2. Évad 43. Rész - Ki ez?!

   

HARRY STYLES

Summer

  Fáradtan pislogva kapom fel a fejem a kopogásra. Fejemben végig pörgetem a lehetséges személyek érkezését ilyen hajnali órában, természetesen tudom ki érkezett. A Tv-t lejjebb halkítom, nagy nehezen felkelek a kényelmes fotelemből. Mióta hazaértem nem mertem elmozdulni a nappaliból. Tulajdonképpen alig vártam már, hogy Alli ideérjen. Talán egy hisztis kis gyereknek tűnök, aki arra vágyva, hogy megvigasztalják bezárkózik a szobájába, de igazából erre volt szükségem. 

     Ropog a talpam alatt a padló, ahogy megközelítem az ajtót. Lelki szemeim előtt látom, ahogy Alli idegességében toporogva már nyújtja a kezét, hogy újból bekopogtasson, biztos azt hiszi már alszom – pedig ha belegondolunk nem sok idő telt ez az érkezésem és az ő érkezése között. Mikor meghallom a következő kopogást a fa ajtón, elmosolyodom. Rutinos mozdulattal nyitom meg kettőnk között a kaput. Szemein látom, mintha sziklákat tartott volna eddig a vállán, amiket most könnyedén lerázhat magáról. Lehunyja pilláit, halk sóhaj hagyja el a száját. 

- Igen? – kérdem rezzenéstelen arckifejezéssel. Alli ez előbbi megkönnyebbülés után újból megfeszül, szeme cikázni kezd az arcomon. Zavartan tűr egy tincset füle mögé.

- Ne haragudj. – szólal meg végre. Ajkai halványan elválnak, míg egyik lábáról a másikra áll. Mintha lepörögne szeme előtt az élete, ijedten próbál választ adni érkezésének okáról – Nem akartalak felébreszteni vagy zavarni. – nyel egyet, mire én kilépek a küszöbön. Elmosolyodok.

- Te sosem zavarsz. – arcára egy megkönnyebbült mosoly kúszik fel, mikor meghallja hangom csengését. 

     Volt időm gondolkodni míg hazafelé gyalogoltam egyedül. Butaságokat hordtam össze. Túl nagy feneket kerítettem a dolgoknak, bár az igazság az, hogy néhány dolgot tényleg úgy gondoltam, ahogy mondtam. A világ legkellemetlenebb helyzete, mikor egy olyan dolgot fognak rád, ami egyáltalán nem igaz. Számtalanszor elmondtam már, hogy mennyire nehéz volt itt hagyni New Yorkot és a benne lévő szeretteimet. Nem győztem kihangsúlyozni, hogy ez számomra is ugyanolyan rossz volt, de ez amolyan szükséges rossz.

     - Felébresztettelek? – kérdi halkan miközben közelebb húzódik hozzám. Karjait automatikusan fonja derekam köré. Elgondolkozom, hogy az igazat válaszoljam-e vagy azt, ami a leglogikusabb lenne. Végül az őszinteségnél maradok.

- Téged vártalak. – mancsommal végig simítok haján, míg ő mellkasomba fúrja a fejét.

- Nem tudtál elaludni? 

- Volt egy kis megállapodásom veled. – suttogom hajába. Ujjait belevájja a medencémbe. Bármennyire is nem látom az arcát, tudom, hogy mosolyog. Tekintetemmel végig futok a folyosón, ami mint mindig teljesen kihalt, de a lépcsőház résnyi ablakaiból már halvány fény szűrődik be. Ekkor tudatosul bennem, hogy a hajnali órákból lassan kora reggel lesz. – Gyere, menjünk be. – utasítom, mire ő teljes vállszélességgel követ.

     Leveszi pólóját, amit hanyagul dob az ágy végébe. Nyűgösen ül le az ágy szélére, vállai előre esnek, lefele gömbölyödő vastag ajkai szomorúságról árulkodnak. Kezeit két combja közé ejti, így néz fel rám. Szőke hullámai betakarják mellkasa és a hasának egy részét. Szemei karikásan pislognak vissza rám.

- Én nem akartam fesztivált. – jelentem ki, miközben nekidőlök a hálószobám falának, szembe Allivel.

- Tudom. – dünnyögi. Fejét lehajtja, majd egy egész fejkörzést hajt végre, nyakán végig simít. Igazán sajnálom, hogy ez lett ebből a találkozóból, tényleg nem így terveztem, de én nem tehettem róla, hogy letámadtak, mint valami vadállatot.

 - Jake volt a hibás. – dobok egyet vállamon, majd hátrahajtom a fejem. A velem szemben ülő oldalra húzza a száját. Tudom, hogy nem teljesen ért velem egyet, bár ez lenne a leglogikusabb. Tulajdonképpen én most semmi olyat nem tettem annak érdekében, hogy ezt érdemeljem.

     Hatalmasat sóhajt, lustán eldől az ágyamon. Arcát a takaró mélyébe nyomja. Rossz így látni őt. Egyértelműen magát okolja, azért mert ilyen helyzetbe hozott mindenkit. Lassú léptekkel sétálok az ágy szélére. Kezemmel beletúrok a hajába és eltűröm a másik oldalra, hogy láthassam az arcát. Csillogó zöld szemeivel aggódva pislog rám. Kezemmel fel-le simogatva a hátát próbálom nyugtatni, de ajkait csak újabb és újabb sóhaj hagyja el. Egy kis idő után pilláit lehunyja és nagyokat szuszog.

- Ígérd meg, hogy meg fogod beszélni velük. – dünnyögi már-már félálomban. Bizonytalanul bólintok egyet, bár ő ezt nem látja. 

     Nem sok idő kellett ahhoz, hogy Alli teljesen elaludjon, bár kintről már csaknem halvány napsugarak futottak végig az ablakpárkányon. Miután az ágy végében összegyűrt takarót Allire terítettem, az ablakhoz sétáltam, hogy azokat a már kopott sötét függönyöket elhúzzam. Muszáj lesz pihennie és ezt még a felkelő Nap sem akadályozhatja meg.

     

     Unottan kapcsolgatom a Tv-t már órák óta, de ilyen hajnali órákban a tele jósok és Martha Stewart főzőshow-ján kívül nem sok dolgot adnak már le ilyenkor. Nem mintha ez gondot okozna, nem figyeltem oda rájuk, csak szeretem, ha nem a sötétben kell ülnöm a teljes csendben, hallgatva a saját és Alli szuszogását. 

     Eléggé elgondolkoztatott Allinek tett ígéretem, amit tényleg jó lenne végrehajtani. Nem akarok rosszba lenni azokkal az emberekkel. Nagyon kedveltem/kedvelem őket és nem tudom elfelejteni az együtt töltött éveinket. A legjobb barátaim, ezt nem kizárni. Még ma megbeszélem velük. Általában mindenre ezt mondom, „persze, ma megcsinálom”, de ez nem egy halasztható ügy. 

     Nehezeket pislogva nézek a hálószobámban alvó Allire. Nekem is ott kéne lennem, bár lassan már 10 óra is elmúlik. A Tv-ben sorra jelennek meg a reggeli műsorok és rajzfilmek. Tapogatni kezdek magam körül, míg meg nem találom a távirányítót, aminek gombját erősen megnyomom, hisz régi már az elem benne. A szemben lévő Tv hirtelen feketére vált és megszűnik a zaj körülöttem. Nagyot sóhajtva nyomom fel magam a fotelből, hogy elindulhassak a hálószobába. Menetelésemet csak az akadályozza meg, hogy egy a pulton elhelyezett telefon hangos csengésbe kezd. Azonnal odaugrok és oldalra húzom a telefon képernyőjét, így felvéve a hívást.  Bár nem kéne Alli hívásaiban részt vennem, csak annyit terveztem, hogy megmondom az illetőnek, hogy nem elérhető.

- Háló? – teszem fel a kérdést, miután pár másodpercig csak üresen zúg a készülék.

- Alli? – szól bele végül egy kedves hangú srác kicsit kételkedve abban, hogy a lány vette-e fel a hívást.  Kissé ismerős a hang, de biztos vagyok benne, hogy nem Jake, sem pedig Stan. – Ne haragudj, hogy ilyenkor zavarlak, gondolom még aludtál volna. Csak meg akartam kérdezni, hogy nem akarnál-e eljönni kávézni. Gondolom jól esne így reggel és átbeszélhetnénk a tegnapit. – a háttérben a az utca zaja és a száguldó autók suhogása hallatszik. Felvont szemöldökkel és meglepett tekintettel bámulom a padlót. Mégis ki ez, hogy kávézgatni akar Allivel? – Mit szólsz? – kérdi végül, hogy választ kaphasson.

- Ne is álmodj róla! – mondom idegesen és azonnal kinyomom a hívást. Mérgesen dobom a telefont a fotelba, nem foglalkozok azzal sem, hogy esetleg leeshet a készülék. Idegesen ácsorgok egy ideig a nappali és a konyha szélén. Az előbbi álmosságom teljesen eltűnik, inkább a harag és a féltékenység veszi át a helyét. És elgondolkoztat, hogy ez mégis ki volt?!