkodom, hogy keveredhettem bele ilyenbe.
Mindig is normális életet képzeltem el magamnak. Nem akartam extrém dolgokat kipróbálni, extrém helyzetekbe belecsöppenni. Nem akartam ismert lenni, nem akartam sorsfordító cselekedeteket végigvinni. Bár, az utolsó kettőt sikerült elkerülni, az elsőből bőven kijutott az elmúlt időszakban, és bármennyire nem szeretném belátni; ezt csak magamnak köszönhetem. Mióta ismerem Harryt tudom, már a legelején is éreztem, mennyire nem szabadna közel engednem magamhoz, mégis megtettem.
Megtettem, mert mellette éreztem azt, amit nagyon kevés ember mellett érezhettem addig.
Törődött velem, fontos voltam neki, s ugyan derültek ki dolgok a kapcsolatunkról, az érzéseim nem változtak.
Megrázom magam, kiegyenesedek, szemeimet lehunyva próbálok kicsit megnyugodni, legalább fél percre kizárni a fejemből a keserű gondolatokat, de hamar rá kell jönnöm, hogy ez bizony nem ilyen egyszerű.
Egyenlőre.
Ha Harry elmegy, minden megváltozik. Nem lesz több félelem, - aggódás, nem lesz több egy-egy heves veszekedés után átsírt éjszaka. Megkezdődhet a nyugodt élet, amit mindig is akartam. Barátok, család, egy munka és az engem körülölelő biztonság.
Csak akkor veszem észre az arcomon lefolyó könnycseppeket, mikor már gondolatmenetem végére érek. Letisztáztam magamban, megállapítottam, hogy így lesz a legjobb. De akkor miért sírok?
Attól, mert rájöttem, ez lesz a legjobb mindenkinek, még nem jelenti azt, hogy örülök is a ténynek; Harry nem fog többet szerepet játszani az életemben. S bár örülnöm kéne, mégsem teszem.
Hisz, ha nincs több aggódás Harry hogylétéért, az azt jelenti, hogy nincs többé Harry. Ha nincs több heves veszekedést követő órákig tartó zokogás, az azt jelenti, hogy nincs kivel összeveszni; nincs többé Harry.
Ha nincs többé Harry, az azt jelenti, hogy én sem vagyok többé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése