Alli Jackson
 |
| Say Something |
- Ennél még az is jobb, ha faggatózol - szólalok meg végül én. Nem bírom tovább magamon viselni azokat az átható pillantásokat amiket Poppy lövell felém, így jobbnak látom ha lépek valamit.
- Nem merek rákérdezni - reagál egy-két perc elteltével, mire ledobva a törlőkendőt a pultra fordulok felé. Az arcáról süt az aggodalom, pusztán a pillantásából látom, hogy tényleg aggódik értem.
- Nem szeretnélek a problémáimmal terhelni - hadarom, majd tekintetemet az ajtó felé viszem, amin épp az imént lépett be egy újabb vendég. Ahogy végignézek rajta, minden apró részét felmérve kezd egyre ismerősebbé válni az ajtóban toporgó fiatal lány, aki a kezében szorongatott esernyővel babrál pár másodpercig, majd miután sikerül neki összezárnia azt, kíváncsian pillant körbe a kávézóban.
- Akarod, hogy elintézzem? - hallom meg azonnal Poppy suttogó hangját, amiből arra következtetek, hogy neki is szemet szúrt az újonnan érkező vendégünk. Ajkaimat összepréselve rázom meg a fejem, mire Poppy már ki is slisszan mögülem, ezzel egyedül hagyva engem a pultban.
- Mit adhatok? - teszem fel a már jól begyakorolt kérdést, szokás szerint udvariasan. Próbálok eltekinteni attól, ki is áll a pult másik oldalán, de akárhogy erőlködöm, egy halovány mosolyra már nem telik.
- Egy forrócsokit kérek - érkezik a válasz, amit hallva automatikusan bólintok egyet. Eszem ágában sincs beszélgetést kezdeményezni Maryvel, nem hiszem, hogy akadna bármi olyan téma, amiről mi ketten normálisan tudnánk beszélgetni, így nem is erőltetem a dolgot. Bár, nem rá kellene haragudnom a múltban történtekért, valamilyen szinten neki köszönhetően romlott el minden köztem és Harry között, még ha ennek valódi okához Marynek semmi köze nem volt. Olyan lenézően és érzelemmentesen adta elő nekem akkor a bulin a történetét, hogy kétlem, hogy valaha hozzá tudok majd szólni kedvesen, mindenféle ellenszenv nélkül.
- Akarod, hogy elintézzem? - hallom meg azonnal Poppy suttogó hangját, amiből arra következtetek, hogy neki is szemet szúrt az újonnan érkező vendégünk. Ajkaimat összepréselve rázom meg a fejem, mire Poppy már ki is slisszan mögülem, ezzel egyedül hagyva engem a pultban.
- Mit adhatok? - teszem fel a már jól begyakorolt kérdést, szokás szerint udvariasan. Próbálok eltekinteni attól, ki is áll a pult másik oldalán, de akárhogy erőlködöm, egy halovány mosolyra már nem telik.
- Egy forrócsokit kérek - érkezik a válasz, amit hallva automatikusan bólintok egyet. Eszem ágában sincs beszélgetést kezdeményezni Maryvel, nem hiszem, hogy akadna bármi olyan téma, amiről mi ketten normálisan tudnánk beszélgetni, így nem is erőltetem a dolgot. Bár, nem rá kellene haragudnom a múltban történtekért, valamilyen szinten neki köszönhetően romlott el minden köztem és Harry között, még ha ennek valódi okához Marynek semmi köze nem volt. Olyan lenézően és érzelemmentesen adta elő nekem akkor a bulin a történetét, hogy kétlem, hogy valaha hozzá tudok majd szólni kedvesen, mindenféle ellenszenv nélkül.
- Hogy vagy mostanában Alli? - üti meg a fülem a kérdés, amitől azonnal késztetést kezdek érezni arra, hogy valamilyen csipkelődős válasszal reagáljak.
- Jól - döntök végül a rövid és lényegre törő válasz mellett, ami ráadásul hazugság is. Nem kérdezek vissza, nem igazán érdekel mi van vele, és most még az sem vesz rá az érdeklődésre a másik fél után, hogy alapvetően az udvariasság híve vagyok.
- Ennek örülök. Hallottam, mennyi minden történt veled mostanában. Tudod, sok időt töltök mostanában Harryvel, és elég sok mindent elmesél.
Mondandója befejeztével ajkait leheletnyit elhúzza, de egy süketnéma-vak is megtudná állapítani, hogy egyáltalán nem szomorítják el ezek a dolgok.
- Ő azonban tényleg maga alatt lehet, hogyha nálad próbál vigasztalódni - csúszik ki a számon, mielőtt végiggondolhatnám. Mary arcát megpillantva azonnal tudatosul bennem, hogy innentől teljes fordulatot fog venni a beszélgetésünk, azonban ez miatt nem aggódom. Próbálok úgy tenni, mint akit hidegen hagyja az, amit Mary az imént mondott, azonban akárhogy próbálkozom, érezhetően feszültebb vagyok, mint eddig. Szóval, mostanában több időt töltenek együtt.
Remek.
- Tudod, egy időben sokat gondolkodtam azon, miért utálsz engem, de eddig nem jöttem rá - reagál a velem szemben ülő lány, arcán kimondottan furcsa mosoly pihen. - Irigykedsz - nyögi ki nemes egyszerűséggel, mintha teljes mértékben biztos lenne benne, hogy ez az igazság. A legelszomorítóbb, hogy arcán végignézve tényleg ezt következtetem le, minden bizonnyal úgy érzi, most telibe találta a dolgokat.
- Ó te jó ég - fakadok ki, kínomban felnevetek a mondandóm végén. - Tudod mit Mary?! Ha ettől jobban alszol, akkor belátom; irigykedem rád. Most, hogy már ezt is tudod, nyugodtan el is mehetsz - sziszegem. Igyekszem nem kimutatni mennyire bosszant a viselkedése, de valószínűleg már pusztán a beszédstílusomból rájött, hogy sikerült felhúznia.
- Felesleges így viselkedned - vigyorog tovább. Erősebben kezdem szorítani a márványozott pult szélét, belülről ajkamba harapok, hogy még véletlenül se mondjak olyat, ami akár olyan következményeket vonhat maga után, amik a munkámat tennék kockára.
- Ugye tudod, hogy elvitelre is kérheted a forrócsokid? - vigyorgok vissza rá, azonban mielőtt választ kaphatnék előbb feltett kérdésemre, Poppy jelenik meg mellettünk, ajkait összepréselve áll meg mellettem, tekintetét felváltva legelteti rajtunk.
- Befejeztétek, igaz? - vet ránk olyan pillantást, mint egy anyuka, aki két lányát korholja le. - Alli, vége a műszakodnak, menj haza nyugodtan - pillant rám, sokkal lágyabban, mint ahogy az előbb nézett. Bár pontosan tudom, hogy a műszakom végéig még több mint harminc perc van, nem állok le kötekedni. Szó nélkül kerülöm ki Poppyt, majd magamban fortyogva indulok el a személyzeti öltöző felé.
Körülbelül öt perccel később - még mindig feszülten - rántom fel magam előtt az öltöző ajtaját, és mivel semmi kedvem ismét szembe találni magam Maryvel, úgy döntök, a vészkijáraton megyek ki. A kis folyosón végigsétálva már érzem a kinti hűs levegőt, az üveges ajtót megpillantva azonnal elém tárul a kinti sötét táj képe. Késő délután van, körülbelül fél hét és kint már korom sötét van. Mivel soha nem szívleltem a túlzott sötétséget, egy halk fújtatást megejtve lépek ki a kávézó épületéből. Kapucnimat a fejemre húzom, táskámat megigazítom a vállamon, majd kezeimet zsebeimbe mélyesztve indulok el hazafelé. A lámpák sárgás fénye ijesztő leplet ereszt rá a városra, minden apró zaj hallatán kiráz a hideg és úrrá lesz rajtam a félelem, ami azóta az este óta kerülget, hogy - mint később kiderült J emberei - megtámadtak. Éppen ezért hatalmas kő esik le a szívemről, amikor nagyjából tíz percnyi - akár kocogásnak is minősíthető - séta után megpillantom a háztömböt, amiben én is lakom. Kapkodva beütöm a kódot, majd kilököm magam előtt a lépcsőház ajtaját és már bent is vagyok. Nehezen ugyan, de felvonszolom magam a lépcsőn, és már fel is lélegeznék, mikor nekem háttal álló, kapucnis alakot pillantok meg az ajtóm előtt. Ahogy a zaj hallatára megfordul, azonnal felismerem és függetlenül attól, mennyire rég találkoztunk és mennyire hiányzott már, hogy egy jót beszélgessünk, most nem tudok őszintén örülni jelenlétének.
- Hát te? - kérdezem, mire Stan szemöldöke az egekbe szalad.
- Én is örülök, hogy látlak - vigyorodik el, miközben lezserül az ajtófélfámnak dőlve figyeli ahogy a kulcscsomómmal babrálok. Az ajtó kinyílik, én pedig egy sóhajtás közben hunyom le szemeimet.
- Ne haragudj, nincs jó napom - kérek elnézést, majd intek Stannek, hogy jöjjön beljebb.
- Mi történt? - kérdezi, miközben barna bőrdzsekijét a fogasra akasztja. Az előszobai tükörben vet pár pillantást gondosan beállított hajára, gondolom ellenőrzi, hogy a kapucni mekkora kárt tett benne, majd követ engem a nappaliba. Fáradtan dőlök el a kanapén, nagyjából fél perc elég lenne ahhoz, hogy elaludjak.
- Ma volt egy érdekes beszélgetésem Maryvel - temetem a fejem egy hozzám közel heverő díszpárnába. - Harry Maryével - egészítem ki magam, mikor nem érkezik reakció.
- Na várj, Harry Marye? - érdeklődik az egyik fotelben terpeszkedő Stan, akinek hangjáról cseng az értetlenség.
- Igen, tudod ők mostanában sok időt töltenek együtt - vékonyítom el a hangom, ezzel egy félresikerült próbálkozást téve arra, hogy utánozzam Mary hangját.
- Összezavarodtam - jelenti ki Stan nemes egyszerűséggel, mire én eddigi fekvő helyzetemből felülök. Pár másodpercig gondolkodok, hamar rájövök, hogy két választási lehetőségem van: vagy elmesélem neki a ma történteket, és ezzel párhuzamosan a tudtára adom, hogy még nem sikerült teljesen túltennem magam ezen a dolgon, vagy egyszerűen elterelem a témát. Szinte azonnal a második variációt választom, így fejemet nemlegesen megrázva szánom magam válaszadásra:
- Nem számít, felejtsd el - hadarom, majd felpattanok a helyemről.
- Mary azt mondta neked, hogy együtt vannak Harryvel? - feszegeti tovább a témát, miközben ő is feláll a helyéről, és követ a konyhába.
- Nem ezekkel a szavakkal, de tulajdonképpen igen - válaszolok kissé durcásan.
- Mit mondott konkrétan? - Stan olyan mosollyal az arcán faggatózik tovább, mintha éppen most világosodott volna meg és jött volna rá, mi is zajlik le bennem mostanában.
- Hogy sok időt töltenek együtt, hogy Harry mennyi mindent elmesél neki.Sok mindent mondott. Olyan ideges voltam, hogy az is csoda, hogy ennyire emlékszem - hadarom.
- Alli, mi a garancia arra, hogy igaz is, amit mondott?
- Semmi. De az sem baj, ha igaz. Nekem már nincs közöm ehhez - válaszolok egy nagy lélegzetvétel után. Nehéz ezt mondani másoknak, miközben belül majd összetörök, hisz tudatában vagyok annak, hogy Harryt egyáltalán nem viselik meg a történtek.. Ellentétben velem.
Túl lépett rajtam, és ezt el kell fogadnom, hisz én taszítottam el magamtól, ezúttal úgy tűnik.. végleg.
Mondandója befejeztével ajkait leheletnyit elhúzza, de egy süketnéma-vak is megtudná állapítani, hogy egyáltalán nem szomorítják el ezek a dolgok.
- Ő azonban tényleg maga alatt lehet, hogyha nálad próbál vigasztalódni - csúszik ki a számon, mielőtt végiggondolhatnám. Mary arcát megpillantva azonnal tudatosul bennem, hogy innentől teljes fordulatot fog venni a beszélgetésünk, azonban ez miatt nem aggódom. Próbálok úgy tenni, mint akit hidegen hagyja az, amit Mary az imént mondott, azonban akárhogy próbálkozom, érezhetően feszültebb vagyok, mint eddig. Szóval, mostanában több időt töltenek együtt.
Remek.
- Tudod, egy időben sokat gondolkodtam azon, miért utálsz engem, de eddig nem jöttem rá - reagál a velem szemben ülő lány, arcán kimondottan furcsa mosoly pihen. - Irigykedsz - nyögi ki nemes egyszerűséggel, mintha teljes mértékben biztos lenne benne, hogy ez az igazság. A legelszomorítóbb, hogy arcán végignézve tényleg ezt következtetem le, minden bizonnyal úgy érzi, most telibe találta a dolgokat.
- Ó te jó ég - fakadok ki, kínomban felnevetek a mondandóm végén. - Tudod mit Mary?! Ha ettől jobban alszol, akkor belátom; irigykedem rád. Most, hogy már ezt is tudod, nyugodtan el is mehetsz - sziszegem. Igyekszem nem kimutatni mennyire bosszant a viselkedése, de valószínűleg már pusztán a beszédstílusomból rájött, hogy sikerült felhúznia.
- Felesleges így viselkedned - vigyorog tovább. Erősebben kezdem szorítani a márványozott pult szélét, belülről ajkamba harapok, hogy még véletlenül se mondjak olyat, ami akár olyan következményeket vonhat maga után, amik a munkámat tennék kockára.
- Ugye tudod, hogy elvitelre is kérheted a forrócsokid? - vigyorgok vissza rá, azonban mielőtt választ kaphatnék előbb feltett kérdésemre, Poppy jelenik meg mellettünk, ajkait összepréselve áll meg mellettem, tekintetét felváltva legelteti rajtunk.
- Befejeztétek, igaz? - vet ránk olyan pillantást, mint egy anyuka, aki két lányát korholja le. - Alli, vége a műszakodnak, menj haza nyugodtan - pillant rám, sokkal lágyabban, mint ahogy az előbb nézett. Bár pontosan tudom, hogy a műszakom végéig még több mint harminc perc van, nem állok le kötekedni. Szó nélkül kerülöm ki Poppyt, majd magamban fortyogva indulok el a személyzeti öltöző felé.
Körülbelül öt perccel később - még mindig feszülten - rántom fel magam előtt az öltöző ajtaját, és mivel semmi kedvem ismét szembe találni magam Maryvel, úgy döntök, a vészkijáraton megyek ki. A kis folyosón végigsétálva már érzem a kinti hűs levegőt, az üveges ajtót megpillantva azonnal elém tárul a kinti sötét táj képe. Késő délután van, körülbelül fél hét és kint már korom sötét van. Mivel soha nem szívleltem a túlzott sötétséget, egy halk fújtatást megejtve lépek ki a kávézó épületéből. Kapucnimat a fejemre húzom, táskámat megigazítom a vállamon, majd kezeimet zsebeimbe mélyesztve indulok el hazafelé. A lámpák sárgás fénye ijesztő leplet ereszt rá a városra, minden apró zaj hallatán kiráz a hideg és úrrá lesz rajtam a félelem, ami azóta az este óta kerülget, hogy - mint később kiderült J emberei - megtámadtak. Éppen ezért hatalmas kő esik le a szívemről, amikor nagyjából tíz percnyi - akár kocogásnak is minősíthető - séta után megpillantom a háztömböt, amiben én is lakom. Kapkodva beütöm a kódot, majd kilököm magam előtt a lépcsőház ajtaját és már bent is vagyok. Nehezen ugyan, de felvonszolom magam a lépcsőn, és már fel is lélegeznék, mikor nekem háttal álló, kapucnis alakot pillantok meg az ajtóm előtt. Ahogy a zaj hallatára megfordul, azonnal felismerem és függetlenül attól, mennyire rég találkoztunk és mennyire hiányzott már, hogy egy jót beszélgessünk, most nem tudok őszintén örülni jelenlétének.
- Hát te? - kérdezem, mire Stan szemöldöke az egekbe szalad.
- Én is örülök, hogy látlak - vigyorodik el, miközben lezserül az ajtófélfámnak dőlve figyeli ahogy a kulcscsomómmal babrálok. Az ajtó kinyílik, én pedig egy sóhajtás közben hunyom le szemeimet.
- Ne haragudj, nincs jó napom - kérek elnézést, majd intek Stannek, hogy jöjjön beljebb.
- Mi történt? - kérdezi, miközben barna bőrdzsekijét a fogasra akasztja. Az előszobai tükörben vet pár pillantást gondosan beállított hajára, gondolom ellenőrzi, hogy a kapucni mekkora kárt tett benne, majd követ engem a nappaliba. Fáradtan dőlök el a kanapén, nagyjából fél perc elég lenne ahhoz, hogy elaludjak.
- Ma volt egy érdekes beszélgetésem Maryvel - temetem a fejem egy hozzám közel heverő díszpárnába. - Harry Maryével - egészítem ki magam, mikor nem érkezik reakció.
- Na várj, Harry Marye? - érdeklődik az egyik fotelben terpeszkedő Stan, akinek hangjáról cseng az értetlenség.
- Igen, tudod ők mostanában sok időt töltenek együtt - vékonyítom el a hangom, ezzel egy félresikerült próbálkozást téve arra, hogy utánozzam Mary hangját.
- Összezavarodtam - jelenti ki Stan nemes egyszerűséggel, mire én eddigi fekvő helyzetemből felülök. Pár másodpercig gondolkodok, hamar rájövök, hogy két választási lehetőségem van: vagy elmesélem neki a ma történteket, és ezzel párhuzamosan a tudtára adom, hogy még nem sikerült teljesen túltennem magam ezen a dolgon, vagy egyszerűen elterelem a témát. Szinte azonnal a második variációt választom, így fejemet nemlegesen megrázva szánom magam válaszadásra:
- Nem számít, felejtsd el - hadarom, majd felpattanok a helyemről.
- Mary azt mondta neked, hogy együtt vannak Harryvel? - feszegeti tovább a témát, miközben ő is feláll a helyéről, és követ a konyhába.
- Nem ezekkel a szavakkal, de tulajdonképpen igen - válaszolok kissé durcásan.
- Mit mondott konkrétan? - Stan olyan mosollyal az arcán faggatózik tovább, mintha éppen most világosodott volna meg és jött volna rá, mi is zajlik le bennem mostanában.
- Hogy sok időt töltenek együtt, hogy Harry mennyi mindent elmesél neki.Sok mindent mondott. Olyan ideges voltam, hogy az is csoda, hogy ennyire emlékszem - hadarom.
- Alli, mi a garancia arra, hogy igaz is, amit mondott?
- Semmi. De az sem baj, ha igaz. Nekem már nincs közöm ehhez - válaszolok egy nagy lélegzetvétel után. Nehéz ezt mondani másoknak, miközben belül majd összetörök, hisz tudatában vagyok annak, hogy Harryt egyáltalán nem viselik meg a történtek.. Ellentétben velem.
Túl lépett rajtam, és ezt el kell fogadnom, hisz én taszítottam el magamtól, ezúttal úgy tűnik.. végleg.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése