ALLI JACKSON
 |
| Thinking Out Loud |
Mutatóujjammal végigsimítok poharam peremén, halkan felsóhajtok mikor tudatosul bennem, hogy a rémes italomnak a fele még a pohárban van. Elképzelésem nincs, mit tartalmazhat ez a borzalmas lötty, mindenesetre egyszerre több alkohol íze is felfedezhető benne. Arcomra grimasz húzódik mikor egy újabbat kortyolok belőle, bármennyire biztatom magam a pohár teljes tartalmának megivására, egyszerűen nem vagyok rá képes. A poharat a pultra vágom, felállva a kényelmes bárszékről indulok el a társaság felé amivel érkeztem, bár nem mellékesen megjegyezném, hogy a társaságból csupán egy embert ismerek. Jason borostával fedett jellegzetes arca azonnal szemet szúr, ahogy átküzdve magam a táncoló tömegen feléjük indulok. Öten ülnek a bokszban, egyedül Jason az, akit úgymond régebbről ismerek, bár kétlem, hogy az alig pár hetes ismeretség réginek mondható. Bár, nem volt könnyű meggyőznie, végül unszolásának köszönhetően vagyok most itt egy csomó kamasz között, bosszúságomat lenyelve, mikor sokadszorra löknek fel majdnem. Tekintetem előre szegezem, ajkaimat összepréselem; Nyugodj meg, Alli.
Határozott léptekkel közelítem meg a bokszot, ahova mikor megérkezem mindenki mosollyal az arcán fogad. Valószínűnek tartom, hogy ez a hatalmas mosoly csupán a vérükben áramló alkoholnak tudható be, de ezúttal nem foglalkozok vele. Lehuppanok Jason mellé, a sötét hajú srác azonnal rám emeli barna szempárját.
- Azt hittem, már valami baj történt - mondja, miközben közelebb hajol, hogy a hangos zenétől is tisztán hallhassam szavait.
- Nem, csak kint voltam a teraszon - és ittam még egy pohár löttyöt, hogy még szánalmasabbá tegyem magam, - teszem hozzá magamban - Jó volt a levegőn - bólintok egyet, egy halvány mosolyt eresztek a fiú felé, aki erre szintén elmosolyogja magát. Hirtelen történik minden, ajkait a mai este folyamán sokadszorra nyomja ajkaimra, csókjának most mégis teljesen más íze van, mint eddig. Érzem rajta az eddig fogyasztott italok ízét, a teraszon elszívott cigaretták kesernyés zamatát. Ahogy elhúzódóm Jason tekintete arcomat kezdi fürkészni, pillantásától érzem, ahogy elönti a pír az arcomat, magamban egy hálát mormolok el, amiért Ő ezt a sötétnek hála nem láthatja. Ujjaival kifésül arcomból egy oda nem illő tincset, érintése hatására bizsereg a bőröm. Kellemes érzések öntenek el, mikor hozzám ér, ugyanakkor mégis más, mint amilyennek úgy gondolom, hogy lenniük kellene. Jól érzem magam vele, eszem ágában sincs elhúzódni mikor közeledik hozzám, mégis furcsa érzések lappanganak bennem, mikor ránézek. Magamnak sem tudom megmagyarázni, miért történik ez, mindenesetre úgy gondolom, most nem foglalkozom velük, még egy pohár ital segítségével el is tudok következtetni ezektől a gondolatoktól.
Az óramutató pörög, egyre későbbre jár, egyre jobban belemegyünk az éjszakába.
A táncolástól kimerülten huppanok le az általunk befogott bokszba, rajtam kívül csak egy ember ül ott, de úgy tűnik túlságosan el van merülve a telefonja nyomkodásában ahhoz, hogy észrevegye a jelenlétem. Ez nem túlzottan zavar, valószínűleg jelen állapotomban nem tudnék értelmesen beszélgetni vele, így nem is baj, hogy ezt most hanyagoljuk. Nem vagyok részeg. Sőt, teljesen jól érzem magam; nem szédülök, nem fáj semmim, nem émelygek. Egyszerűen jól érzem magam, ezt pedig kihasználom, hiszen rég volt már, hogy kikapcsolhattam egy kicsit. Mivel nagyon melegem van, hamar úgy döntök, hogy talán jobb lenne egy kicsit kimenni a levegőre, így kimászva a kényelmes ülésből indulok el a ruhatár felé. A ruhatárig egy hosszú folyosón vezet az út, cipőm sarka kopog a járólappal kirakott talajon, kezemen végigfut a libabőr a táncparketten lévőnél pár fokkal hűvösebb hőmérsékletnek köszönhetően. Kilököm magam előtt a megfelelő ajtót, kabátok sokasága jelenik meg előttem, egy pult választ el attól, hogy csak átnyúljak és kivegyem a sajátomat. A pult mögött egy fiatal lány ül, kezében könyv, fülében fülhallgató. Ahogy észrevesz kikapja a füléből a fülhallgatót, könyvét összecsukja, majd feláll. Ujjával könnyedén igazítja meg az orrán kissé lecsúszott fekete keretes szemüveget, majd mosolyogva felém nyújtja a kezét, mire én odaadom neki a kis papírt, amin egy szám van. A lány eltűnik a fogasok között, pár másodpercen belül pedig visszatért a kabátommal és a táskámmal, mindkettőt a pultra helyezi. Magamra kapom a kabátomat, a táskámat a vállamra dobom, majd egy halk köszönés megejtése után elindulok kifelé. Bár, nem terveztem még, hogy itt hagyom a bulit és a többieket, ennek ellenére a lépcsők felé indulok, egészen a földszintig sétálok, ahol kilököm magam előtt a hatalmas üvegajtót, és kilépek az épületből.
Kabátomat összehúzom magamon a hideg hatására, kimelegedett arcomat azonnal csípni kezdi a hideg levegő. Kezeimet zsebre dugom, ám nem sokáig védhetem meg őket a hidegtől; az utca csendjéhez viszonyítva telefonom hangosan kezd el rezegni a táskámban, így egy halk sóhaj megejtése után kiveszem zsebeimből a kezeimet, s táskámba kezdek kutakodni a rezgés forrásáért.
Ajkaim elválnak, hezitálok, vajon most mit is kéne tennem. Akár fel is vehetném a telefont, de magamat és Harryt ismerve annak vita lenne a vége, ahhoz pedig semmi kedvem. Azonban ha nem veszem fel tovább furdal majd a kíváncsiság, vajon miért kereshetett. Hamar döntök, jobban mondva ujjaim döntenek helyettem, a zöld gombot megnyomva fogadom a hívást.
- Mondjad - szólok bele legkevésbé sem kedvesen. Valamilyen szinten tudom, hogy nem okolhatom magam. Nem tehetek róla, hogy ha csak meghallom a nevét Mary arca ugrik be, ahogy büszkén újságolja milyen közel kerültek egymáshoz Harryvel.
- Beszélnünk kell - érkezik a reakció, mire megtorpanok. Bár Harry semmi olyat nem mond, ami okot adna a mozdulatlanságra, csupán a hangszíne megállásra ösztönöz. Mindig is nehezen viseltem el ha ilyen ridegen, minden érzelem nélkül beszélt hozzám. Én legalább tudatom vele, hogy mit érzek.. Haragszom rá, talán még azt is mondhatnám, hogy utálom. Ő azonban magában tartja az érzelmeit, semmit nem mond, nem tesz semmit, amiből rá tudnék jönni, mi zajlik le benne.
- Mégis miről? - kérdezem végül. Indulásra szánom el magam, cipőm sarkának kopogása végigkísér, miközben végigsétálok a galambszürke járdán. Úgy érzem, hangom már nemigazán haragos, sokkal inkább reményvesztett, úgy hangozhat, mintha már legkevésbé sem érdekelne, mi fog történni, mit fog mondani a vonal másik végén lévő.
- Hol vagy? Egy csomószor hívtalak.
Kérdése és kijelentése egyaránt meglep, nem értem milyen alapon szeretné tudni, hol töltöm a szabadidőmet, tudtommal van más az életében, akivel ilyen téren foglalkozhat.
- Az, az én dolgom - válaszolok pár percnyi tanakodás után. Tisztában vagyok vele, mennyire bosszantja ez Harryt, nehezen viseli el, ha valami nem úgy történik, ahogyan azt Ő eltervezte. - Te miért vagy még fent ilyenkor? - kérdezem, mielőtt még reagálhatna előbbi kijelentésemre.
- Csomagoltam - válaszol tömören, mély hangja keresztül vibrál a telefonon. Ajkaimat összepréselem, nem szeretem, mikor valaki ezt mondja. Ez mindig azt az érzést kelti bennem, hogy az illető hosszabb időre, esetleg örökre elmegy. Harry szájából pedig még rosszabban hangzik, remegve fújom ki a levegőt.
- Miért? - csúszik ki a kérdés, bár sejtem, hogy normális választ nem fogok rá kapni.
- Az, az én dolgom.
Sejtettem. Szemeimet megforgatom, visszakaptam. Várható volt.
- Hagyjuk. Miről akartál beszélni? - térek a lényegre, miközben megkönnyebbülten kanyarodok be lakásom utcájába.
- Maryről. Figyelj,...
- Ne! - szakítom félbe, ám azonnal meg is bánom. Szívesen végighallgatnám, ebben mégis mit akar megmagyarázni, mikor Mary mindent a napnál is világosabbá tett számomra, alig pár órája. - Nem tartozik rám a magánéleted. Már nem. Nincs közöm hozzá, azzal töltöd együtt az idődet, akivel Te akarod - mondom határozottan, kulcsommal babrálva a zárban. Bízom benne, hogy határozottnak tűnök, valószínűleg ha itt állna előttem, s úgy kéne ezt mondanom neki fele ennyire se tűnnék határozottnak. Az ajtó becsukódik mögöttem, fáradtan kezdek felmenni a lépcsőn, hamar rájövök, hogy amennyire tele éreztem magam energiával egy órával ezelőtt, most kétszer annyira érzem magam kimerültnek, fáradtnak.
- Nem érted...
- Nem kell magyarázkodnod - vágok ismét a szavába, mire fejemben automatikusan jelenik meg a kép arról a bosszús arckifejezéséről, amit akkor öltött magára, mikor összevesztünk, esetleg a szavába vágtam. - Jó éjszakát, Harry - mondom, mikor felérve ajtóm elé megállok. Várok valami válaszra, ám az nem érkezik, így elemelem a fülemtől a telefont, és bontom a vonalat. Kulcsom segítségével könnyen bejutok a lakásba, lámpát gyújtva varázsolok egy kis fényt az előszobába, hunyorogva veszem le a kabátom és teszem a helyére a csizmámat. A nappaliba sétálok. Egy hatalmas villámlás egy pillanatra megvilágítja a sötétbe borult helyiséget, a minimális kupit, amit ma magam mögött hagytam. A fotelben kisebb ruhakupac pihen, azok a ruhák hevernek ott, melyek nem tetszettek magamon eléggé ahhoz, hogy abban menjek el valahova ma este. Az üvegasztalon a teásbögrém, benne langyosra hűlt folyadék, mellette a tévé távirányító. A távkapcsolót kezembe véve fekszem el a kanapén, a díszpárnát erősen magamhoz szorítva helyezkedem el kényelmesen, szemeimet lehunyva hagyom, hogy fejemet megtöltse a tévé halk zajának és az ég dörgésének vegyes hangja.
- Ne haragudj, csak fáradt voltam és már nem volt kedvem keresgetni Titeket - sűrű bocsánatkérések közepette kapcsolom ki a kávéfőzőt, a fekete folyadék kesernyés illata megtölti a konyhát. Jason halkan elneveti magát a telefonban, reggeli rekedt hangján hallani, hogy még nem tért teljesen magához.
- Csak aggódtam - válaszol, mire automatikusan mosoly terül el arcomon. Miközben hallgatom Jason élménybeszámolóját a tegnap estéről, kávét öntök magamnak, majd a kellemesen meleg bögrével a kezembe sétálok vissza a nappaliba. Az eső kopogását tisztán hallani, az ég néha dörren egyet, villámok sorozzák az eget.
- Visszahívhatlak később? - kérdezem, mikor bejárati ajtóm csengője megszólal. Egy gyors köszönés megejtése után bontom a vonalat, majd bögrémet az asztalra rakva sétálok az ajtóhoz.
Hatalmas lendülettel tárom ki az ajtót, ám a küszöbömnél álló személy meglep. Állkapcsát megfeszítve dől neki az ajtófélfának, magassága miatt fel kell néznem rá.
- Harry, kérlek. Tegnap is mondtam, hogy nem kell magyarázkodnod - sóhajtok, fejemet az ajtónak döntöm.
- Nem magyarázkodni jöttem - válaszol, torkát megköszörülve egyenesedik ki.
- Akkor? - zavarodok össze, kíváncsian szegezem rá a tekintetem.
- Kérdezhetek valamit?
Kérdését hallva elbizonytalanodom. Ha ezt a kérdést valaki más tenné fel gondolkodás nélkül mondanám, hogy igen. Azonban Ő Harry, aki csupán egy kérdésével képes összezavarni, és kétségeket ébreszteni bennem.
- Igen - bólintok bambán. Harry összepréseli ajkait, majd mély levegőt vesz, vállai megemelkednek.
- Emlékszel, mikor azt mondtad, hogy minden jobb lenne, ha Miamiban maradtam volna?
Megfeszülök. Ez a téma kényes pont nálam, Harry több, mint valószínű, hogy a mai napig nem tudja; aznap hazudtam neki. Ajkaimat összepréselve próbálom megakadályozni, hogy elérzékenyüljek, nem szeretnék belemenni ebbe a témába.
- Harry, én..
- Emlékszel? - ezúttal ő szakít félbe, mire sóhaj szalad fel belőlem.
- Igen - suttogom, érzem ahogy ajkaim kiszáradnak.
- Ha még mindig azon a véleményen vagy, és most itt ismét a szemembe mondod, akkor elmegyek. Nem kell többet látnod, nem jövök haza. Vessünk véget ennek a macskaegérjátéknak. Csak rajtad múlik. Menjek vagy maradjak?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése