2. Évad 42. Rész - Mint egy régi játékot

ALLI JACKSON

Just A Dream

- Hé, elég legyen! - állok a két srác közé, kezeimet mindkettőjük mellkasára tapasztom. A levegő érezhetően azonnal megfagy a helyiségben, mindenki feszülten figyeli az eseményeket, döbbenten nézek Jake felé. Némiképp számítottam ellenséges fogadtatásra, de eszembe sem jutott, hogy ennyire eldurvul a helyzet. Elképzelni nem tudom, mi az okozója annak, hogy ennyire nem tűrik meg maguk mellett Harryt, de biztos, hogy több van emögött, mint amiről én tudok. Ezúttal azonban annak kiderítése foglalkoztat legkevésbé, szeretném nyugodtan eltölteni azt a kis időt amit itt töltünk. 

- Hogy gondoltad, hogy ide tolod a képed? - Jake velem nem törődve beszél Harryhez, mire az illetékes gúnytól csöpögő hangon felnevet. Pontosan tudom, hogy Harrynek mennyire nem volt ínyére az, hogy idejöjjön, nyilvánvalóan élvezi a helyzetét, szórakoztatja, hogy így fogadták a megjelenését. 

- Elhiheted, hogy lenne jobb dolgom is annál, hogy itt legyek. Nem magamtól jöttem - érkezik a válasz, mire azonnal dühös pillantásokat lövellve Harry felé fordulok. 

- Elég! - emelem fel a hangom. Érzem magamon a megilletődött szempárokat, én mégis csak a hozzám legközelebb álló fiúval foglalkozok. - Mi a francot műveltek? - kérdezem ledöbbenve, mikor felfogom mi is zajlik le körülöttem. Meglep, hogy például Stan nem szól közbe, tőle vártam a felháborodást, nem gondoltam volna, hogy Jake lesz a szószóló. 

- A meghívás csak neked szólt. Tudhattad volna, hogy ennek ez lesz a vége - Jake ezúttal engem céloz meg a szavaival, idegesen hadonászik. 

- Mi történt veletek? Egy éve elválaszthatatlanok voltatok, most pedig el sem viselitek egymás társaságát - halkulok el, miközben kezeimet magam mellé ejtve teszem fel az ominózus kérdést. 

- Kimondtad a lényeget. Egy éve. Egy év alatt sok minden történhet - fordít hátat Jake, ráérős mozdulatokkal sétál el a fal mellett álló Poppyhoz, aki kikerekedett szemekkel figyeli a történteket. 

- Ha tudnád hányszor hallottam már ezt. Mindenki ezt mondja, de senki nem mondja el, hogy a ti esetetekben mi az, ami ebben az egy évben változott. Tudom, hogy már messze nem olyan a kapcsolatotok, mint régen, ez az egy év vízválasztó volt. De egy barát nem így fogadja azt, akit egy éve látott utoljára. Még akkor sem, ha haragszik rá azért, mert elment - mondom, tekintetem felváltva kapkodom a szobában jelenlevőkön. Mindenki hallgat, sejthettem volna, hogy senki nem fog erőlködni, hogy válaszolhasson erre a kérdésre. 

- Fogalmad sincs milyen, amikor a szó szoros értelmében eldobnak, mint egy régi játékot - szólal meg váratlanul Poppy. A hangszínében semmi gúnyos nincs, egyszerűen - a többiekkel ellentétben, - ő válaszolt a kérdésre amit feltettem. - Te nem akartad keresni Harryt, próbáltad elfelejteni, amit mindenki maximálisan megértett. De nekünk hiányzott, Alli - folytatja. Ahogy kiejti a szavakat a száján, mintha kicserélnék az embereket a helyiségben, mindenki letörli a gúnyos arckifejezést magáról, próbálja kerülni a másik tekintetét. - És tudjuk, hogy neked is. Mi kerestük, próbáltuk tartani vele a kapcsolatot, de elég egyértelműen a tudtunkra adta, hogy nem kíváncsi ránk. Ezt nem felejtjük el, attól mert visszajött - teszi még hozzá a Jake mellett álló lány, ezzel úgy tűnik ő le is kívánja zárni ezt a témát. Tátott szájjal nézek Harryre, kezeit mellkasánál összefonva dől neki az ajtófélfának. Egy ideig csönd telepszik ránk, senki nem szólal meg, csak a hangszórókból kiáramló zene tölti meg a teret, de idő közben még azt is lejjebb halkította valaki. Mindenki Harryre kapja a tekintetét, mikor ellökve magát az ajtófélfától elindul, azonban mindenkit meglep, hogy a bejárat irányába. Nagyokat pislogva állok eddigi helyemen, csak akkor térek észhez, mikor a bejárati ajtó csapódása mindenkit megugraszt. Gondolkodás nélkül indulok el arra, amerre ő is távozott az imént, a bejárati ajtót kivágva, majd hangosan becsapva magam után lépek ki a házból. Hajamat meglibbenti a szél, az idő szokatlanul kellemes, az eső csepereg. 

- Elmondanád, mégis mit csinálsz? - kiabálok Harry után, miközben kocogva utolérem. Kabátjánál fogva ragadom meg, meglep, mikor ránt egyet a karján, ezzel lerázva magáról a kezemet. 

- Nem csak nekik volt nehéz! - fordul felém - Nekem is nehéz volt. Itt hagyni Téged, itt hagyni őket. Itt hagyni minden olyat, ami fontos volt nekem - kiabál. 

- Tudom - mondom halkan, próbálom megnyugtatni, de amikor ismét felemelem a kezem, hogy megérintsem, ő hátrább lépve megakadályoz ebben. Zavartan ejtem vissza magam mellé a kezem, a tompa sárgás fényben figyelem Harry alakját. - Harry, kérlek - suttogom. Nem akarom, hogy ismét ellökjön magától, nem akarom, hogy magát okolja azért, ami történt. 

- Mindenről én tehetek, Alli - szólal meg hirtelen, meglep milyen gyorsan kerül ismét pár centire tőlem. - Arról, hogy ők utálnak, és arról is, hogy Téged elveszítettelek. 

- Nem veszítettél el - vágom rá azonnal, akarata ellenére is elkapom a kezét, ujjaimat összefűzöm az övével. Hangja sokkal inkább haragos, mintsem kétségbeesett, egyértelmű, hogy haragszik magára. 

- De, igen. Te magad mondtad, hogy már nem vagyunk olyanok, mint régen. Szeretlek, Alli. De sosem fogom tudni visszacsinálni azt, amit már egyszer elrontottam - mondja, kezeit elveszi az enyémtől. Nagyokat pislogok, figyelem, ahogy egyre távolabb megy tőlem, itt hagyva engem az utcán, egyedül. Össze vagyok zavarodva, a mondandója felét nem fogtam még fel, nem értem, miért mondta azt, amit mondott. Lenne valami, amiről nem tudok? Tett valamit, amit nem említett? 

Több, mint másfél órás sétán vagyok túl a sötétben, körbejárva New York általam ismertebb részeit. A múltkori incidens után nemigen szeretek egyedül ismeretlen helyeken mászkálni, függetlenül attól, hogy - mint később kiderült - akkor J' emberei támadtak meg. Ennek ellenére most kimondottan jól esett a friss levegőn lenni, kiszellőztettem a fejem, de ez sem segített megfejteni Harryt. Azt, hogy mire gondolt, mikor többek közt azt mondta, elveszített engem. Tény, hogy volt egy időszak, mikor mindenki azt hitte, köztünk mindennek vége, de ez megváltozott. 

Egy ideig gondolkodtam, mit kéne tennem; esetleg hazamenni, és hagyni, hogy Harry kipihenje magát, vagy elmenni hozzá, hogy tisztázhassuk ezt az egészet, és megnyugtathassam magam, hogy minden rendben van. Végül amellett döntöttem, hogy jobb lenne pihentetnem ezt a dolgot, ám mielőtt elindulhattam volna lakásom irányába, az ellenkező irányba fordultam, és Harry lakása felé indultam. Ennek köszönhető, hogy most Harry ajtaja előtt állok, ajkaimat harapdálva biztatom magam, hogy ideje bekopogni, és megtenni, azt, amiért végül is idejöttem. Nem véletlenül viharzott el Harry csak úgy, nyilván egyedül akart lenni, és ebbe én épp most készülök keresztbe tenni. Önzőség, tudom, de túlságosan nagy a késztetés arra, hogy vele legyek, ahhoz, hogy haza menjek, és hagyjam, hogy egyedül maradjon. Megrázom magam. Most vagy soha. Kezemet kopogásra emelem, szemeimet összeszorítva kopogok párat a fából készül ajtón. 

Alice W.