2. Évad 39. Rész - Szórakozik?!

HARRY STYLES

I Hate Everything About You

     Hatalmas zöld szemei kiguvadnak, valószínű köpni-nyelni nem tud kérdésem hallatán, de nekem akkor is válaszok kellenek. Kezemet ökölbe szorítom. Fáradtan és idegesen görnyesztem be térdeim, fejemet hátrahajtom. Rohantam a lakásához, hogy választ kapjak, ez igazán sorsdöntő pillanat. Idegőrlő ez a várakozás, pedig talán csak másodpercek teltek el azóta, hogy betoppantam. Újra felegyenesedek és mélyet sóhajtok.

- Alli, gyerünk már! - sürgetem - Mondd azt, ami legelőször az eszedbe jutott válaszként. Nem érdekel, hogy mi az. Tudnom kell! - határozottan mutogatok /hadonászok a kezemmel magam előtt. Nem merek a szemébe nézni, mert félek, hogy látnám benne az igazat, ami jelen esetben nem feltétlenül jelenti a jót számomra. Tekintetemet nehezen ráemelem, de ő nem néz rám, a küszöböt bámulja szótlanul, mintha itt se lennék. Szórakozik?! Ujjaimat végighúzom a szemöldökömön, szememet lehunyom. Félő, hogyha újra kinyitom el fog tűnni előlem, vagy csak még nagyobb lesz köztünk a távolság. 

     Újabb perc telik el néma csendben. Csak ácsorgunk a folyosón, a köztünk lévő szakadékot csak repülővel tudnám megtenni és az út így is legalább 6 órás lenne. Homlokomat ráncolom. Fejemet az ajtófélfának döntöm. Alli sajnálkozó tekintettel nézegeti magas alkatomat. Vékony kezét hajába vezeti és zavartan igazgatja azt. Most is gyönyörű és legszívesebben megcsókolnám, hogy minden megoldódjon, de most nem lehet. Nem ezért jöttem. Nekem válaszok kellenek.
- Mondj már valamit! - kiabálok rá, mire ő megrezzen és lehunyja szemeit. Idegesen pislogok rá és ezt ő is nagyon jól tudja, épp ezért csak cipőmet bámulja.
- Kell nekem egy kis idő... - suttogja halkan, mire én a falba ütök. Tekintetét végre rám, illetve a kezemre emeli ami valószínűleg megváltoztatta eredeti színét valami sokkal vörösebbre. Felszalad bennem a pumpa. Mennyi időt kapott már?!
- Alli, itt én vagyok az idő! Bármennyi percet, órát, napot megadnék neked! - hangom még mindig ugyanolyan erős és hangos. Kócos tincseimbe belekapok kezeimmel, ezzel próbálom megállítani a szédülést amit érzek. Teszek pár lépést hátrafelé, míg meg nem állok a lakásával szembeni falnál. Meg kell támaszkodnom. Alli szemei ragyognak a folyosóra beszűrődő fény miatt. Ajkai elválnak. Nem szól semmit. - Csak te ezt pont leszarod, igaz? - miután válasz megint nem érkezik arcomra fáradt mosoly kúszik fel. Fejemet a falnak döntöm. Az előttem álló lány már csak egy idegen akihez betörtem már ilyen korán és neki fogalma sincs, hogy mit keresek itt. - Elmegyek. - rázom meg a fejem. Időt sem hagyva neki lekocogok a lépcsőn és miután még másodpercekkel később sem szólt utánam idegesen ugrottam át minden egyes lépcsőfokot, hogy minél hamarabb eltűnhessek. Kivágom magam előtt az épület főbejáratát, ami mögöttem hangosan csapódik vissza.


      Otthon a folyosómra lépve nagy léptekkel sétálok végig. Zsebemben a kulcsomat bogarászom és mire ajtómhoz érek már meg is találom. Fejemben tombol a harag és a csalódottság. Hülye vagyok, hogy eddig azt hittem, még változtathatok a nyilvánvalón. Belépek a lakásomba és magamra csapom a bejárati ajtót. Összevont szemöldökkel dobom kabátomat bőr kanapémba, cipőmet le sem veszem, nem húzom vele az időt. A hálószobámba érve az ágyon szétdobált gönceimet a földön heverő utazótáskába hajigálom. A szekrényben kutatni kezdek még pár fontosabb holmi után, mikor kopogást hallok a bejárati ajtó felől. Idegességemben, kizárok minden zajt - köztük ezt is - így nem foglalkozok vele. Fehér Convers cipőmet megtalálva azt is a táskára dobom, majd megpróbálom cipzárját behúzni - könnyű, hisz szinte semmi értékes nincs benne.
     Fogom az inkább edzős táskának kinéző bőröndöt és a nappaliba hajítom az egyik fotelbe. Lépteim most a konyhába vezetnének, ha nem ütne szeget a fejembe az az iszonyú kopácsolás az ajtómon. Kezemet a fejemhez kapom. Kezd elhatalmasodni az a fejfájás ami már napok óta köröz felettem. A stressz mind rámegy a testemre, így már az egészségemmel sincs minden rendben.
- Nem vagyok itthon. - ordítok a kívülállónak, aki valószínűleg meg sem érdemelné, hogy így beszéljek vele, de érzelmeim eluralkodnak felettem. Nem tudok mást elképzelni az ajtó előtt mint egy kedves sütis lányt, aki most első napjaként pont az én háztömbömbe látogatott el és pont nálam próbálja eladni a sok dobozos csokis sütit. Megtorpanok, mikor az ajtón még mindig hangos kopogó versenyt rendez valaki. Sóhajtok egyet. Kezemet a homlokomra csapom, majd belátom, hogy minél hamarabb lerendezem a kinti idegent, annál hamarabb szabadulhatok el innen.
     Kezemet a kilincsre helyezem. Próbálom lenyugtatni magam, egy pillanatra megállok pár mély lélegzetvétel érdekében. Nem szabad Allire gondolnom, mert elvesztem a fejem és senki nem akarja, hogy egy olyan személynek essek neki, aki minderről nem is tehet. Arcomra erőltetett mosolyt varázsolok, majd kinyitom azt a bizonyos bejáratot. Szemeim elkerekednek, mikor meglátom őt pont előttem, alig centikre tőlem. A mosoly ami eddig sem volt túl igaz, most teljesen lefagy az arcomról. A futástól zihált lány megtörli arcát, haját füle mögé tűri. Vesz pár mély lélegzetet, hogy rózsaszín ajkából szavak áradhassanak ki és ne kelljen levegő után kapkodnia. Sosem volt túl jó futó, ezt mindig is tudtam és valószínűleg most sem simán gyalogolva jött ide.
- Várj... - mondja reményekkel a szemében.
- Erre vártam már mióta. - dünnyögöm magamba. Az eddig összegyűlt feszültséget kiadva magamból Allit magamhoz húzom. Erőszakosan csókolom meg, fuldokolva kapaszkodok belé, félve, hogy több ilyen lehetőségem nem lesz. Nem foglalkozok Alli érzéseivel, inkább próbálom a saját igényeim kielégíteni. Érezni újra szíve tombolását a mellkasában és szinte égő arcát az én arcomon felemelő érzés. Azt hittem én uralkodok felette, de pár másodperc múlva érzem kezeit ahogy fejem tetejére kúszva hajamba markolnak. Elgyengülve rogyasztok be, mire ő medencéjével a lakás felé lök. Átesünk a küszöbön, az ajtót csak Alli testével tudom becsukni, nem tudom őt elengedni. Agytekervényeimben átfut minden egyes alkalom, mikor megérinthettem őt. Mindig azt hittem, hogy ennél nem lehet jobb, de most magamat újra meghazudtolva kell megállapítsam; ez a pillanat az amikor a leginkább kívántam őt.
     Egymásba kapaszkodva bukdácsolunk át szőnyegeken. Az út már ismerős, hisz a hálószobám felé tartunk. Nem gondoltam volna, hogy valaha is újra együtt lehetek Allivel, főleg, hogy mostanság mennyire ellenséges volt velem. Egy pillanatra elválunk, hogy levegőhöz jussunk. Egymás szemébe nézünk.
- Maradjak? - lehelem ajkára a szavakat. Zöld szemeit ijesztően gyorsan emeli fel , hogy a szemembe tudjon nézni, valami furcsát látni benne, valami titkot, de végül mosolya eltünteti az egészet. Ajkába harapva néz végig rajtam, majd félénken közel hajol, hogy megcsókolhassam. A lila ködben, amit ő okozott észre sem vettem, hogy nem válaszolt. Nem gondoltam a bőröndre ami épp ott volt mellettünk, sem arra, hogy ezután mi lesz velünk. Csak ő a fontos most.